2015. december 14., hétfő

Malomvölgy

Malomvölgy

Leírhatatlan e boldogság, öröm,
szerelem ez már a köbön.

Színekben pompázik, mi elfakult
s lát újra, mi régen megvakult,
minek vernie kellene ütlegel
s a réten kint a farkas fűt legel
s ölyveket ejtenek az egerek,
az ágakra meg visszahullnak levelek,
a talaj fut a futók alatt
s a domb dől a hátamra hanyatt,
most a tó a felleg, mire esnek
az alászálló szárnyas testek
s a hullámló házak tükörképe
vetül a sárga gyepek felszínére.

Lassan a hegy mögül feljő az éjszaka,
nemsokára fény leszek az ég alatt.

Élet, élet ismét

Élet, élet ismét

Élet, élet, bocsáss meg, nem úgy gondoltam,
azt hogy szitkozódtam, tomboltam,
ne haragudj, csak a világ zaklatott,
aggódtam, hogy tán sosem adod,
azt miről valóban elneveztek,
hogy hagyod, hogy parton evezzek
lágy medrek azúr tükre helyett.
Azt hittem elfordítottad a fejed
s pillantásod soha nem veted felém,
de hát Te csak próbád tetted elém
s hát kiálltam, ketten tettük,
közben meg oly szerelmesek lettünk,
hogy tudd élet, rád soha nem haragszom,
soha, míg e Földön akár egy harang szól,
addig már én örök-boldogságban létezek,
mert odaadtad szívem szerelmét nekem.

Tiszatágulás

Tiszatágulás

Kitágult a Tisza, végre kitárult
s mint, ki már dúlt eszeveszett
hempelyeg a szívem felett
s az ege s a hidak alatt,
mint a pillepalack
lebeg s halad
Szeged város
zúduló sáros
folyamával,
együtt hibban az árral,
így ringatja felszíne
a vele dúló egy szívem.
Hívogat ő hivogató
dallamával
 cirógatón
éri vállam
és  vízbe érő kobakom,
simogat a fűzfasor
s a velem merülő
gazok s gyepek,
de mindünkön elterül ő
s azon lépeget,
elnyeli a szürkébbnél szürkébb eget
s elfedi gyengébbnél gyengébb szívemet.

Ellepi azt a nagy folyam, 
 ellepi az álom,
benne tudom, mit hogyan, 
benne mindig megtalálom!

Kérészek éneke VI-VII?

Kérészek éneke (6-7?)

Emberek, emberek kikiáltom; -Képzeljétek
engem végre szerelem heve éget
s tán még boldogabb sosem voltam,
még nem verte űröm így a baloldalt!-

Hisz a való élet lett valójában álom
s újra feltört gyermeteg kiváncsiságom,
de erős férfié a vágy s az akarat
s megfontolt felnőtt szólja a szavakat.

Emberek, emberek szerelmes vagyok,
s ha kell ellopok akár milliónyi csillagot
vagy feltárom a Hold sötét oldalát,
csak halljam a kérészek szabaduló dalát! 

Végre lapjaimra magamat ontom,
a lényt, aki tán először boldog
s elszabadul a szabad szerelemben,
melyben szárnyak szele lebben.

Bent élnek azok testek rejtekében 
s piciny szívedben egyet te rejtettél el,
mert ha kebledhez ér mellkasom,
hát a tiszavirág szakad át azon!

Ha veled vagyok, vele szárnyalok
s lelkem lelkedbe vele együtt áthatol
és így kelnek minden nap majd újra,
míg kérészeink szíveinkbe múlnak.


Gondolkozom, tehát...

Gondolkozom, tehát...

Ember vagyok, tehát vágyok,
de nem holmi földi örömre,
hanem, mi talajától távol
kettőnkben él mindörökre!

...

Kicsim, e világ csodáit nehezen adja,
azokat Ő elföldeli vagy eltakarja,
s mondanád; Ide ördög költözött!-
de nem te mondod, csak menekülő ösztönöd.

De jaj, a vágyak! De jaj, hogy vágyok,
hát hogy ne tenném, hiszen látlak,
s akkor is csak egyet, egyet kívánok,
nem a kéjt, én Téged kívánlak!

Szenvedtem már földi vágytól épp eleget,
mondom neked nem évet, évezredet,
hát önzetlen' és büszkén vetem el mindet,
én tapasztaltam szinte mindent itt lent!

