Füst lepi el a tájamat

Füst lepi el a tájamat

Füst száll a lengedező fák között,

melyet e világba én köpködök,

én eregetem e füstöt a tájra.

Szükségem van néha félhomályra.

Van, hogy nem kell mindent látni,

így csak éppenhogy homálylik

a felvetült féltett remény képe

a szürke vásznú kopott égre.

Ha füst száll, szívemre béke lel,

nem kalapál, nem ver s ütlegel,

bár elködösíti, mit szemem lát...

De a látszat több mint fele vágy.

Mely ködben-árnyban a fák alatt,

ha dereng, ha fénylik megmarad,

csak sanda gyanút ébreszt legbelül...

S ahogy a füst elül,

a fény meglátatja az árnyakat...

Szerencsére ma köd öleli tájamat.

címtelen

Szép volt, jó tapasztalat, de elég,

itt egy új világ tárult elém,

melynek én nem vagyok részese.,

Nem kell nekem kis része se.

Hiába jár az égen itt is Holdam,

nem ugyanaz, mint mi Európa

egén száll sok nép felett...

Csak ott lelhetem meg részemet.

Csak ott.

Hazautazok.

Három Hold ragyog

Három Hold ragyog

Bennem három vad szerelem dúl,

melyektől örökké fegyverben áll életem.

Egyik régen, másik pár éve gyúlt,

a harmadikat még nem is ismerem.

...

Eljött az ezerkilencszáz-kilencvenkettes év,

akkor láttam meg először a Holdat,

onnantól szerelmes-háború vette kezdetét

újszülötten dobbanó mellkasomban baloldalt.

...

Aztán egyszer tizenhét éves lehettem

s Barcs fölött álldogált a hamvas Hold

s ő karját nyújtva jelent meg felettem

és csillagszerű mosolyával felkarolt.

...

Ma meg ma van, én huszonkettő vagyok,

idebent véres háború zúg, ádáz szerelem,

lehet odafent a harmadik Hold ragyog,

mi békét ajánl s talán végleg leszerelek.

...

A jövőben az égen télen-nyáron három holdkorong kering,

s éjjelente az egész eget ellepik.

Lassan majd a nappalokat is.

Nem látok majd mást, csak Holdaim.

Egy hó, egy nap

Egy hó, egy nap

Haza kell mennem, elgyengültem,

a komfort-trónus, amin ültem,

már jóideje összedőlt.

Haza kell mennem még mielőtt,

bármiféle végleges kárt teszek.

Mielőtt teljesen elveszek.

Mondhatom-e majd néked

Mondhatom-e majd néked

Mondd, ha a sors hazavet végleg utamon,

leszel-e a rég nem írt "i" betűn a pont?

Leszel-e e nagy "Ő"-n a hosszú ékezet

vagy mindez csak ábránd, vágy s képzelet?

Mondd, ha megmaradt két karom neked adom,

akkor én is a tieiden alhatok?

S mi lenne, ha megkapnád akár egész létemet,

lennél az ki sírt siratva majd eltemet?

Mondd, ha a sors hazavet tényleg, ott leszel,

ha fáj s esek, bukdácsolok, karba veszel?

Hogyha nincs eleje, lennél bármi vége?

Ha vége van, visszajönnél az elejére?

Mondd, lennél véges létezésem végzete?

Leszel-e álmaimból igaz életem?

Odaadhatom-e szerelmemet néked?

Mondd, tiédet mondhatom majd enyémnek,

vagy megmarad így, mindörökké reménynek?

A zöld füzet hajnala

Szerelem kell! Mindegy milyen,

belül semmi vagyok,

szinte teljes halott.

Szerelem nélkül nincs semmi se.

Tapintat, illat, szépség,

mind megszűnt idebent bennem,

e testben érzéktelen, holt a szellem.

Elveszett a lelki épség.

S hiába lógok az ellen-szeremen,

nem gyógyítja a szerzett heget,

sőt azon néha darabokat tépeget.

Gyógyírtemet erre keresem.

Benső halál ellen szerelem.

Varratok

Varratok

Csak még egyet, egy utolsót üvöltök,

mielőtt az égbolt terhe rámszakad.

Befoltozom úgyis sebzett hátamat,

majd idő-fonállal varrást öltök.

Tán nekem csak Pécs lehet ködszerem,

hol gyermekké válok, önfeledtté,

ott könnyen vál' sebem hegemmé.

Ott régieket kell újraöltenem.

Fogy a fonal s az ég meg csak úgy szakad,

így is sok a seb, a fekete heg....

Hát én inkább, lassan hazamegyek

s befoltozom végleg múltamat.

Távol vagyok mindentől

Távol vagyok mindentől

Álmomban

szemeim előtt nők kergetőznek,

miként tavasszal a kerge őzek.

Távolban

hegyvonulat s két tág folyó medre,

melyen kérész-dal száll, épp kikelve.

Háromra

a két nő elszalad a messzi tájba

s elmerülnek annak sodró folyamában.

Bárhonnan

űzöm e játszadozó két vadat,

hiába lesve lépek, kettő után elszalad

mindkettő...

