Amikor kéjjel kelt az éjjel

Amikor kéjjel kelt az éjjel

Hol vannak a régi kéjek,

merre maradnak az éjek,

amilyenek egyszer voltak,

mikor még féloldalt

az ágyon, nem a párna,

hanem szemek csoda bája

nézett vissza, ha néztem

s ez mosolyt ivelt arra,

nomeg az csalt magamra

is, olyan önfeledttet,

mi könnyedén megfeldtet

a milliárdnyi másról,

igy még tovább szépül a vágytól,

mi az éjek kéjébe vezet.

E sok éj, ez mind hova veszett?

Csak nézem itt a párnát

s öklendezem

lelkem tiltott vágyát.

közeleg a hosszú ősz

Bizonyos már, hosszú ősz közeleg,

lengő cifrasággal tarkitja az eget,

mely a lassú szélben szállva hull,

mint az éppen lepöccintett hamu

a cigaretta izzó oldaláról,

szállingózik az ősz fákról.

Már megint itt van.

El se ment szinte.

Nemsokára minden őszül.

Ősztől őszig őszülök.

egy-csónakban-evezek

Egy-csónakban-evezek

Újjam egy irányba mutatott,

Kék madár szállt arra,

Lehet még ma érek partot,

Tán ma rálelek a talajra.

-

Bárki jönne

Bárki jönne

Bár kijönne bánatom és maradna

S lenne egyik vértanúja Aradnak.

Bárcsak bitón lógna vagy fejét vesztve

Elvérezve a földre esne,

Ezzel háborús békét kirobbantva

Legalább kis autonómiát adna,

Mely véglegesen hagyna tenni

S önmagamtól arra menni,

Amerre a kedvem visz.

De addigis,  bárki keres is,

Bárki jönne, majd mondd neki;

Sajnálom, ő most nincsen itt.
-

Mondom magamnak

Mondom magamnak

Ezt még József Attila mondta;

"Csak ami van, annak van bokra.

Csak ami lesz, az a virág.

Ami van, szethull darabokra..."

Most én mondom; "Rohanj Milán,

Mert a jelen az egy rohadt világ!"

Kérészek éneke III.

 Kérészek éneke III.

-dúdolgat a csend-

Láttam én már ékes boldogságot, 

Amikor még minden más volt. 

Láttam ifjú kérészt kelni, 

Hallottam nevetve énekelni

Az élet hajadon szépségéről.

Már a tágas meder mélységéből

Csengett át a folyamló vízrétegen.

Tudom jól, hogy szól a kérész víg éneke.

Ezüstös, csillogón gyöngéd dallam,

Mely hangosan s olykor szinte halkan

Reppen az égen hirtelen szerte-szét,

Nótát dalol s közben dúdol gyászzenét.

Azon a régi, bolondos nyári esten

Szívemet a kanyargó Tisza kereste

És mégis a zúduló Duna találta.

Eltalálta, elárasztva azt az árral,

Melyen kecses nászt táncolt

Két kérész a Tiszátol ilyen távol.

Láttam én könnyed zizzenetük,

Hallottam hogy forognak együtt

Az összestől távol, nagyon messze.

Aztán láttam, ahogy a vízre esnek,

Hallottam utolsó szárnycsapásuk,

Amit kikönyörgött gyors haláluk

És azóta a Dunában odalent

Csak dúdolgat a csend.

Páráról álmodunk

Páráról álmodunk

Az ébredező juhar tövében

A karzatos kéregre dőltem

S elnemmúlt álmom dőlt belőlem

Velem bele az övébe.

Hűvös párát álmodott,

Madár dalát, zsenge bokrot,

Őszi dértől kába darazsat

És saját törzsére magamat,

Hol az ő álmát álmodom.

A madár párját a lombokon,

Hűs felhőt, mi körém karol

S szédült darazsat a lábamon

Meg egy hatalmas fát,

Minek dőlöm oldalát

S az hátamnak támasztja magát,

Így álmodunk.

Mind álmodunk.

kétműszakban havi ennyi

Kétkedek, hogy ez örök ködöt

Valaha is majd elfelejtem,

Hát akkor szóvá se ejtem,

Mi e köd körött őrködött, 

Óvva azt a terhes sokktól,

Millió új s újabb hatásoktól.

