Kővé

Kővé

Kővé kell tegyem szívem

jobbik pitvarát most,

nehogy e pitvar átmossa

vérét abba abba, mi hazavágyott.

Kőkeménnyé keményítem

az elmúlt három hónapon,

ne mossa azt vér semerre.

 A jobb pitvar balra ne verjen,

fél szívvel élek, míg itt vagyok.

 S ha elmegyek,

balom válik kővé.

Bárhol legyek,

fél szívvel élek örökké.

Történetek

Történetek

Nehéz gondolataim összerakni,

nemhogy a történetet elszavalni,

mi most kezdődött s vége lett.

Nehéz összeszedni a képeket,

miket szemem fotózott magának,

hogy lásson bele a világba.

Nehéz rájönni, épp hol is voltam,

 s hogy egy kép miről szólhat?

Nehéz e képtárat összerakni,

történetük szóról-szóra elszavalni,

miknek már rég vége lett.

Nehéz elmesélni a történteket,

miket megéltem én mára,

akármerre voltam épp a világban.

 De kell szavalnom, mi vagyok,

így gondolataim összerakom.

Bár,

Bár köszönettel, tartozom koszorúmnak,

hagyom, hervadjanak pompás szirmai

a színes-bimbós közelmúltnak.

Van más virág, mi nyílna itt.

Hány virágzik még letépetlen,

hányat vágok még hévvel zsebre

s tűzdelem a száradók mellé,

 mik rezegnek a fagyos szélben.

Nem is tudom, mennyit szeretnék,

mennyit tépnék le tövében,

hogy koszorúm teljes legyen,

 ne maradozzon egy-két helyen

a csodás pompa, mit virág nyújt

férfi ember bágyadt kebelének,

mikor mázzal terjengő illatuk

lebben egy viharos téli szélben,

mit férfiak keblünkre szívhatunk,

hogy gyógyítsa a fáradt lelket

s erősítse a gyönge testet,

mit virágtalan férfi cipel magán,

  ki már rég szakított virágot,

ha már rég aludt más illatán.

Hát bejárom csak azért a világot,

hogy koszorúm teljes legyen,

s az utolsó virágot is feltegyem.

Nekem a magyar

Nekem a magyar

Nekem a magyar, az nem a címer, 

vagy história, mit mindenki ismer.

 Nekem nem az Árpádsáv a magyar,

 Sem bármely Kárpáttal ölelt talaj. 

Nekem nincsenek magyar határok

még a gyermekként élt város 

is csak részben magyar.

Nekem mi magyar, az ember,

legyen amcsi, német, lengyel,

ha ő magyar szavakkal bíró,

magyar szavakat papírra író,

nekem ő a magyar,

nem vallás, nem hon, nem haza,

nekem a magyar az a szó,

s az, ki magyart szavaló.

S.O.Ö.

S.O.Ö.

Szaladnak percek, hetek, évszakok,

Jelenem is már egy perce elhagyott

S múltam jövője lett jelenem,

Míg szótagokba szedtem a jeleket

És azok értelmes szöveggé válva,

Peregnek jelenemnek a múltjában.

És ezek  a betűk meg végjelek

Hordozzák az elmúlt éveket,

Mik engem folyton-jövőmmé tettek,

Mik végül bár csak szavak lettek,

Ott cikáznak azok, minden jelenben, 

Bármerre e zöld kabát ha lebben,

Azok az órák, napok meg hónapok,

Miktől folyton-jelenem jövője vagyok,

Miktől eszeveszetten idősödöm

 Lettem Milánból Ottó Ödön,

Elszaladnak.

Az átkozott

 Az átkozott

Jahj, ez az átok idő úgy elhaladt,

Hip-hop s csak eg hetem maradt

Abból, mit tényleges valómnak élek,

De jövő héten ismét szárnyra kélek,

Megint utazok vissza a múltba, 

Bár nincs is az már ködbe nyúlva,

Mégse mennék, nem is várom,

Nekem már holt a gyermek-varos

S utcáin a lámpák meg emberek.

Nem is tudom, lehet nem megyek. 

 De jahj, te átok idő otthon is 

Elhaladsz s kísérsz így el holtomig,

Hát hazamegyek, elszaladsz, visszajövök,

S nem zavarom fel azt a ködöt,

Mit még a Lesznai "beszélt" a fejembe.

Úgy szaladok idő ide vissza veled,

Mint most ezek az őszi hetek,

De ha újra szárnyra kelünk

S ide megint visszatértünk,

El innen, már nem megyek.

Árnyék

Árnyék

Láncokkal kötöttem lábamhoz árnyam

S vonszoltam magammal merre jártam

Fenntartva önzőn a látszatot,

Hogy az árnyékom, az én vagyok.

Az az arctalan, színtelen test,

Ki talpain cipelte gondterhemet,

Ki lopakodva lépte saját léptem,

De ma ideáll kérőn elébem,

Hogy hadd legyen útja önálló,

Hadd lépjen ki lábam nyomából,

Hisz utunk innen már nem közös,

Enyém tiszta, övé még ködös.

Hát búcsút intve sétáltam a fák közé,

S mikor először lestem hátam mögé,

Árnyam az erdő szélén állt még

S nem volt talpam alatt árnyék.

Tettek

Tettek

Bármi is az, mit eddig tettem,

Nem úgy volt, csak tettettem

Létüket, fenntartva a látszatot,

Hogy múlt s jövő egyugyanaz,

Hogy én az idővel gyerekként játszhatok

S így jelenemmé téve a múltamat

Éltem egészen tegnapig

(Körülbelül este fél hatig),

De akkor én ott felnőtt lettem,

Hisz a tettetett tettek

Akkor ráébresztettek,

Hogy este hatra azzá tettek.

Nincs vége

Se eleje, se vége.

    Se ereje a népnek...

pa-pa-rá-rá

Trombitaszó! Fúvom a feledetőt!

Tam-ta-tam a szeretőt

Na-na-ne szeressem őt!

Ti-ti-ti-ti-ti kereplő

Veri fejembe feledőm,

Ne szeressem már e nőt!

Pa-pa-rá-rá vége...

Képeslapom

Képeslapom

Hát kétezer-tizennégy előtt megélem,

Hogy szét kell tépnem a képeslapot,

Mit múltbéli énem hagyott

Átitatva álmokkal s reménnyel.

