napra Eső nap

napra Eső nap 

Folyóvá állnak össze a cseppek,

Addig szerelmeskednek,

Míg mind-mind eggyé válnak.

Együtt válnak árnak,

Mi úgy vágtat a domboldalon

Szerelmesen, némán, vakon

A Schuylkill river völgyébe,

Mint hímivarsejt a méhbe,

Hogy azt dússá, termővé tegye...

Így vágtat az eső itt lefele.

Én

Én

Én már nem vagyok én,

Ki annak idején

Minden egyes nemben

Tűnt felelőtlennek.

Felnőttlennek tűnt még

A felhőtlen szűz ég,

Meg hát a nagy szavak,

És ez mind ott maradt,

Mint a bizonyos én

Még annak idején.

Gyermek-szív nem lehet

Felnőtt, emberek!

Csak a

Felnőtt emberek

Szíve 

Marad

Néha gyerek...

Íme!

Enyém is néha az.

Festem

Festem

Lábam lenyomatait festem

A költők fehér vásznára

S kifogyhatatlan toll az ecsetem.

Megfestem a talpam járta

Városokat, széles mezőföldeket,

Folyót, tavat, hegyet, völgyeket,

A zöldben úszó belga tájat,

Hol megismertem édesanyámat,

A lokereni még nagy házakat

S azt a piciny négy falat,

Melyek közt csecsemő voltam,

Mikor még csak gagyogtam.

Aztán berajzolom hazánk Mecsekébe

A tornyait és utcáit Pécsnek.

Ráfestem mindazt, mi egykoron

Volt nekem a gyermekvárosom.

Sírást, örömöket, kacagásokat,

Apát, anyát, nővérem s barátokat,

Melléjük a fenyvest s tiroli falvakat

S azt a szűziesen tiszta havat,

Mi ellepte kegyével az egészet

Kétezertizenkettő szilveszterére.

S erre rá, új rétegként

Németország csodás ékszerét

A nürnbergi fellegvárat

S a kis dunai mellékágat,

Mely mellett sétáltam néha.

És még mindig fér a

Képre, hát festek tovább,

R5áfestem még új otthonát

Szívemnek. Ráfestem a fákat,

Mik közt a Schuylkill-folyó vágtak.

Ráfestem Plymouthot s Philadelphiát

S tán egyszer ráfestem feleségem

És összes lányát meg fiát

Is idővel e képre.

Nő a gond

Nő a gond

Úgy hiányoznak a női testek,

Az ívek, vonalak, miként kerekednek,

Mint az eső e száraz talajnak.

Még a nyár előtt kell magvakat

Hinteni a már nedves földre,

Hogy majdan a közeljövőben, 

Abból új élet születhessen,

Hát miért ne vessem

Magjaim mindenhol, szerte-széjjel?

Miért ne bújjék minden éjjel

Mellém az ágyba egy női test?

Miért nem így telik el minden est?

Mert már úgy hiányzik, megveszek

S nemsokára már nem leszek

Meg.

Hamarosan belegebedek.

Kellenek az ívek, a vonalak,

Ahogy testem alatt

Hanyatt veti mindenét.

Bár így telne el minden éj!

Éhség

Éhség

Míly meríthetetlen mélységekből merítek tálamba

Enni, étket, mi testemet élteti. 

Így enyhíthetetlen éhségemtől vetít e vágyakkal

Teli képet nékem az elme; kel még neki!

Ajándék

Ajándék

Már akkor ajándékot adtál,

Mikor te még semmit se kaptál. 

Szemem fényét, örök ragyogását

S számnak érthetetlen gagyogását,

Melyből mára szavaim lettek.

Adtál gyönge gyermek testet,

Mi erős erős férfiúvá érett,

Ahogy elperegtek a röppke évek.

Elmét, mi az égbe szárnyalhatott

S szívet, melyre úgy hatott

Minden gyönyör s csalfa érzelem,

Mint a víz, levegő, mint egy lételem,

Melyek nélkül senki sem lennék.

Rámzúdítottad a világ terhét,

Nehéz, de köszönöm neked,

Hogy élhetek egy életet,

Mit adtál s majdan elveszel.

Örökké és még tovább leszel

Mindaz, mi engem éltet...

Köszönök neked mindent; Élet!