Csak egy, csak egy az, amit még soha,
azt, amit ha veled vagyok észlelek,
hogy az élet végre nem rút s mostoha,
akkor érzem, hogy te én, s te én leszek!

Vágyok, persze arra, hogy veled lehessek,
hogy érthetetlen, önző vágyakba ne essek,
mint tettem azt az időknek tág tengerén...
De nem teszem már, míg ember él!

Már egy vágyam teljesült; az Én vagyok,
mert míg közébünk állt a fél földteke,
megtudtam, mi testben vagyunk csillagok,
kik szabadok idelent s a Föld felett.

Benned tértem s leltem újra eszméletre,
megszülettem, belőled keltem életre,
hogy ha kell, mindent kimondó gyerek
vagy vad bajban hű s szilár férfi legyek!

Férfi vagyok, igen vannak vágyaim,
de önfeledt felnőtt ösztönöknek nem engedek,
hisz nem adom fel jeleim s éjjeleim álmait,
nem adom fel, míg él a gyerek!

...

Ember vagyok s végre valahára
évezredek óta most csak egy a vágyam,
csak az, hogy veled végleg egy legyek,
csak ez az egy, tudjátok meg emberek!

Szedett-vedett

Szedett-vedett

A képzelet vetít szedett-vedett képeket,
alakot, ki a tájban lépeget
s az fölé meg meg sarkán parázsló kék eget,
arra rá meg varázsló'n hulló fényeket,
a földre folyót meg vén hegyet
s az alak elé tátongó végtelent.

Sőt én annál még többet képzelek,
nem csak puszta tájat és szép helyet,
hanem azt, ami vagyok ott én neked.
Elképzelem, ahogy velem éled az életed
s hogy én meg veled együtt élhetek
s nem csak élek, végre létezek,
de nem egy emberöltőt, milliárdnyi éveket!

Veled, nem ellened

Veled, nem ellened

Néha úgy érzem, hogy valami nem vagyok,
hogy amit adok, te azt nem kapod
s nem tudom olyankor mit tegyek,
vagy, hogy akkor neked, mid legyek?

Néha úgy érzem, hogy velem van a baj,
hogy létem, tettem vagy a szavam zavar
s nem tudom, hogy mi jár a fejedben,
de kérlek mondd, vagy ereszd el!

Néha úgy érzem, hogy a gondjaid azok,
látom a szemedben , hogy hatalmasok,
de tudom, hogy enyém szíved s kegyed,
csak nekem adni, mindet még nem mered.

Néha úgy érzem, hogy nem adod egyhamar,
de érted élek én, míg van ég s e talaj,
mert tudom, szerelem jár át eredben,
hát kérlek, csak magadhoz ne légy kegyetlen!

Néha úgy érzem, hogy nem magad mutatod
s íriszednek titkos mélyén hiába kutatok,
mert mást társz elém elméd helyett,
de értsd meg, örök létezek én neked!

Néha úgy érzem, hogy te vagy az avar
és én a szél, mi téged felkavar.
Ha más társ kell, én hagylak, elmegyek,
csak értsd meg, akkor abban megveszek!

Néha úgy érzem, az egészet nem akarod,
hogy magad magad miatt nem adod
s már-már szét téped ezzel szívemet,
hát értsd meg, nem tudok lenni nem veled!

Néha úgy vérzem, mint kit beretva mart,
úgy reped fel erem s testem két pitvara
és így, mondom így ez engem eletemet.
Jaj, értsd meg, érted teszem összes tettemet!

Néha vérzek, de érzek, ha veled vagyok
s ezért kimondom, én igazat szavalok
még akkor is, ha te ugyanezt nem mered,
még akkor is, ha szívem ezért felreped!

Néha vérzek, ha nézlek, mutasd magad,
dobáld le minden épített nagy falad
még akkor is, ha gyötör vagy fáj neked,
még akkor is, ha elém nehezet tár sebed!

Néha vérzek, hát kérlek hadd lehessek utadon
pilléred, raktárad, tájad és tudatod,
még akkor is, ha a mindened nem leszek,
még akkor is, ha szerinted benned elveszek!

...

Néha úgy érzem, hogy féled a szavad,
de kérlek mondd, mert lényem szétszakad,
mert tudom, mi aza a gond, csak elnyeled,
még így is, hogy veled vagyok, nem ellened!