Kővé

Kővé

Kővé kell tegyem szívem

jobbik pitvarát most,

nehogy e pitvar átmossa

vérét abba abba, mi hazavágyott.

Kőkeménnyé keményítem

az elmúlt három hónapon,

ne mossa azt vér semerre.

 A jobb pitvar balra ne verjen,

fél szívvel élek, míg itt vagyok.

 S ha elmegyek,

balom válik kővé.

Bárhol legyek,

fél szívvel élek örökké.

Történetek

Történetek

Nehéz gondolataim összerakni,

nemhogy a történetet elszavalni,

mi most kezdődött s vége lett.

Nehéz összeszedni a képeket,

miket szemem fotózott magának,

hogy lásson bele a világba.

Nehéz rájönni, épp hol is voltam,

 s hogy egy kép miről szólhat?

Nehéz e képtárat összerakni,

történetük szóról-szóra elszavalni,

miknek már rég vége lett.

Nehéz elmesélni a történteket,

miket megéltem én mára,

akármerre voltam épp a világban.

 De kell szavalnom, mi vagyok,

így gondolataim összerakom.

Bár,

Bár köszönettel, tartozom koszorúmnak,

hagyom, hervadjanak pompás szirmai

a színes-bimbós közelmúltnak.

Van más virág, mi nyílna itt.

Hány virágzik még letépetlen,

hányat vágok még hévvel zsebre

s tűzdelem a száradók mellé,

 mik rezegnek a fagyos szélben.

Nem is tudom, mennyit szeretnék,

mennyit tépnék le tövében,

hogy koszorúm teljes legyen,

 ne maradozzon egy-két helyen

a csodás pompa, mit virág nyújt

férfi ember bágyadt kebelének,

mikor mázzal terjengő illatuk

lebben egy viharos téli szélben,

mit férfiak keblünkre szívhatunk,

hogy gyógyítsa a fáradt lelket

s erősítse a gyönge testet,

mit virágtalan férfi cipel magán,

  ki már rég szakított virágot,

ha már rég aludt más illatán.

Hát bejárom csak azért a világot,

hogy koszorúm teljes legyen,

s az utolsó virágot is feltegyem.

Nekem a magyar

Nekem a magyar

Nekem a magyar, az nem a címer, 

vagy história, mit mindenki ismer.

 Nekem nem az Árpádsáv a magyar,

 Sem bármely Kárpáttal ölelt talaj. 

Nekem nincsenek magyar határok

még a gyermekként élt város 

is csak részben magyar.

Nekem mi magyar, az ember,

legyen amcsi, német, lengyel,

ha ő magyar szavakkal bíró,

magyar szavakat papírra író,

nekem ő a magyar,

nem vallás, nem hon, nem haza,

nekem a magyar az a szó,

s az, ki magyart szavaló.

S.O.Ö.

S.O.Ö.

Szaladnak percek, hetek, évszakok,

Jelenem is már egy perce elhagyott

S múltam jövője lett jelenem,

Míg szótagokba szedtem a jeleket

És azok értelmes szöveggé válva,

Peregnek jelenemnek a múltjában.

És ezek  a betűk meg végjelek

Hordozzák az elmúlt éveket,

Mik engem folyton-jövőmmé tettek,

Mik végül bár csak szavak lettek,

Ott cikáznak azok, minden jelenben, 

Bármerre e zöld kabát ha lebben,

Azok az órák, napok meg hónapok,

Miktől folyton-jelenem jövője vagyok,

Miktől eszeveszetten idősödöm

 Lettem Milánból Ottó Ödön,

Elszaladnak.

Az átkozott

 Az átkozott

Jahj, ez az átok idő úgy elhaladt,

Hip-hop s csak eg hetem maradt

Abból, mit tényleges valómnak élek,

De jövő héten ismét szárnyra kélek,

Megint utazok vissza a múltba, 

Bár nincs is az már ködbe nyúlva,

Mégse mennék, nem is várom,

Nekem már holt a gyermek-varos

S utcáin a lámpák meg emberek.

Nem is tudom, lehet nem megyek. 

 De jahj, te átok idő otthon is 

Elhaladsz s kísérsz így el holtomig,

Hát hazamegyek, elszaladsz, visszajövök,

S nem zavarom fel azt a ködöt,

Mit még a Lesznai "beszélt" a fejembe.

Úgy szaladok idő ide vissza veled,

Mint most ezek az őszi hetek,

De ha újra szárnyra kelünk

S ide megint visszatértünk,

El innen, már nem megyek.