Rég szívembe zárt-alak

Rég szívembe zárt-alak

Kevés ember ad szívében maga mellé helyet,

ha befogad maximum anyát, apát, testvéreket.

E törvényteli "szabad" Földön idelent

nehezen engedünk be jöttöm-idegent.

Most átlagról beszélek,

szerencsére nem így élek.

Én beengedek, sőt már sokszor beengedtem

s minddel egyre s egyre többé lettem,

hol többel, hol kevesebbel,

barátokkal s megélt remélt szerelemmel.

Most mindről végre így írok,

hogy nem gyötörnek közbe' kínok.

Valaha volt kalitkám ma végtelen tér,

melyben milliárdnál több az, ki elfér

s csakúgy, mint a remélt szépet megéltem,

remélem, mindenkit egytől-egyig megértek.

Én mindenkit szívből elfogadok,

ha elfogadja azt, ki vagyok.

Esküszöm végre kinyílt űröm kalitkája,

egy ideje annak se ideje, se határa

s bár szívem acél-falán, már nincs lakat,

valamiképp mégis a rég szívembe zárt alak

mellé zártalak.

Augusztus 12-13?

Szürkül a nap

Szürkül a nap

Felütötte fejét a szürkület vaksága,

csak alul az ég aranysárga

meg a cigarettavég a számban.

Parázsló képzelt eget éget

s retinámra csillámló mindenséget,

melyben szürke szikrák csillognak egy csillagnak,

majd hamuvá válnak, írmagnak.

Felhő takarja a lemenő eget,

mely alatt égő cigaretta lépeget

és sóhajtja terhes füsttel gondjait;

jobb lenne, ha nem lennék, csak voltam itt.

Lehajtja fejét álmosan a piros Nap

s már halványan a Hold öle simogat,

szép, ezüstszürke kéjes szerelemmel,

mint miként a füst édesszele lebben.

Álmok útján

Álmok útján

Az álmok útjára visszahullva újra

kutatom a tán volt múltat,

hogy megérthessem mai jelenem,

melyben még jövőmet kersem.

S jó jövőt megértett jelen adhat,

ha teljes ura vagy önmagadnak

s magas szinten tudat alatt 

már ismered az egész múltadat.

Bár éles lenne minden emlék

s ha jő a tudatos éberlét,

nem lopná valami el azokat

s felfedhetném létezésemnek az okát.

Radnóti hitvese

Radnóti hitvese

Ráleltem én is arra, ki szép, mint az árny,

kihez szívem vakon s némán is eltalál,

hisz ha látom, csukott szemmel nézem,

s ha szólok hozzá, gondolok, nem beszélek.

Nem kell szebb, semmilyen más lány,

míg nyugtat, mint hűvös érintésű páfrány

s csodálom, mint egy csodát lehet,

ha kell átmozgatok határt, hegyet

csak, hogy vele legyek.

Vakon világít be szobámba a reggel

s érzem ő simogat néma csendet

a körben érő szilárd vasvilágra,

melyben tűz a Nap s zúg a bogár az árnyban.

Ő itt bujdokol a szobában, a tájon,

míg el nem érek hozzá, át vad határon,

hogy édes csókkal hálájam, ő van nekem,

csakúgy mint Radnótinak volt hitvese.

Derült Napról hevült rám

Derült Napról hevült rám

Naptól hevült délibáb tört ím rám,

lelkem ismert messzi tájra kíván,

hol gyöngéd társ az Úr szívem felett

s megtett tettek szólnak rímek helyett.

Tájékán az én énbe, a szív szívbe szeret

s így teszik mindazt, mit ébren s alva lehet.

...

Káprázik minden, a magasztos fényes ég

s a táj és köztem áll mind e fényesség

és a hely ahova onnan épp esnék

ilyesztően természetes, kristálytiszta,

attól a pontól már nincsen vissza.

...

Szédelgek, megütött a dél és a vér,

bedagad szemem, tágul űr, az ér,

elmúlik az idő s elmúlik a tér.