Darabjait elszórom és lenyelem,

Hadd repüljenek máshoz e szélben,

Feláldozom vágyott jövőbeli énem,

Hátha mást is érhet ez a szerelem.

Röpüljenek  a tépett szélű  darabok,

Vissza se tartom, csak elengedem

Az orkánnal jött szelíd szelen.

Majd írok egy új képeslapot.

De ezt már ne lássam soha egészben,

Csak ne öltsön újra teljes alakot!

Veszek inkább új, tiszta képeslapot

S képmásom festem rá újon enyémnek.

Széttéptem, lenyelem, szál már a szeleken,

Elengedtem most már tényleg

Darabjait a régi képnek,

Ne repüljenek már tovább velem.

 S az újat most itt hagyom,

Erre az asztalra leteszem,

Hátha ettől én is új leszek,

Mint a kép a képeslapon.

Fekete-fehér

Fekete-fehér

Fekete színű verseim folynak

Megtisztult fehér lapokra,

S így lesz néma tisztasága

Gondterhekkel átfirkálva.

 Elfeketedlenek a lapok,

Szavaktól, miket múltból lopok.

Fekete színű szavaim folynak

Fehér lapokra tolongnak

S így lesz néma lelkem vágya

Feketéllő, forró hamu mára,

Mígnem egyszer végleg kifogyok.

Majd akkor jőnek igaz fagyok.

Fekete színű havak potyognak.

Mindazok, mik fehérek voltak

Elfeledték rég, hogy válnak

Sötétségből szikra ragyogásba.

Elfedem szép emlékeim, holott

Még egy sem igazán halott.

Fekete színű könnyim potyognak

Minden egyes hantolt holtra,

Ellepi őket a föld barnasága

S a múló idők képhomálya.

Mit elmém az évektől kapott,

Az lassan mind-mind elkopott.

Mára fekete színű lapjaim az éveim,

Az egyszervolt fehér emlékeim

 Verseimben feketéllenek,

De hátha megérnek egy olyan telet,

Mikor ragyogó fehér hó hullik.

S lesznek ismét élők a hullák.

Nov.17.

Rideg tél jő

Rideg tél jő

Orkánként süvít a fák között a fagy

Feldúlva az őszi-álmot alvó avart

S menedékbe kerget mindent, mi él,

Oly zord, oly erőszakos, de valamiért

Mégis kedvelem.

Mint előfutára a jövő rideg télnek,

Úgy lohol a visító, hideg szélben.

Mintha szólna, riadózna: fagyos tél jő,

Hát meneküljön az, ki fél a téltől!

Én nem fogok.

Sőt meztelen várom meg a telet

S a télbe belenyúló éveket.

Az álmából keltett avarba ülök,

Mint más, én nem menekülök,

Itt megvárom.

Tér s idő

Tér s idő

Téridőben lengnek a messzi tájak.

Felidézem képeit a nagyvilágnak

Merre voltam, merre jártam,

Míg ideértem.

Időben és térben tátongnak a szavak,

Mik átzörrentek ajkam alatt.

Mind mi csupán mondott maradt

A régmúltban.

Időtérben utazok, kutatva emlékeket,

Átlapozva a hosszúra nyúlt éveket,

Az egész lassan múló életem

Hátha megértem

 A tájaknak mondott szavakat.

Hat almafás

Hat almafás

Élném én a hatalmas hat almafás kertet,

Hol kacagó gyermekem kerget

Felijedt szarvasok szelíd vágtájába,

S én is úgy szaladnék a tájba,

Abba a hulló-őszi szép almafásba

Hol a szelet a vadlúd-dallam 

Töri csak meg néha halkan

S egy asszony hívó kiáltása:

-Na gyerünk fiúk, be a házba!-

...ez a kert álmom álom-mása...

Implant-estek

Implant-estek

Megint ily fáradtan esteleg,

S ez éj leple tölti ki testemet

Meg a zörrenő implant-képek,

Miket néha már én sem értek,

Hisz hosszú évek távhomálya

Lassan ködös leplét ölti mára

S hiába az új injektált tégelyek,

Testem "egyszervoltban" émelyeg,

Mit csak ködös múltként élek,

S ugye a képek, miket veszni vélek

Túl a fényen a kósza árnyba,

Pont azok kellenének memóriámba.

Tenger

Tenger

Lassan eldörrdülni látszik

Az azúrkék ólomtenger.

Hullámin a szél oly dalt játszik,

Mint a tűzszünetben

Golyót repítő fegyver.

Fodrai sörényként vágtatnak

Egyenest a háborút szító szélbe,

S lassacskán mind belehalnak

A dúló semmiségbe,

A forradalmi büszkeségbe.

 S el is dörren mind egyesével,

Mikor a holt hullámtestek

Ólomzajjal kicsapódva földet érnek,

S a hang, amit a partra vetnek,

Békét ajánl a tűzszünetnek.

Fűt-fát

Fűt-fát

Milyen volt ajkad íze

Vagy csókod tapintása

Karjaid puha melegében,

Már nem is emlékszem.

Milyen volt hajad színe

Vagy szemeid barnasága

S annak rejlő titka,

Mára az sem tiszta.

Milyen volt hűvös hangod,

Mivel forró éjjel ébresztettél,

Ma már azt is elfeledtem.

Üresen álló emlék lettem,

 Nem tagadom, az vagyok,

S így mára te is emlék lettél,

De ígérnék fűt-fát, sőt virágos kertet,

Ha csak egy napra lehetnék újra szerelmed.

Égi test

Égi test

Mintha csak tegnap lett volna,

Hogy felzuhantam az éji boltra,

Hol sötétségbe hullnak a csillagok.

Mára egy közülük én vagyok.

Bolyongó testem pár éve égi lett,

S ha netán rádborul egy régi est,

Keresd, mely pisláklón hullva ragyog,

Mert lehet, hogy az én vagyok.

Nov.4

Címtelen

Talán utolsó földi-szavaim 

Írom ma

Tökéletes vakfehérségig klórozott

Papíromra,

Hisz létünk valódi jelentése nem szavakba

Van rejtve,

Az "fertőtlen" vaksággal csakúgy el lett

Felejtve,

Mint e hibátlannak hitt papír

Valódi színe,

A büszke fák barnasága fehérré

Vész s íme;

Mi is fehér lapok volnánk, oly

Hitt hibátlan,

Klórozott, fekete szavakkal

Telefirkálva.

