Hallom a puskák zaját
Ísmét beköszön a háború.
A tüzes felleg ismét rámborul,
Nyugat s Kelet véres harca.
Hazámmal szemben az Antant.
Csőre töltik maguk fegyverek
S félek, közülük egy leszek,
Mely el is sül, magára lő,
S lesz saját halála ő.
Tengerentúlnak dúvad katonája,
Kit üldöz a nép, a hazája.
Háborút szítanak a tengerek
S félek tőle, már-már reszketek,
Hogy mely part sorába álljak,
Nehogy eldörrdülve eltaláljak
Valaki fontosat, sebet ejtve.
Félek, hogy én leszek elfelejtve,
Ha engem talál maró halál, golyó,
Félek, hogy szívemből folyó
Vérem nem táptalajra hull majd,
Hogy majd puskámra lehullva
Megbánom, hogy kikre lőttem
S úgy dőlök rájuk, kik előttem
Feküdtek el a véres porban,
-kiket én öltem meg sorban-
Hogy közben zápor' eső bombák
Lelkemet s szívem darabolják
Szerte szét.
Elhullok.
S nem fúj senki gyászzenét.
Mely part fegyvere legyek?
Ki haljon s vesszen emberek?
Puska a kézben, csőre töltve,
De az sem tudja, kire lőne közben,
Amíg lezajlik a háborgó háború.
Elborul.
Fegyver fegyverre tart.
Már hallani a puskazajt.
Gyorsan, gyorsan, hova álljak?
Késő.
Azt hiszem eltaláltak.
Szívemből a vér
Földet ér.
Fa nő alám
S hazám.
Csak nélküle.
Nem vele.
Porbahullva szorongatom
Nyugalmat érő fegyverem.