A Kóbor lélek visszatér,

hisz kétfelől állja útját fény,

remény s a puszta tény...

...

Délibáb tört a Napra, csakúgy mint rám,

hogy érez, de néha nincs itt már,

valahol máshol ölel hegyet, kegyet.

Kegyét annak, ki mit az Úr megengedett

meg is tesz, s meg is tehet, azt mit szeret,

de ugye a csillagok istenek.

...

Átázik minden lassan, jönnek a fecskék,

hogy az egész eget szürkére fessék.

Minden borús, csak borult fényben én

s most kósza józanságom derült vissza

ráeszmélve, a poros is kristálytszta.

...

Nap mint nap felesleges' verek vér

s könyörgök megtestesült szerelmért,

mit más ha lát sem ért,

hogy az én, hogy szerethet így egyént.

Elmém kába, szívem húzza eső felé,

ily esőben állok majd súllyal e nő elé.

Tisza szívvel (József A. átirat)

Tisza szívvel

Nincs itt a lány, se anyám,

se életem, se hazám

csak tág vásznú szemfedőm,

melyre vetül szeretőm.

Pár hónapja nem eszek,

hog éberen keveset

törjön meg a hatalom.

Éber létem eladom!

Hogyha nem kell senkinek,

hát az éjjel veszi meg;

Tisza szívvel betörök,

várnak ott ölek-ölök.

Csillagok közt felkötnek,

áldott éggel elfödnek

s hálát hozva így terem

álom a szép szívemen.

A másik valóba való

A másik valóba való

Kihez most szólnék, már rég elaludt

s magára zárta a kis álom-kaput,

melyhez csak úgy lenne nálam kulcsa,

ha testem most az övével elaludna.

Messze még az, pár napos óra andalog

még addig míg végül Hold ragyog.

Teher a nappal, a temérdek fény,

néha érzem, akkor a lény nem él,

csak éjjel élek én.

Ha lemegy a nap, én akkor élek

s szólok hozzás, sőt hallom beszélek...

Látok, bele-belelátok az idő-térbe,

ott elhagyom, ki a távot s időt mérte,

így meg tudok tenni mindent érte,

hogy az ént a másik megértse

anélkül, hogy bárhogy sértse.

Visszatérve...

Ha most szólnék, veszne a szó,

az most a másik valóba való.

Csepeg a falon

Csepeg a falon

Homállyal kelt lenge-puha ágyam

támasztja még mozdulatlan hátam,

csak szemem cikáz' a falak mentén,

melyen szárad, de álom a festék

s ha ímmel-ámmal csukom szememet,

arról a még friss emlék lepereg

és belső mázzal keni sötét vásznát.

Ráképezi az éjt s a reggel homályát,

így kezd az én nappalonta életet,

hogy átforgatja ébredéskor éjjeled.

Fény világítja akkor a benső képeket,

azokat, mit a szem még lefed,

mik úsznak messzi mély homályban

éppen kelve, fekve lenge ágyban.

Két világ közt pont

Két világ közt pont

Dúdolgat csak, halk a földi élet élet,

ahhoz képest, mit azon túl élek.

Az hangos, az éles,

az végtelen elér,

az az egész világ csak  zenél,

minden együtt, mind mely él

és nem csak holmi milliárdok,

tudásunkban nem léteznek olyan számok.

Két világ közepén állok

valahol fura tengelypontján,

hol fentről hang, lentről a csend szól rám.

Ott nincs valóság, se képzelet,

ott azzal válok eggyé mi végtelen.

Ez egy dolog az álom,

melyben se törvények, se számok,

hát független és sosincs vége,

ott nincs más, csak a lélek...

E két világ közt-pont-úgy élek.

Szösszenetek 2

Nem megy. Annyi az elfojott érzelem

s érzés, hogy képtelen vagyok

szülni bármit, mi értelem 

jelét hagyja.

Ilyenkor, mikor harc dúl, a múzsa halott

s a költő feladja.

Szösszenetek 1

Halk hullámokkal messze ringott,

mikor álmom tükréről rámkacsintott

s súgta csak; Jöjj velem a mélybe,

hűvös, színtelen félmenedékbe.