Saiid és Jung szavai

Saiid és Jung szavai

Miféle paradox jelenség ez,

Hogy a kreatív emberi elmének

Börtöne a saját teste lesz,

A Föld foglya, intuitív szelleme,

Az elvakultan elvakított elméletek rabja,

A szétszórt kirakós egyik elrejtett darabja.

Hogyan lehet ez, hogy szabadság van,

De nincs lehetség a kreálásra,

(Afféle önmegvalósításra)

Mi az elmét szabadsággal nem terheli,

Hanem tehet- s lehetséget ad neki.

(Csak elfeledtem, hogy a test (da)rabja

 rendszer által felállított téglafalnak

Tehát nem lehetsz, csak engednek,

S miről mondod; ezt szabadon megtetted,

Valójában csak szabad, nem lehet,

Ugye más által megengedett.)

Hát milyen paradox jelenség ez,

Hogy csak megengedett az élet,

És az életed csak úgy élheted,

Hogy szabad, de nem lehet!

Gondolkod-jung

Gondolkod-jung

Tehát a kreativitás el van veszve,

S oka az elnyomott szexualitás lenne,

Gondold csak át, hogy lettél nevelve?

-Fújj, csúnya, ez rossz dolog!-

De ugyan már, te sem így gondolod!

Tehát elnyomott gyermeki szexualitás, 

Pedig nem is volna az semmi más,

Csak egyfajta nemi hovatartozás

Keresése, mit a közösség neveltetése

Saját hibájának elkövetésére késztet.

Tehát kipusztul a kreatív elme,

Ami az egészséges szexualitás lenne,

Mitől egy nyílt-világ megszületne,

Miben mindenki rálelne önmagára

S mások rejlő, igaz valójára.

Így a világ kreatív lenne,

Mindenki mindenkit megismerne,

De ezt valakik nem akarják,

Hát csak hagyják,

Elhalni, mi vagy.

Vias naturales II

Vias naturales II

Tegnapi írásomban tévedtem,

Hogy még ebben a jelen életben

Lefordíthatom bármi földi-nyelvre

Dolgait a való világegyetemnek.

Mert mindaz, már rég felborult,

Hiába tudok magyarul, angolul,

A sok szótalan gondolat elveszett,

Hát mindegy is, hogy értek-e földi-nyelveket.

(Hozzátenném, ha tudnék időt utazni,

Gyermek-önmagamban szótlan kutatni,

Rájönni mi voltam, újra minek születtem

Mielőtt még "önfeledt" felnőtt lettem,

Ki földi-nyelvek s tanoknak tudója,

Egy, a már megnevelt nevelők utódja.

Akkor tán megérteném, tudnám,

Látnám önvalómnak való útját.)

Tegnap amit tulajdonképp vétetettem,

Amiben úgy érzem, hogy mégis tévedtem,

Hogy a tudásra mi a Múltban maradt,

Nincsenek is holmi földi-szavak.

Ezzel mondani most csak azt akarom,

Hogy egyetemes dolgokról nem vagyok

Képes írni, hiába bármi erős akarat,

Ha nem tudom rájuk a földi-szavakat.

Vias naturales

Vias naturales

Mielőtt még gondolkodó ember lettem

Elmém a kezdetleges testem felkereste,

Mérlegelt, elég lesz-e. S csak ezeknek utána

Születtem bele vias naturales a világba.

Csecsemő lettem, tudója egyetemes dolgoknak.

Temérdek élt élet tapasztalatai tolongtak,

De elfeledve a földi-nyelveket, nem is lehet

Elmesélni mindazt a sok történetet.

Aztán gyermek lettem, egy intuitív szellem,

Hisz földi-szavak közt nevelkedtem,

Mik az egyetemes dolgokra nemet mond'nak,

Mik az újszülött elmében igazak voltak.

És végül felnőtt lettem, így nevelve,

Hogy nem szabad, azt mit lehetne,

De én megteszem, leszek ösztön-létem szónoka

S lefordítom földi-nyelvre az egyetemes dolgokat.

Lombok között

Lombok között

Az ősz-fútta szélben bolyonganak

A zizzenő-sárguló lombok alatt,

Mintha már jártak volna erre,

Emlékeznek a fákra a hegyre.

Bolyonganak úgy nesztelen, halkan,

Nehogy zajt csapjanak az avarban

Feldúlva immár tiszta emlékét,

Úgy lesi mindkettő lassú léptét.

 S bolyongnak tova a fák között,

Hova az a régi Ősz beköltözött, 

Mitől emlék-lombok sárgulnak

S levelenként a szélben szertehullnak.

Így bolyongnak hangtalan végig,

Hátha a végét még úgy elérik,

Hogy léptük a az avart nem kavarja,

Tán így a lomb is később hull talajra.

21

21

Huszonegy még csak földi évem

S már oly kevés a hely elmémben,

Hogy gyakran veszek el a térben

És az átgondolandó időben.

Oly sok már a számon sarkadt szó

S mennyi a nem szólt mondanivaló

A majdani időben emlékeket hagyó

Féltve feltett komoly kérdések.

Huszonegy évem kúszik most tova,

Jelenembe mélyen belekapaszkodva

Folyik belém mélyen valahova,

Hol emlékeimre tart a mutató.

S ugye az idő az Én, s az elme

A bizonyos mutató, mi kilengve

Tart affelé , mi maga a kezdet,

Mi ugye az elme születése volna.

Most huszonegy évem az álmom,

Miben olykor-olykor megtalálom

Azt a valaha volt idő-párom,

Mihez minden út elvezet.

Kérdőjel

Ha most levelet kellene hogy írjak, nem
Is tudom, kinek küldeném. S hogy mit
Írnék, milyen szavakat, azt sem tudom.
Írjak-e örömről, bánatról s kérdezzem
Övéiről? Levelet kellene írnom.

Több embernek címezném. Borítékban
U.S. Mails-es pecséttel. Csak tudnám, mit.
Írjam: Sziasztok, itt minden rendben,
Hogy több van ebben, e szél most mást
Hozott. Leveleket messzi fákról.

Egy embernek címezve. Megkérdve, mit
Még nem tudok, leírva, hogy itt minden
Rendben, bár azért több van ebben. Itt
Múlt a tét s a jelen meg a jövő.
Küldök hát egy kérdőjelet!

