Asszonyok arca

Asszonyok arca

Épp ültem a mező ölét, azon is a kis

Ösvényt, mit a traktor vájt bele, mikor

Felcsapott a nyugat szele s csak lassan

Indult tovább kelet fele, én meg-meredtem

A tájban, hisz olyat láttam, mit valójában

Nem lehet... ahogy követtem a szelet

S lábam már nem az ösvényt járta,

Láttam, miként az árpa hajlong jobbra-

Balra, megjelent lelkem minden női

Arca, egy percre lemerevedtem, mert láttam...

Csak némán álltam,  hisz édesanyám

Büszke karjai lengtek a fán, mi elém

Állott hirtelen és az égen nagyanyáim

Bölcsessége kéklett, lent meg ugye az

Árpa... na az árpa, az úgy lengett meg

 A szélnek, mint hajszála szívem volt

Szerelmének, a lánynak. Hát álltam

A tájban s míg nem távozott a szél,

Csak álltam ott, megjelentek asszonyaim...

...És nem fújtatott tovább a szellő,

S kutyám lábnyomain, nyugodtan

Vettem hazafelé a jártam, nyugvást

Tudva, hogy utam szívem összes

Asszonya

Vigyázza.

Egészen...

Egészen

Egészen ideáig egy részem homályig

Nyúlt, de láttam van kiút! Össze-vissza

Koholt vádakon alapuló szálakon

Döntött eddig Isten életemről itt lent,

De most két szálat összefont, hát indok

Az van, hogy szóljam szavam, mert

Egy ideje nem hittem Istent, de mától

Ismét fogom, sőt minden éjjel imádkozom,

Hogy hallja cincogásom, hogy álmom

Imámom jusson újra kérő-ívbe, s csak

Ezért szedem szavam rímbe, kegyelemért,

Megnyugvásért, mi másért tenném, ha nem 

Magamért, ha nem szólott magyar szavamért,

Mit hozzá ejtek? Imádkozom, hogy legyen 

Estem, mi hasonló s úgy hatoljon belém,

 Mint a ma vagy a múlt szombat estém,

Miken egésznek érzem magam, mintha

Ismét borda volna szívem alatt s tüdőm

Lomha vétele újra nagyokat lélegez.

Egészen máig...

Egészen, csak mától.

Egészen, míg egészt üt az óra.

Istenem, csak még egy szóra.

Kösz!

Csak okosan

Csak okosan

Mondják, légy okos! Gondolkodj

Az okon, azokon, mint a kábítószeres, ki

okozatot keres tetteinek magyarázatára.

Hát nem gondolok én sem másra, csak hogy

Okozat meg okok. Folyton ezen gondolkozok.

Tele van elmém gondokkal s mindez okkal

Történik, hisz túl sok a képzet s tévhit, mi

Arra térít,  hogy legyek tele azzal. 

Meggondolatlan, csúf szavakkal, mint

Keserűség és bánat, de akár sorolhatnám

Mindahányat, csak nincs rá okom,

Mégis mindig rajtuk gondolkodom.

De hol van az okozat? Az az újabb fokozat,

Mi emel egy szintet, mitől kezdve nem

Lenne "mindegy", mert minden olyan okból

Történne, mik fontosak, olyanokból, mik

Pontosan azt az okozatot vonnák maguk után,

Mit boldog élet adott. Tán én sem állnék itt

Bután, mint most, mint ki kiutat keres, akárcsak

 Az a bizonyos kábítószeres, kinek tesztje kimutatott

Jó sok okot a vádalmazásra. Már én sem gondolok

Semmi másra, csak hogy találjak kiutat, mi kimutat

Oktalanul élt életem kósza romjaiból, csak hogy

Mondhassam róla; volt ok. És nem lennének tovább

Gondok.
Bárcsak megjárhatnám ezt az iskolát s nem állnék

Itt ostobán, tán megtalálhatnám az okokat és megszületne

 Az okozat, melyből kibúvót már nem keresnék.

Akkor ismét boldog ember lennék és mernék

Okozat lenni okosan, nem csak ok...