Elleneztem, ellenáltam; Én soha

nem nézem újra lentről a hullámokat!

Mi gátat szab

Mi gátat szab

Most csak a tér az, mi gátat szabhat,

de az idő az, mi kemény pofont adhat,

ha nem építem magam meg a gátakat,

csak oly nehéz, hisz mi azon áthalad,

az nem test, semmi féle matéria,

hiába, hogy létezésem is félig az,

a másik fele annak Űr, a lélek.

Csalok, de a cselek nem állnak elébe,

sőt maga néz a csaló szemébe.

Nincs akadály, se Földnek bármi törvénye,

mi útját szegné, hogy az égig érjen,

honnan már igazán közel Európa.

Elszáll messze, óceánontúli kifutókra,

félig elhagy s ismert tájakon vándorol,

melyeken ősi nyugalom honol

s ha visszatér, ő csak mesél, mi volt,

hogy mi szél járja ma a mecseki-hont.

XXIII.

XXIII.

Ma betötlöttem a huszonhármat,

ennyi éve bújtam ismét e planétára

s már mennyi a megélt új tapasztalat,

pedig oly kevés idő s gyorsan haladt.

Mily kedves s fiatal még jelenlétem,

de legbelül jóval többnek érzem,

tán ezért nem érdekel, nem izgat,

mindegy, hogy hat vagy harminchat

vagy pont a jeles huszonhárom,

hisz én már oly sokat éltem e világon,

hogy egy ideje nem számolok éveket.

Létezik az idő, csak számomra végtelen,

ezért csak tetteket jegyzek, nem datálok,

egyrészt még olyan messzi új halálom

s minek is, ha az idő nekem így marad

s lényem vele együtt így marad-

Huszonhárom, szép kor, kettőt vált hátom,

de tudjátok mit, nem datálom,

mert teljesen mindegy épp mikor

jő el a legeslegújabb férfikor.

Júl. 8.

Csókkal int búcsút

Csókkal int búcsút

Belül zokogok, mint a csecsemő,

mert nem kelt könnyed csókkal szerető,

de azzal int búcsút, mikor ébredek.

Szerelemben én csak éjjel élhetek,

ha az anyag és a tér nem áll gátat,

akkor szívem szilaj vadként vágtat

az érzelmek fodros tajtékzó tengerén.

Bár ne fordulna a Föld tengelyén

s éjszakává válnának a nappalok.

Megszőnnének létezni napszakok

és nem kellene kénnyel kelni,

csak önmagadnak húen éje lenni,

melyben a csók forróbb a Napnál.

S mindig többen vagytok önmagadnál.

El sem mennék

El sem mennék

Mikor az égre pereg e szürke festék

s megjelennek az itteni fecskék,

tudom, mi vár a plymouthi tájra,

az Atlanti-óceán már nyugvó orkánja

s még így is a ház fala is beleremeg,

hiába állják útját városok és hegyek.

Pennsylvaniában így kezdődik a nyár,

hogy előbb át kell élned viharát

s az másnapra érő pára-ködöt,

mit ha jól megy, kiizzadod, kiköpködöd.

De lényegében ugyanaz,

minden él s újra remél,

hogy ezek után bár ne jönne tél!

Szállnak odafent a fecskék.

Ha nyár volnék, én el sem mennék...

újkor

Újkor

Szeretnék szép, szerelmes dalt komponálni,

hátha létezik az a bárki-akárki,

kinek azt jelenti, mint nekem.

Csak kellene, hogy itt legyen.

De kinek kell, sőt ki kell őneki,

az énnek, ki magát sem ismeri?

Mi kell neki, ha másra vágyok,

de kedvelem a hasonlóságot?

Kellene az, mi régen csodát hozott,

hisz egy ideje csak néha csodálkozok

s akkor is azon, mi újat mondd.

Tán megjelent egy újabb kor.

Jun 29

Ha a világon minden lehetséges,

akkor lehetséges, hogy valami nem lehetséges?