Felettem keselyűkkel

Felettem keselyűkkel

Váltják egymást éjjelek s nappalok

Csakúgy, mint az évek s évszakok.

Váltják egymást rovarok s madarak,

Csak egy dolog, mi változatlan marad;

 A kört lengő keselyűk az égen,

Azon a homály-lepte szürkeségen,

Mi föléje van mindnek, mi változik

S most komoly hangnemre váltok itt;

Mi az, mi változtathatatlan' örök,

Mi felett a keselyű-raj folyton köröz?

Azok a tüzes-pernyés keserű-hadak,

Emlékim közt körző, vonuló madarak;

Miktől eggyé lett éjem és nappalom

S e temérdek évszak és év-halom,

A leírhatatlanul sok emlékanyag,

Mi már egy ideje változatlan maradt;

Mint a keselyűk röpte az égen,

Azon a már tisztuló fehérségen,

Mi föléje van annak, hol állok itt,

Hol egy fiatal férfi épp most álmodik.

Emlékörző

Emlékörző

Kutatok az emlékeim között,

Mi az, mi ily mélyen beköltözött

Az óvva-védve őrzött memóriámba.

S miként járkálok eme képtárban,

Lopakszok is és egyben őrködök,

Magam elől féltve őrzöm őt,

Ki e képes fogdába lett zárva

S e kép előtt vigyázzban állva

Kutatom, vajon mi van a kép mögött,

Ami oda már régen beköltözött,

Mitől nincs e képtár nyitva-tárva

S őrzöm én azt, magam vigyázzba vágva,

Hisz ha kell lopakodva jövök

Át sötétségen, tűzön, ködön,

Így magamat simán kijátszva

Törnék be őrzött memóriámba

S megfejteném;

Ott a kép mögött,

Tulajdonképp én őrködök.

Igazítok

Igazítok

Hogy mi is az igazság?

Már én sem tudom, mi az.

Hol a határ a gazság

S aközött, mi igaz?

Már én sem tudom, igaz?

Igaz!

Jól látom, hogy nem látok

Át azon az épült határon,

Mi elválasztja elmém igazát

S annak szólott hamis szavát.

Igaz-e, hogy nincs igaza?

Hogy hazug lelkem minden szava?

Igaz!

Ó én gaz ember,

Ki igazságtalan kényelemmel

Hazudott szerelmet s igazat,

S mondd, most mi maradt?

Szívemnek hazug igazsága

S pár elszáradt rózsaszála.

De nem többet nem fogok,

A hazug szó számból kifogyott!

Most lelkem az igaz' utoléri,

Mától igaz hazugságban fogok élni!

Szarvasok

Szarvasok

Úgy ugráltak át orrom-hegyin a szarvasok,

Mint ahogyan a fáradt Nap andalog

Le a repülőcsík-szőtte égen, 

Hogy még mindig ősz-neszük csörtet elébem.

 Előttük én meg úgy ültem,

Mint néma csillag az űrben,

Minek félnivalója semmitől sincsen. 

Hát ily nyugalommal ültem itt lenn.

Ezért nem is bántanak,

Az erdő szélen csak úgy, mind átszalad,

Mert ülök, mint föld néma csillaga,

Mi a talajnak e pontján fennakadt.

De az égi csík is már tova-folyóban,

Akárcsak a Föld fakó Holdja,

De égnek s földnek két csillaga,

Valahogy mindig egyként halad.

Kabátok

Kabátok

Újra egy falon lóg kabátom,

Kihámoztam belőle a barátot,

Kinek messze-földön a lépte

S még nagy utak járnak elébe,

Csak lépnie oly nehéz nélkülük,

Kiknek közös vele gondjuk-ügyük,

Oly nehéz neki nélkülük.

De újra csüng-lóg kabátja

Rágondolva, ki gazdája barátja,

Az a két testvér-lélek, elme,

Kiknek ö a barátja lenne,

Hát csügg csak gondolkozva;

Bár a három kabát együtt lógna,

Hogy együtt lógni, mi szép volna.

Csak e három kabát egymástól

Már réges-rég oly távol

Lengedeznek más-más hon falán

S libbenek át határok ajtaján,

Hogy mára oly messze lógnak,

S bár csak egy év, mik voltak,

De hány vad-regényt eldaloltak!

 S Én, mint a zöld kabát gazdája,

Ily messze tőlük, új hazában,

Merengek, hogy a Gyula és a Bence,

Aki ugye a két kabát gazdája lenne,

Bárcsak itt akasztanák velem a falra,

S észrevétlen mind ott maradna,

Bárcsak együtt lógna, az mi szép volna...

Okt.5.

Ilyen köd

Ilyen köd

Sosem láttam még ilyen ködöt,

Hogy kitartott karom a tájban

S rajta a rávarrt fekete körök

Elvesznek e fagyott homályban.

Sosem láttam még ilyen időt,

Hogy tűz a Nap és havazik,

S ki tudja, hogy még mi jő,

Ha a viharfútt szél hazavisz.

Sosem láttam még túl a ködön,

Talán csak kósza-vetült árnyam,

A széles talajfelhők mögött

Az, ki a tisztult eget látja,

Mire fám, mi már rég kidőlt,

Az ázott, fellazult talajig,

Az tán ott már újra kinőtt,

Hol nincs köd, nem havazik.

Hát tudd fám, hogy jövök,

Még akkor is, ha nem látlak,

Hisz karomon a rótt körök,

Az mind te vagy, Élet Fája!

...

 Talán már sosem látlak,

Ha rámborul fránya ködöm,

E vakító fehérségű pára,

De karom nyújtva jövök, jövök!

Hátha eloszlik, mi belőled árad,

Bár sosem láttam még ilyen ködöt,

De ha kell, vakon tapogatok utánad,

Jövök, jövök én a ködöd között!

Okt.5.

Kellene

Kellene

Kellene, de mi is?

Hinnék én, de ki hisz?

Azt, hogy jajj de jó,

Hogy ismét jő a hó,

De miből jön, honnan?

Ki hisz nálam jobban?

Jő a múlt, az a fakó,

Az emlékeket hagyó,

De miért is, miért nem?

Jön jövő fakó évem,

De kiért nem, ki érti?

Hogy a hó úgy éri,

Tavaly múlt nyara

Vagy messzi idők hava.