Üzenet

Üzenet

Kedves barátaim szerte-szét e világban,

Mind-mind szívemből kiválva,

De abból el nem eresztve eredtek

Jobbra-balra, más talajra.

S én vagyok a legmesszebb tőletek...

Hol tán még egyikőtök se járt,

S hogy őszinte legyek, én akartam.

Hazát és életet váltani,

Senkinek sem akartam ártani

Fénysebeséggel zuhanó létemmel.

Mindőtöket féltettem attól,

Ami lettem. Óvni kívántalak

Titeket s magam. Mert míg

Az idő haladt s mind elhagytátok

Napjaim, addig üresen tátongtak

Lapjaim és lüktető szervem

Is, s talán, ha még egy kis idő

Eltelik, minden üressé vált volna

És életem nem szólna semmiről.

Nem lett volna, miből erőt

Meríthetnék, otthon mintha nem

Magam lennék, ezért jöttem el,

Mert jött egy jel, hogy mennem kell.

Elhagyni sok barátom, kiket

Majd csak évek múlva látok.

Kedves barátaim szerte-szét a világban

Osztrákoknál, franciáknál s Angliában

Remélem még találkozunk,

És ha tényleg fogunk, hát azt is,

Hogy lesz mit mesélni,

Hogy oly élet a miénk,

Amit érdemes élni,

Oly történet, mely csak

Velünk történhet.

Remélem megélem.

Nyelvek

Nyelvek

I am going to settle down, so far

That I call home, that i called

Otthon before I moved here.

De jó hír, hogy I can use both 

Of them, s kérdezem, is it

So bad, ha verset nem csak

Egy nyelven írom? It is so

Hard to accept, tökmindegy,

Egyre megy. Onto paper,

Both with blue ink, mely

Eltekint a szavak formája

Fölött, it ain't make

Difference meaning és

Jelentés között. 'Cause they

Are all just charachters

So it doesn't matter, melyet

Veti papírra tollvonásom,

Két nyelvhez szól már

Gondolkodásom.

feather of a crow

feather of a crow

I was having a rest under the largest nest

What I have ever seen, I've never been

That small before. Suddenly a white crow

Appeared behind the leaves n a gentle breeze

Ran trough the fields around me.

Than a feather felt into my mind. 

After that I didn't find the crow

Over my head. Instead I saw myself

From the branch. I' never felt like that.

I was the crow, wich was there.

I could fly everywhere.

Borostyán-léptek

Borostyán-léptek

A talpam alatt

Borostyánlevelek

Fedik el a sarat,

Mit leverek

Az elhagyott

Nyomokból kilépve

S a hirtelen felzaklatott

Avaron visszanézve,

Nem is látni azt,

Mi valaha ragadt

Lábujjaim közé,

Úgy hajol fölé

E kúszó futónövény

Minden elhagyott

Kisseb, nagyobb

Lépésnek,

Hogy eltűnik a nyom,

A kergetőző

 Levelek mélyében

S előző lépteim előzöm

Így a még alvó avaron

Lépést tartva

Azok eltűnésével,

Sőt szaladva,

Hogy lépésem

Ne is érje azt,

Tán így nem ragaszt

Rá olyat, mit elhagyok.

Hát futok, sőt rohanok

S már lábam nem is ér talajt...

Nem riasztom fel a mindent elfedő avart.

Hhhh...

Hhhh...

Megnyugodni látszik lelkem.

Itt nem játszik nekem bús dalt

Az élet, sőt olyan képet fest körém

A világ eme kies küszöbén,  

Melyben ellágyul a keménység,

S feltárul a mélység, mi a

Szívemnek az otthona, de ahogy

Nő annak hőfoka, úgy vajként

Olvad a kő, mi lüktető szervem

Borítja, megnyugszik átok kínja.

Hát ismét egy nagy levegőt veszek,

Régi voltom elhal s én új leszek...

Angol nyelven élem maj az életem,

Új erővel telve s már nem is kétkedem,

Hogy meglelem-e hova tartozom,

Hogy magamnak mivel is tartozom.

Kezdődik!

Hhhhhhhh...

Hülye az

Hülye az

Disszidálunk. Emigrálunk. Csak

Úgy tovább állunk. Magyarok

Indulnak nyugatnak, keletnek,

Szerte-szét erednek más honokban,

Loholnak bele az újba, reményekkel

Visszanyúlva ide. De semmi se

Tartja őket itt. Csak a reményeik,

Melyekből kevés maradt.