Sokszor soktól védte egyszerre,

Ahol kellett, arra-erre,

Amellet meg mindent kizárt,

Eltűnt a fény, a nyíló világ

S nem enged már semmit be.

Így eredek a semmiben

És kétkedek, hogy a ködök

Fölött bármikor elpörög a vekker,

Hisz időtlen' gyilkoló fegyverekkel

Szívfalamon két műszakban örködök.

Sosem mondanám, ez a vég.

Lassan, de biztosan elfogynak a lapok.

Egy ideje ragyogó holdak a napok.

Lassan nappal én már fel sem kelek.

Egy ideje, ha éj jő, akkor ébredek.

Lassan üt olykor egy szívverésem.

Egy ideje áll az idő halk kettyenése.

Lassan, de biztosan fogynak el a napok.

Egy ideje nem emelek én kalapot.

Lassan, nagyon lassan összetörök.

Egy ideje hempergek a szilánk között.

Egy ideje lassan hemperegve.

Lassan egy ideje hanyatt fekszem este.

A szemeimmel játszik

A szemeimmel játszik

Igen, már bizinyos, váltig állíthatom,

Hogy a szónak szoros értelmében őrült vagyok.

Analízisem nem is merem megismerni.

S amíg nem ismerem, nem is fogom merni.

Elmém koncentrál,

De a szellem elvál'.

Képet kreál

A

Valóság

Színpadán.

Talán.

Vonalakat fest, betűkből

Egy alakot,

Azét, ki belülről

Régen itt lakott.

Vakságom

Kívánom.

Nem látni a látszatot,

Mit az elme a

Szemeimmel játszatott.

vadnyulak után

vadnyulak után

Egyetlen problémám

Tör csak néha én rám, 

Miként a vadnyúl az imént.

Megriadtam, úgy landolt a talajon,

Mint az a gond szokott magamon.

Röppke,  kecses, gyönge szökkel.

Megállt, meglelt s az is megriadva,

Azon nyomban elinalt, nyomot hagyva.

Melyeket követve lépkedek.

Mint a  vadnyúl, elinalt mind,

Csak ez az egy, ez maradt itt.

Tovább ballagok akár árkon, bokron át. 

Eszm élet

Eszm mélet

Anyám életet, az élet eszméletet adott.

Élem saját eszmémet, gondolkodok, tehát vagyok,

Élen jár a lény, az elme

S csak utána lép a szellem teste

Térben és időben is, lassul, elmarad

Fejlődve férfivá, nőnek s végleges alak

Marad csak, mi öregszik, majd elhal,

Feléli magát.

Törekszik ellenben az elme...

Megtalálni a válaszát,

Miket gyerekként kántál

Belül.

Elmerül eszméletében,

A világtól kapott életében

S törekedve él, hogy az én,

Az elme, meg is adja maga a megoldásokat,

Válaszoljon s fejtse meg az álmokat.

Élet-eszmélet eszme él testem szellemén...

Rászmélve mindenre,

Már élek. Mindent megismerek.

Elmegyek, visszajövök.

Új eszme, új eszmélet.

Egyel több világnézet.

Kint a Hold, idebent Nap

Kint a Hold,  idebent Nap

Megszűnt létezni számomra a világ,

Nem nő se bokron, se fán virág,

Tulajdonképpen semmi sincs.

Elveszett, eltűnt minden régi kincs,

Mi valaha az volt még nekem.

Nem szól madarak se kérészek éneke

S ha napra is vál' a forró éjszaka, 

Terhes sötétség ül az ég alatt

Akkor is.

Megszűnt létezni az idő - tere

S vele az életem felének a fele.

Eltűnt, mióta egyetlen egy ágon

Sem nő színpompás virág a világon

S nem dalol sehonnan semmisem!

Idő-ponttá vál' a fázos nap a semmiben,

Elvész és színtelen csenndé feslik

A ragyogó, daloló csilló' estig.

A Holdig.

Megszűnt létezni minden nappalom,

Csak ha rámterítem virágos paplanom,

Akkor nő bokor s fa fel az égnek

S szól ágaikról rászállt madárének.

Mikor feltűnnek a fényes röptű csillagok,

Kint Hold, idebent meg Nap ragyog,

Mi oly forrón égetve éget már belülről,

Hogy hamuvá perzseli a kint, délben tűző

Napot is.