Ki-ki nyugalommal várja,

Ki karját széles kitárva

Rójja végten jelen idejét,

Ki-ki átvészeli zord telét,

Mi múlt s jövő jelen,

Az a hózáporos végtelen

Sújtsa kóros átkát rája,

De talán ő sem bánja

Az a soknevű Kegyes,

Hogy időnk ne legyen végesen,

Hát ki-ki éli havas ködét

Vagy járja folyton jelen körét

Mindig sejtve tudva,

Hogy jövője a múltja.

Okt.4.

Felkelek

Felkelek

Elszáguldanak az esték

S az álomterhelt reggelek,

Mint hogyha fel sem kelnék

És már megint este lesz.

Mintha álmom volna éber lét,

Hisz oly valóságos éjjelem,

Mint egy féltve őrzött emlék,

S így lett álmom az életem.

Még testemen érzem testét,

Mikor nyíló írisszel ébredek,

Talán én is álom lennék

S nem is igaz, hogy felkelek?

De hisz érzem az álom terhét,

Mi valóságom körül émelyeg,

S tán e két létem egyként

Alakítja meseszerű életem.

S ha csak a felét érteném,

De nem, hát kérdezem;

Ha rád száll önnön estéd,

Álmod vagyok-e én neked?

Mert egy ideje úgy érzem,

Hogy álomból álomba ébredek,

Hogy talán más álmában élek;

Remélve, hogy valósággá éledek!

Hát csak ezért kérdem feléd;

Benned még valómmal élek-e?

Vagy már csak, mint emlék

A kósza álmokban, úgy élhetek.

Okt.3.

Tanító

Tanító

Nem vagyok én oly költő, tanító,

Kis dolgokat hatalmassá nagyító.

Csak tudója, az aprók létének,

Persze, versek s ily-olyan észérvek,

De nem lehetek én oly tanító,

Csak egy kortárs költő, író,

Ki a kicsi részletek mellett,

Még pár apróságot felfed.

Nekem az elmém a nagyítom

S e csöppke élet a tanítóm,

Hat ezért írom meg az életem,

Hogy majd tanítótok is én legyek.

Okt.1.

Fohász

Fohász

Hányszor könyörögtem érte

Tövises rózsafüzérem

Véresre szorongatva,

Hátha van, ki hallja

Kérlelő cincogásom,

Hogy éledjen fel virágom,

De hisz látta Isten,

Mi folyik itt lenn,

Szóval ha volt, sincs már,

Elhagyott engem immár,

Hát nem Ő, ki életet adott,

Hanem holdba-szőtt napszakom,

Úgyhogy mára már nekem

Az Éjjel lett az istenem,

Kihez szólok én fohásszal,

Hogy virágomat újra áldja,

Csak hogy ismét éljen

S egyszer majd az égig érjen!

Hát hozzád könyörgöm álmom; 

Hogy mindez valósággá váljon!

Egy ideje

Egy ideje

Egy ideje még azt hittem, soha

Nem tudom meg, mi az otthona

Eltiport port verő szívemnek,

Már azt hittem, nem lelem meg,

Azt, hova nem ér el a haza

Szélcsendjének elhallgató zaja.

Egy ideje száraz virágomat

Nevelgeti újra lüktető birtoka,

Az elhantolt földet jól felássa

A valóságom álom-mása,

Úgy, hogy leomlik a kertek fala

S kipompázik annak színe-java.

Egy ideje még a holdra fogtam,

Aztán a zizzenő éji-lombra,

Hogy nem élem meg elmém álmát

S nem élesztem újjá vadvirágát,

De most ássanak a kopott szavak,

Törjön hát fel kertem virághada!

Hisz egy ideje ráleltem a honra,

Minek szívem, lelkem s elmém foglya.

Ott van az az összes éjben,

Hol a valóságom tükörképe

S annak paradicsommadara

Az éjjeleken kergetőzve átszalad.

Ez lett mára szívem hona,

Mi másnak kertes birtoka,

De nem város az, nem is ország,

Nem rét, tenger, nem is holtág,

Sem a világ bármely szép tava;

A hantolt föld lett újra a haza!

Szept.30.

Hogy is kezdjem...

Hogy is kezdjem...

Nem is tudom,  hogyan kezdjem, 

Vagy akár-hogy fogalmazzam;

Talán a hazámra leltem s

Angol lett énem magyarhangja.

Nem is tudom. De kedvelem,

Még az Ősz se borult rám, 

Talán ez lesz majd a helyem,

Nem hinném, hogy megunnám.

Nem is tudom,  mi lesz a vége,

Vagy hogy kéne fogalmaznom,

Hiszen itt oly élet az élet,

Hogy nehéz lesz ezt tovahagynom.

Szept.27.

Bird of paradise

Bird of paradise

I clearly remember

My golden black bird

In my own paradise.

I remember it's brown eyes.

I already know it,

That song what it told me

Wich still does fly

In my own paradise.

And sometimes I can

Hear that sound again,

I know it doesn't lie

'Cause that's my paradise.

 I don't get it, but I know

What does it mean at all.

Again! It will rise,

My bird of paradise.

 I won't let it out of my hands

Until my whole world ends.

I won't let it again to fly,

'Cause I need it in my paradise.

 I want to hear you

I want to feel you

I just need you!

 I'd like to bring back love

To my own paradise.

Disszidáló vers

Disszidáló vers

Mondom én, Otto Ödön nektek,

Ha meghallgattok, rám figyeltek

Ti magyar nemzet ifjúsága

Disszidáljatok a nagy USA-ba!

Hisz itt pécsi fakó fogoly lelkem

Kitört, érzem szabad lettem.

Tudom létünk nincs hiába,

Csak disszidáljunk Amerikába!

Nem olyan, mint a filmeken,

Tán nem is jártam jobb helyen!

Mondjátok, nem vágytok szabadságra

Ti magyar nemzet ifjúsága?

Ha nem, hát lelked fogoly legyen,

Szoruljon köréd hulló-nemzeted.

Nem igaz, hogy nincsen vágyad,

Szabad elmédnek büszke álma!

Vagy csak Te, csak Te légy velem,

Míg disszidálok fogd a kezem! 

Meneküljünk az Új-világba,

Szeressünk ismét, újra egymásba.

Itt! Ne ott! Száll a szelen, 

A kósza múlt s a jövő jelen.

Szabaduljon régvolt ifjúsága,

Ebben az új, más világban.