Pedig így is még oly távol vagyok

mindettől.

Mindentől.

Eszembe jutott mikor a Holddal szerelmeskedtem

Igaz szerelmet egyszer ad az élet.

többre soha nem lehet esélyed...

Mi az igaz?

Többször is vallottam szerelmet, többnek,

mikor egy lány ment, lányok jöttek.

Bolond szerelem.

Voltak, múltak, de mind megmaradt,

s míg rég-szabad lelkem nem szabad,

köztük keresem.

A múlt szavak régről, mind igazak,

az első meg az utolsó is itt maradt,

az mind igaz.

A szerelem mindig az!

Földünk s fajunk

Földünk s fajunk

Hol rontottuk el, hogy ily gonosz az élet,

amiért sújtja e "gyilkos" kór az emberiséget,

amitől úgy érezzük el kell pustítanunk magunk,

hogy láthassuk az átkozott világnak a végét?

Miért szorít saját marok saját fulladó gégét?

miért?

Mondjátok emberek, 

miért nem vagyunk, amik vagyunk;

Emberek.

Miért írtjuk ki Földünk és fajunk?

Néha nem merek

már szembe nézni veletek

emberek!

Miért várjuk, ha úgyis ez lesz a vége,

szűnjön meg inkább most minden élet,

mert nem bírom tág szemekkel nézni,

ahogy az emberiség majdan végzi,

miként magát végzi ki.

Ki nem alszik

Ki nem alszik

Hűvös szél fúj, de már érzem az új tavaszt,

mely arcomra lenge-derűs mosolyt ragaszt,

ha már más nincs, mi bágyadt kedvem elvenné.

Bár engem nem fény, az éj tesz elevenné,

mégis fontos álomképző szükségletem.

Másképp nem vetülne sötétben kép nekem.

Látni kell, érezni a jövő évszakát,

nap mint nap megvárod jövőd, az éjszakát

s képzelsz múlt napokból magadnak holnapot.

Ha kint az égen, hamuszürke Hold ragyog,

akkor a szemfedőmre bentről vetül kép...

Csak lelkem szende őre alszik el e tűznél.

A lény a tűz, ami soha ki nem alszik

és így, hogy nappal érzem, tavaszlik,

még fényesebb sötét-fátylas éjszakám.

Hűvös szél fúj, de már nem érzem, nem hat rám.

Elnyelem a fényt, felfogom majd elfogom,

este meg lelkem égő tüzébe dobom.

A tűz ki nem alszik, csak abban, ki nem alszik.

nem Egy ember vagyunk

nem Egy ember vagyunk

Alapjáraton önző az ember.

Senki sem születik önzetlennek,

hisz ki lenne az énnél fontosabb?

Bár én sokszor, idebent gondosan

nevelgetem tanult gondolatom;

hogyha van mit, én azt szívből adom.

Csak az ego az, mi nem akarja,

hogy mindezt a szív, így ingyen adja,

mert itt mindig sok a kapzsi alak...

Számon is, ezek mind lopott szavak.

Átvett az egyes szám első alak,

amely alakod a "közösség" adja,

hogy az Egészből egy légy, azt akarja.

Engem nem ver át, én oda adom,

mindenkinek minden gondolatom,

melyeket ápolgatok gondosan.

Megtartani kár, kiadni fontosabb.

Nem mondom magam sem önzetlennek,

de ha már "ember", az nem Egy ember.

Távol a nyugalom

Távol a nyugalom

Hogyan írhatnám le mindazt, mi bánt,

fogjam arra, hogy ez egy szemét világ

és mindegy is hogy mit éppen teszek...

Lelkem világa lett túl komplikált

s úgy érzem az egészben elveszek.

Felemészt az űr, a fojtó bánat,

hogy nem csókolhatom édesanyámat

és mennyi más, mit meg nem tehetek...

Engem emészt az élet hiánya,

melyre gyógyír csakis a szeretet.

Kifogytam, szeretetet nem kapok

s így én sem szeretem azt, ki vagyok,

ilyen érzelmek között élet sincs...

Hát lehet inkább hazautazok

s törölgetem inkább öröm könnyeit,

mintsem fájdítsam, mit kínoz a lét.

Mert csak tép engem szerte-szanaszét

a gonddal terhes, átok fájdalom.

Mi megszűnik, ha lelkem hazaér

dűnékkel teli távoli utakon.

Még messze a nyugalom...

én Én

én Én

Ha itt maradok, akkor nem mehetek,

ha elmegyek, akkor nem jöhetek.

Maradnak a várakozó órák, hetek.

De ha mégis mennék, én mennék tovább

szétfeszítva benső mutatómnak tűfokát.

Valami úgyis mindig elmarad valahová.

Talán, ha soha meg sem állnék,

eltűnne nyomaimban a vetült árnyék.

Lenne folyton jövő jelen. Nem is várnék.

De amíg maradok, addig nem megyek,

hadd repüljenek hetek s álom-döglegyek.

Kivárom, hátha itt majd én Én leszek.