-jövőre azt is adóztatja a haza-

Emigrálok, én is tovább állok, 

Elhagyom sok, már disszidált

Barátom, úgy ahogyan mások is

Teszik, mert tudom, hogy jobb

Nekik, bár azt is, hogy nehezebb,

Mert az élet nem lesz kegyesebb, 

Ha jól keresel,  de valamiért a 

Teher mégsem hever a válladon.

Én végleg itthagyom, most tényleg

Disszidálok, de azokhoz, kik majd

Visszavártok, visszatérek!

Ha egyet megígértek, ha szót adtok,

Hogy itt maradtok...

De ki oly marha? Hülye legyen, ki

Megtartja eme ígéretet.

Elszárnyalok

Elszárnyalok

Már kiváncsian várom,  hogy

Mit hoz majd utazásom. Persze

Azért izgatott is vagyok, hogy

Egy óceánnyi határt hagyok el

Pár nap múlva, szívem tűzbe

Gyúlva kalapál, fűti a nyár,

Mi lassan ideér s elviszem oda,

Túl az óceánon, valahova.

S majd vele keresem meg

Otthonom és amikor meg

Fogom, megfogom az ittenit,

S úgy fogom visszarepíteni

Ide vissza, hogy hanyatt

Dobom magam. Aztán

Kristálytiszta álom váltja fel

Majd kiváncsiságom.

Oly izgatott vagyok, 

már alig várom!

Nemsokára elszárnyalok.

8

8

Nyolc. Ennyi nap maradt eme

Szürke magyar ég alatt. 

Nemsokára szárnyra kelek és

Úgy ébredek, hogy Amerikára

Nyílik a szemem. Hamarosan

Elszáll velem a repülő-idő.

Oassan illegalizálok, hazát

Váltok engedélyek nélkül, 

Borzolódjanak csak a 

Kedélyek,  míg végül

Sehova sem tartozom.

Hazám talán akr fogom

Meglelni s keblemre ölelni, 

Mit még nem tudok. 

Ezért futok innen messze

S kivárom, lesz-e hon, mi

Otthonom. 

Kívánom s kivárom.

Álmos

Álmos

Álmok gyötörnek, hogy a fény

Felszakítja bőrömet s elvakítja

Szemem, de ezt az álmom már

Jól ismerem. Jobban, mint

Magam, hisz oly sokszor

Vetíti agyam, hogy tudom

A forgatókönyvet s ha már

Unom, belecsalok nevetést

Vagy könnyet, de egyiktől

Sem könnyebb megérteni,

Vagy úgy tenni, mintha

Mégis érteném, hogy testem

Szerteszét szakad álmomban

S elmém is vakságba kárhoztat.

Nem látok, nem vagyok, de

Vágyok és értek...

Valamiképp élek és létezek,

De nincs anyag, miben test

Legyek. Nincs fizikai inger,

Mi ér, nincs semmi, mi él.

Szerintem...

...valahai mivoltom álmodom.

Gyökeresen

Gyökeresen

Szomorúság gyökeredzik örömömben

S fordítva, ambivalencia tépi szét

Ordítva mellemet úgy, ahogyan a 

Fellegek szoktak üvölteni. 

Tudok-e majd új embert ölteni

E lényre, az elmére, mi irányítja azt?

Esik megint...

Elázik a füzet. Számüzet az eső,

De inkább megvárom míg elmegy ő.

Itt fogok ülni és elmerülni

Özönében, mi zömében a lapra

Hullik s míg el nem múlik

Kétségekkel terhelem szellemem.

Hadd ordítson s tépje ketté mellemet.

Hátha beesnek ott a cseppek.

Hátha megtörik ezt az üvöltő

Csendet.

Árnyas

Árnyas

Értem az árnyakat! Kik követték

Jártamat, mind-mind megértettem.

Tettem, amit tennem kellett. Vártam

S figyeltem lábam nyomát. Porát

A mező mezítelen szelén. Figyeltem.

Vártam. És ők álltak elém. Árnyam

Volt és annak ezer arca, ő kit

Otthagytam az erdő szélén, ott

Kint. Visszatért megint ezer

Valómmal, hogy új erővel induljunk

Újra együtt Ki. Hiányoztam már

Neki.