Hisz szabad újra a ketrecem,

S hogy örökké az legyen

Csak rád vágyom semmi másra,

Te vagy szívem Amerikája!

Szept.21.

Flaming butterflies

Flaming butterflies

 had a dream and I saw in it,

My confusing written destiny.

There were butterflies flaming in the dark

As the shining moon passed through the night,

They became shining stars ont the sky

And I wanted to be one of them, I tried.

A wonder on fire, a beautiful miracle,

I asked them, but I was not able

To fly and flame with them

So suddenly I woke up, that was the end.

Amerikában

Amerikában

Ma azon gondolkodtam,

Ha később láttalak volna,

Tán bejött volna almom álma,

Itt a nagy Amerikában. 

Lenne szép házunk,  kertünk,

De már messze elkeveredtünk,

Tán bejött volna lelkem vágya,

Itt a nagy Amerikában. 

Ma ezen gondolkodtam,

Hogy a meleg otthonban, 

Néznénk a gyerekágyra,

Itt a nagy Amerikában. 

Hogy kéz a kézben együtt,

Néznénk mit a szelem szült.

Feltör bennem e vágyam, 

Itt a nagy Amerikában. 

Ma, ma csak gondolkodtam,

Hogy nem is vágyom jobbra,

Csak hogy arcodat lássam,

Itt a nagy Amerikában.

Így, hogy felnőtté lettünk

S gyermeklétünk eltűnt,

Most érzem, még nincs hiába!

Csak éljünk együtt Amerikában. 

Gondolkodtam, gondolkodtam,

Hogy bármi jó, mit okoztam

Tán nem veszett mind kárba.

Hát gyere hozzám, Amerikába! 

Legyünk szerelem, ne más!

Legyen gyümölcs, csak miénk!

Legyen újra tűz, mi ég!

Legyünk csak megint egymás!

Itt a nagy Amerikában! 

Szept.15.

Újra álmodom

Újra álmodom

Már milyen rég,

Már azt hittem, nem fogok,

Hogy jön az éj

És minden színben álmodok.

És milyen rég

Láttam már valómat benne...

Pedig olyan szép,

Mintha mind valóság lenne.

Oh, milyen rég

Vágytam újra vissza oda...

Hogy az emlék,

Az az elme-szült csoda

Ne csak napom,

De éjjeleimnek ábrándja

Is legyen valahogy.

Milyen rég!

Nappalomban éjjelé,

Éjjelemben nappalom álma.

Szept.13.

Időel

Időel

Mikor éj borul Európára,

Itt még süt a Nap a tájra.

Ami otthon fáradt reggeled,

Az itt még a tegnapod neked.

 S ha itt kel a talaj-pára,

Már delet ütnek Európára.

Mikor téged kelt a vekkered,

Ágyba én csak akkor megyek.

 S ha itt fordul át délutánra,

Akkor köszönt az éj, otthon, Európára.

Péntek 13.

rövid az é.

Rövid az é.

Akármerre figyelek, nézek,

Látom, mily rövid az élet.

Az autó elé a korcs kutya,

Az is kiszaladt a buta.

Rövid ehhez a futó világhoz,

Az akác is, mi tavaly virágzott, 

Mára az is öleli a talajt,

Elfedte már a múlt, a tavaly.

Rövid ideje még magányban

Feküdt el a homok-ágyban

Sosem ismert nagyapám.

Ott hol bácsikám sírja áll.

Fekszenek milliókkal együtt,

Kiknek léte elmúlt, eltűnt.

A kutyával, a szép akáccal

Fekszenek el sírmagányban.

Elmúltak, mit ahogy majd mi,

Mint az évek, mint a tavalyi

S mikor lesz majd enyém vége,

 Ki tudja, hisz oly rövid az élet.

Szept.6.

Kocsma

Kocsma

Tán mindenütt a kocsma a helyem,

Ahol magam s mások' felfedezem,

Hol világossá lesz az élet rendje,

S elhomálylik néha csekély értelme.

Szept.6.

Fecskelyukak

Fecskelyukak

Hol vagytok égi fecskék,

Ti kajdacsi építészek, 

Kiknek leste még a reptét

Egyszervolt gyermeklétem.

Kik mikor szárnyra kaptak

Útjuk törte az akác.

Ők idén hol maradtak,

Hol érte őket a nyár?

Merre vagytok, szálltok

Engem felnőtté téve?

Van-e már új hazátok

Vagy még visszatértek?

Ugrom-e e homokágyra,

Zuhanva le utánatok

Kacajjal azt kiabálva;

Én is fecske vagyok!

Vagy már sosem lesztek

 vájott domboldalon?

Nem lesz többé fecske

Az ezerlyukas Kajdacson?

Hol vagytok régi fecskék,

Messzireptű építészek?

Vagy mind már csak emlék,

Mint a falba vájt fecskefészkek.

Szept.6.

Ősz van

Ősz van

Ősz érkezett Angliába,

És még Franciaországba.

Lelkemnek őszei ők,

Múlt s jelen idők.

Itt hagytak a múló nyárban,

Hogy ősz legyek Amerikában, 

Ősz csakúgy, mint ők,

Míg elmúlik őszidőnk.

Ősz van, az lett Angliában, 

Meg még Franciaországban, 

És ősz lesz, ősz lesz nálam,

A messzi nagy Amerikában.

Szept.4.

Amerikai gondolat

Amerikai gondolat

El fogok menni. El fogok menni.

Amerika. US. Olyan távoli. Olyan

Messzi. Más. Hatalmas. Más.

Hatalom. Amerika. Olyan furcsa.

Olyan nagy. Kicsi vagyok. Apró.

Egy leszek. Nem kettő. Elfogok. Más.

Más lesz. Tél. Meg ősz. Tán megőszülök.

Nem hiszem. Más. Más lesz a hajszínem?

Nem hiszem. Három hónap. Ősz. Tán

Tél. De Amerika. Nagy hatalom.

Hatalmas mondhatni. Óceán. Más.

Más éghajlat. Olyan messzi. New York.

Hatalmas. Olyan messzi. Mégis közeleg.

Szept.4.

Fonalas

Fonalas

Hogy súlyos láncokkal,

Vagy gyöngéd fonalakkal 

Kötöm magam földhöz

Mindegy is mi okkal,

De én idetapadtam.

