Szarvasok

Szarvasok

Úgy ugráltak át orrom-hegyin a szarvasok,

Mint ahogyan a fáradt Nap andalog

Le a repülőcsík-szőtte égen, 

Hogy még mindig ősz-neszük csörtet elébem.

 Előttük én meg úgy ültem,

Mint néma csillag az űrben,

Minek félnivalója semmitől sincsen. 

Hát ily nyugalommal ültem itt lenn.

Ezért nem is bántanak,

Az erdő szélen csak úgy, mind átszalad,

Mert ülök, mint föld néma csillaga,

Mi a talajnak e pontján fennakadt.

De az égi csík is már tova-folyóban,

Akárcsak a Föld fakó Holdja,

De égnek s földnek két csillaga,

Valahogy mindig egyként halad.

Kabátok

Kabátok

Újra egy falon lóg kabátom,

Kihámoztam belőle a barátot,

Kinek messze-földön a lépte

S még nagy utak járnak elébe,

Csak lépnie oly nehéz nélkülük,

Kiknek közös vele gondjuk-ügyük,

Oly nehéz neki nélkülük.

De újra csüng-lóg kabátja

Rágondolva, ki gazdája barátja,

Az a két testvér-lélek, elme,

Kiknek ö a barátja lenne,

Hát csügg csak gondolkozva;

Bár a három kabát együtt lógna,

Hogy együtt lógni, mi szép volna.

Csak e három kabát egymástól

Már réges-rég oly távol

Lengedeznek más-más hon falán

S libbenek át határok ajtaján,

Hogy mára oly messze lógnak,

S bár csak egy év, mik voltak,

De hány vad-regényt eldaloltak!

 S Én, mint a zöld kabát gazdája,

Ily messze tőlük, új hazában,

Merengek, hogy a Gyula és a Bence,

Aki ugye a két kabát gazdája lenne,

Bárcsak itt akasztanák velem a falra,

S észrevétlen mind ott maradna,

Bárcsak együtt lógna, az mi szép volna...

Okt.5.

Ilyen köd

Ilyen köd

Sosem láttam még ilyen ködöt,

Hogy kitartott karom a tájban

S rajta a rávarrt fekete körök

Elvesznek e fagyott homályban.

Sosem láttam még ilyen időt,

Hogy tűz a Nap és havazik,

S ki tudja, hogy még mi jő,

Ha a viharfútt szél hazavisz.

Sosem láttam még túl a ködön,

Talán csak kósza-vetült árnyam,

A széles talajfelhők mögött

Az, ki a tisztult eget látja,

Mire fám, mi már rég kidőlt,

Az ázott, fellazult talajig,

Az tán ott már újra kinőtt,

Hol nincs köd, nem havazik.

Hát tudd fám, hogy jövök,

Még akkor is, ha nem látlak,

Hisz karomon a rótt körök,

Az mind te vagy, Élet Fája!

...

 Talán már sosem látlak,

Ha rámborul fránya ködöm,

E vakító fehérségű pára,

De karom nyújtva jövök, jövök!

Hátha eloszlik, mi belőled árad,

Bár sosem láttam még ilyen ködöt,

De ha kell, vakon tapogatok utánad,

Jövök, jövök én a ködöd között!

Okt.5.

Kellene

Kellene

Kellene, de mi is?

Hinnék én, de ki hisz?

Azt, hogy jajj de jó,

Hogy ismét jő a hó,

De miből jön, honnan?

Ki hisz nálam jobban?

Jő a múlt, az a fakó,

Az emlékeket hagyó,

De miért is, miért nem?

Jön jövő fakó évem,

De kiért nem, ki érti?

Hogy a hó úgy éri,

Tavaly múlt nyara

Vagy messzi idők hava.

Ki-ki nyugalommal várja,

Ki karját széles kitárva

Rójja végten jelen idejét,

Ki-ki átvészeli zord telét,

Mi múlt s jövő jelen,

Az a hózáporos végtelen

Sújtsa kóros átkát rája,

De talán ő sem bánja

Az a soknevű Kegyes,

Hogy időnk ne legyen végesen,

Hát ki-ki éli havas ködét

Vagy járja folyton jelen körét

Mindig sejtve tudva,

Hogy jövője a múltja.

Okt.4.

Felkelek

Felkelek

Elszáguldanak az esték

S az álomterhelt reggelek,

Mint hogyha fel sem kelnék

És már megint este lesz.

Mintha álmom volna éber lét,

Hisz oly valóságos éjjelem,

Mint egy féltve őrzött emlék,

S így lett álmom az életem.

Még testemen érzem testét,

Mikor nyíló írisszel ébredek,

Talán én is álom lennék

S nem is igaz, hogy felkelek?

De hisz érzem az álom terhét,

Mi valóságom körül émelyeg,

S tán e két létem egyként

Alakítja meseszerű életem.

S ha csak a felét érteném,

De nem, hát kérdezem;

Ha rád száll önnön estéd,

Álmod vagyok-e én neked?

Mert egy ideje úgy érzem,

Hogy álomból álomba ébredek,

Hogy talán más álmában élek;

Remélve, hogy valósággá éledek!

Hát csak ezért kérdem feléd;

Benned még valómmal élek-e?

Vagy már csak, mint emlék

A kósza álmokban, úgy élhetek.

Okt.3.

Tanító

Tanító

Nem vagyok én oly költő, tanító,

Kis dolgokat hatalmassá nagyító.

Csak tudója, az aprók létének,

Persze, versek s ily-olyan észérvek,

De nem lehetek én oly tanító,

Csak egy kortárs költő, író,

Ki a kicsi részletek mellett,

Még pár apróságot felfed.

Nekem az elmém a nagyítom

S e csöppke élet a tanítóm,

Hat ezért írom meg az életem,

Hogy majd tanítótok is én legyek.

Okt.1.