Valóm láncolt súlya,

Fonalakkal szövi át

A talpamhoz szorulót,

S az okokból mit se tudva

Erőlteti földhöz magát.

Hogy csak fakó fogda,

Vagy virágba nőtt falakkal

Futó tér a földgömb

Mindegy is, hisz foglya

Lettem, rab maradtam.

Fogoly lelkem dúlja,

Virágokkal töri át

 A keblemre boruló

Büszkén hulló múltnak

Felrepesztett képfalát...

Hogy-hogy súlyos lánc,

Vagy gyöngéd fonalak?

Hogy-hogy szövi á

 Falon át magát?

Hogy a Föld a lánc,

Mi meg a fonalak.

S valón súlya alatt

Úgy szakad át

A fogda vagy a

Kert fala,

Hogy legyen az lánc,

Vagy fogda ma,

Vagy rab, ki rab marad,

Mindegy is, mi az, mi marad...

Az a fonál halad.

Mi kell?

Mi kell?

Hazám a Föld, lakom a rét,

Székem a Zöld, tévém az ég,

Mondd, mi kell még?

Lámpám a Nap, mit istennép

Kapcsolgat, s lám sötétség.

Mondd, mi kell még?

Barát a fű, fa, seregély,

Itt minden hű, a nap az éj,

Mondd mi kell még?

Békém a zaj, csendem a táj,

A szúnyograj, már az sem bánt,

Mondom; nem kell más!

Szept.1.

Kilét

Kilét

Radnóti szavai kavarognak

A fejemben szóról szóra;

"Álom voltál, valóság lettél újra,

Kamaszkorom kútjába visszahullva

Féltékenyen vallatlak, szeretsz-e?"

A levél a hitveshez jár a fejemben.

Az, hogy ki, oly szép, mint az árnyék,

Akihez vakon s némán is eltalálnék?

Kinek írok én majd ilyen verset,

Vagy talán még ennél is szebbet?

Ki az, ki nekem párom lesz,

Ki álom volt és álom lesz,

Ki jelenemből kitép, elragad

S a valóságban is álom marad?

Megjárom érte akár a lélek hosszát,

Ha kell világunk széles útjait hozzá!

S ha rátalálok én el nem engedem,

Biztos vagyok, hogy nem fogom,

Ha nappal is éjjeleim álmodom.

Aug.29.

Sad Song (szomorú szám eng.)

Sad song

Silently sounds the saddest song

Pain runs on it and even more

But in silent, quietly.

That's why I can't hear

Just that one little pad

Wich makes the song more glad

'N' wishpers quietly; All is ready,

The world is joint, just be happy!
All is ready!

If the song buzzing in your ears

Just feel yourself on it's melody, 

That there quietly, on it

Let else to know it

Just that little voice

That somehow you arouse
'N' wishpers one time; All is ready

All is ours who are happy!
All is ready!

Maybe on a rise of the day
Everybody will want to change
Just in silent, quietly
Not to vex it, gently
Take it, just pet that pad
Wich makes you more glad
'N' you will whisper; All is ready!
The world is ours who are happy!
Who are happy!

Betűk

Betűk

Betűk, jelek, hangok, 

szavak meg mondatok 

és jelentések. 

Ez nem másnak,

A kreálásnak 

a jelensége;

Olyasfajta szóözön,

Mi akár lehet

Néma ligeted,

Zajos börtönöd

Vagy erdők világa,

Erős fának

Gyönge ága

S szelíd mező vadvirága.

Vagy akár lehet

Egy képzeted,

Az éjjeled álma,

A világ másik valósága,

Mi valóra válik

Teli hanggal,

Szavakkal,

Jelekkel,

Más jelennel.

-ők

-Ők

Összegyűltek megint,

Övék az egész

És benne elenyész

Az enyhe pír,

Mit a nap erőszakol

Lassan közéjük,

S talán még áthatol,

Tán ma megéljük,

Hogy kisüssön a Nap.

Fütyürésztem

Fütyürésztem

Reámszorul ez az áldott hurok,

Amit magam köré én dúdolok,

Mit eljátszok az élet húrján

S rámfeszíti az énem burkát.

Hát fütyürésztem átok dallamom

Át minden éjjelen meg nappalon,

Csak úgy némán, magamban dalolva

 közben nyakam már a hurok foglya.

Egyre nehezebb az átok hurok,

Már a légszomjamba bolondulok,

Mert én csakis dúdolni akarok,

De légből levegőt már nem kapok.

Hát füttyenteném átok dallamom,

S csak csend, mi átzörren az ajkamon;

Nehm the vagy az márh tudom,

Ehzért feszül ehz ah hurok,

Nehm the vagy az deh neked adhom,

Azh áldotth átok dhallamom.

A ház oldala

 A ház oldala

Nőtt a régi házfalon

Tán a déli oldalon

Egy burjánzó cserje.

Úgy kúszott az oldalára,

Hogy nem lelt akadályra,

Hát miért ne merne?

Belenőtt az öreg házba,

Lett törzse s ezer ága,

S még tovább növekedne

Fel a fátyolkék égre,

Bele a kietlen messzeségbe,

De miért ne merne?

Karolta hát, fúrva a falat,

Gyökerével odatapadt

És minden ága s levele

Feszült bele a levegőbe,

S még, még tovább nőne,

És miért ne merne?

Vesszői úgy borultak virágba,

Mint ágai a napvilágra

És egyre, egyre nehezebb lett,

Nőne még, de úgy karolt,

Hogy már a falon áthatolt,

De azért még miért ne merne?

S nőtt, nőtt még nagyobbra,

Míg a fal apró darabokra 

Hullott, s mielőtt elengedte

Szólt a fához; nagyon vigyázz,

Ezek után bármit csinálsz!

De földre hullni, miért ne merne.

Aug.24.

Hatástalan cselekedet

Hatástalan cselekedet

Cselekszem csak, vagy hatok,

Mit mondtok ti nagy Hatok?

Ha szerintetek csak cselekeszem,

Hatni megesküszöm, igyekszem.

Jég. Tűz. Különálló oldatok.

Rózsa. Fűz. Vad cseresznye.

De ugye azért még alhatok?

Jöhet álom még szememre,

Ha csak cselekeszem-e?

Vagy fáradt marad szemem,

Ha hatástalan maradok?

Mondjátok ti nagy Hatok!

Jég. Tűz. Különálló mondatok.

Rózsa. Fűz. Meg jegenye.

Mondjátok, hogy hatok,

Hogy hatással vagyok!

Mert míg ezen merengek,

Nem hatok, csak cselekszek.

Aug.22.

Összevissza

Összevissza

Szellemileg szanaszét vagyok,

Érzelmileg már szétszakadok,

Fizikám meg épp csak stagnál,

Bár még ez is jobb annál,

Mintha nem lennék.

Lelkierőm már gyenge pára,

Tán szétesett minden mára,

Akaratom is meg-meginog,

De ez még mindig jobb,

Mintha elvennék.

Mostanság sokfelé lakok,

Körbeállnak új alakok

 Ha nem is értem azok szavát,

Még az is jobb annál,

Mintha elvesznék.

De hogy legyek büszke páva,

Szavannának oroszlánja,

Vörösrózsa ne csak piros,

Hisz tán nincs is jobb, 

Csak ha az lennék.

Aug.22.

Ne vessek-e

Ne vessek-e

Nem tudom, sírjak-e, tán nevessek

Vagy még csak ügyet se vessek

A problémákra, mik egész széltében

Világnak, rázúdulnak még éltében

A nációkra, meg-gondolt szellemekre,

Hát akkor sírjék vagy nevessek-e,

Ha problémái földnek s égnek

Hirtelen engem is utolérnek?

Nem tudom, síromat ne vessem-e

Még puha Földünk gigász földjébe

Vagy inkább csak nevetni kéne?

Hisz a kacaj s vígadtság a ketrece

Minden gondnak, csakis az lehet. 

Aug.19.

F&Á

Fények és az árnyak

Lények és a tárgyak

Egybefolynak, hullva

Lesznek holtak, múlva

Árnyba és a fénybe

Lépnek...   

Fáraó

Fáraó

Bár számat tömnék be

Nem kopott fogamat,

Méz-mázas tömlyénnel

Akárcsak a holtakat.

Mint dicső fáraó

Feküdnék széltében

Én, isten-földlakó

Számban a tömlyénnel,

Hogy úgy gondtalan

Hogy hatoljon a kampó

 S tépje ki agyam,

Lám hát Isten is halandó,

Hisz mellkasomon érme,

S amint nézem magam

Megtömve tömlyénnel,

Hogy az én én marad,

Olyan isten-való,

Ki világ életében,

Folyton test-hagyó.

Aug.13.

A kar

A kar

Akar a kar. Remél, kér.

Epedezik versekér',

Miket szerelem szül

Zord világ ellenül,

Hogy szakadjon kebel,

Mi eltiport port kever

Lélegzetem levegőjével,

Hisz maródik torok, gége.

 A kar akar. Kér, remél

Epedezik a rímekér'!

Miket ép szellem szül,

S e zord világ megenyhül

Rímtelen szívemen,

Ha az eltiportat lenyelem

És majd felszakad vérem

Tüdőm lélegzetével.

Aug.12.

2013!

2013!

Kar.Kar.Mit akar?

Kor.Kor.Évcsokor.

Por.Por.Eltipor.

Pár.Pár.Mind kopár!

Kar.Kér.Keretet.

Rút.Koszorút.

Kér.Varr.Akar.

Port.Ver.Vér.

Kar.Akar.Kér. 

Aug.10.

Nyári alkony

Nyári alkony 

Végre hűvös az alkony, 

végre ma már élni hagy. 

Legyen inkább téli fagy, 

mint hatvan fok napon. 

De csak e hűsebb éjszaka 

javítja bágyadt kedvem 

meg ha néha szellő lebben. 

Ez a kábulatnak az évszaka. 

Kábultagyú minden ember, 

s szenvedünk e forróságban, 

míg a lomha nyárt le nem váltja, 

a hűssel cirógató Szeptember. 

Aug.8.

Moha

Moha 

Szaladok át a növényzeten 

s a lombosmoha a tőzegen 

talpaim formáját felveszi. 

Az egész valómat ellepi 

a nyárban fúvó fuvallata 

s megannyi virág illata. 

Lobogó karomnak a bőrén 

érzem minden fának törzsét, 

mikor ujjbegyimnek simulnak. 

S egész valómra lehullnak 

a levelek az ódon fákról, 

regélnek az ősi tudásról. 

Hát légzem be a tudás-párát, 

s átkarolom minden fáját, 

ennek a múló nyárvilágnak. 

S egész valóm minden virága, 

szakítja fel verítékes mellkasom 

és kivirágzok hirtelen az avaron.

Eltakart

Eltakart 

Szívem tudni csak egyet akar, 

pont, mit valami eltakar. 

S nem is tudom, fogom-e merni, 

az eltakartat megismerni. 

S tán, ha egyszer meg is merem, 

felkutatom és megismerem, 

s az a bármi is legyen, 

átrágom magam az elegyen, 

nem is számít, hogy ha mar, 

vagy ha meg is öl egyhamar, 

míg megismerem addig dúlok, 

még akkor is ha felfordulok. 

Aug.8.

Francios Villon

Francois Villon 

Ballata az paapaarul meg czaazaarrul 

Ballada a pápáról meg császárról (magyarítás) 

Mert légy bátor pápa, te, ember, 

viselj mise ruhát s legyen 

beretrád csillag hímezettel. 

Jön az ördög és mérgesen 

stóládat rántja el vizen, 

ha célod vagy ha úrfi fél, 

ellentbéül nép mind ki megyen, 

mint azkit el sodor a cél. 

Konstantinápoly arany bőrüvel 

fénylő kezű császára sem 

menekszik, szintúgy Frank Honn hitűvel 

dicső fő-fő királya sem Kedyg úrnak 

az évben emelt sok templomot. Mit ér? 

Híre-neve semmi lészen, 

mint azkit el sodor a cél. 

Lehetsz Grenoble virága, fegyver 

hadnagya, kit küld Dijon s Vienne, 

királyfi, kit Salyus s Doles kedvel, 

első-szülött, fejedelem, 

vagy szolga-nép a földeken 

kürtős, herold: csak olly azért, 

bátor egyél bőségesen, 

mint azkit el sodor a cél. 

ajánlom 

Herceg – föld hív mezítelen, 

el futamlik, azki csak él, 

sír, nem sír, halála leszen, 

mint azkit el sodor a cél. 

-eredeti fordítás: Szabó Lőrinc- 

Aug.8.