...Két napja ezen gondolkozok.

parazsas

parazsas

Pár napja szikrát gyújtottál s így új reményt

Nyújtottál haldokló létemnek. Hirtelen

Eltűnt minden félelme. Mintha ismét élnék,

Mintha lobogó kandallótűzként égnék, 

Oly forrón, mint régen égett az egy rideg

Télben. Te újra fát raktál szívem parázsló

Helyére. Remélem kifogyhatatlan e raktár,

Mi sejlő vidámságodból ád fát. Remélem

Egy kis helyet Te is hagytál s ahelyett, hogy

Búval töltenéd meg szívedet, bár tudom nehéz,

Nekem is csak épp kevés kellett, hogy törjek

Ki testem fogságából, de engedd meg kérlek,

Hogy táplálhassalak az Élet-fájából, hadd

Ismerjelek meg téged, mert engem éget a

Kíváncsiságom meg mellkasom, szívem jobbik

Pitvarából lángok törnek fel, miket Te csiholtál, 

Csak engedd el, ami voltál, ne feledd, azt úgysem

Lehet, de készítsd fel magadat, szórd szét a

Hamvakat és hagyj csak egy csöppke parazsat.

Lélegezz mélyeket, míg már elég a légkör 

Oxigénje, hát én csak erre kérlek, hogy sóhajts

Egy nagyot, vedd új napként a holnapot, mint

Akkor én a szombatot. Fűtsük egymást egyre

Több ággal, kifogyhatatlan az Élet-fája!

Törjük le együtt összes ágát, tűzben égve másszuk

Meg lombkoronáját és érjük el a tetejét, ahonnan

Már csak a Föld egét látjuk, és meg se álljunk!

Hisz határtalan a csillagos ég, melyen számtalan

Még a lény s fény, mi ugyanígy tűzben ég...

Hát engedd meg kérlek, hogy megismerjelek téged,

Mert mint varázsló, meggyújtottál parázsló reménnyel.

Én újra lángban égek, hogy megismerhesselek téged!

Jel érkezett

Jel érkezett

Volt, hogy úgy hittem, nem szeret senki,

De csak én nem tudtam mást szeretni.

Mondtam bár; Szeretlek! Fűnek, fának,

De egyszer sem egy emberfiának.

Mert hát mégsem lehet annak társa,

Kinek nincs más, csak átok magánya.

Bár emberek mindig állták köröm,

Nem akartam túllátni a ködön.

S így, egyedül éltem oly sok évig,

Nem létezhetek tovább csak félig!

Minap az Istenek jelet is adtak,

Hogy lépjek is meg-maradjak.

Most ebemmel együtt szemezünk a Holddal,

Elengedem mindazt, ami eddig voltam.

Most egy nagy, mély levegőt veszek...

Felkészülök!

...Mert innentől kezdve boldog leszek!

Az Atya, a Fiú meg Ő

Az Atya, a Fiú meg Ő

Hiányzik kitépett lengőbordám

S e tátongó sebbel nem élhetek,

De nem vagyok már én se gyerek,

Hogy csak úgy sírva szaladjak hozzá.

Bármennyire fáj, tovább menetelek,

Hátha egyszer férfivé fogok érni

S nem kell még több bordám kitépni.

Talán begyógyul e régi sebem.

Férfi! Ki azért él, hogy teremtsen,

Kinek bár varratokkal teli mellkasa,

Mi néha-néha önkényesen felszakad,

De csak azért, hogy szabad lehessen.

Én akarok lenni a Teremtő!

Hát gyermekként ért sebem elfedem

S így elkezdődhetne végre életem:

Én az Atya, a fia meg ő.

Á, nem.

Karácsonyi ének

Karácsonyi ének

(Egy csöppet megkésve)

Folyjon pálinka, folyjon bor

Az idei karácsonykor

S zendüljön a vendégségnek

Mindenféle karácsonyi ének! 

Vedd álarcod s maskarádat

S mint egy farsangi bálban

Játszd a betanult szereped

És hajtogasd; így jó neked!

Arcodra kötelező a mosoly,

Minden egyes karácsonykor,

Mikor eljön az év eme eseménye

És megjelennek a karácsonyi ének.

Fa

Fa

(Megtalált régi mű)

Fa fakad, ha akad

Talaja, alapja,

Ha van fának apja,

Ki nem akad

Ki bárhol,

Ki kezéhez sár tapad

S ha akad, apja magja

Volt, lesz.

Ha akad. Ha talaj.

Ma apad.

S lőn zivatar.

Hull-ok

Hull-ok

(Megtalált vers régebbről)

Hullok szerte, szét világnak,

Mint égi pásztor birkanyája,

Mint e nyájnak bármi vágya,

Úgy hullok fentről alája.

Hullok, míg világ a világ,

Mint épp tört tükörszilánk,

Mint ősszel a holt virág,

Úgy, ahogyan az éj ma miránk.

Hullok hóként a nyárba

Bele, bele a kalászba,

Bele a dúló héjanászba,

De úgy, hogy senki se lássa!

Mitéres

Mitéres

Mit ér átkozott életünk?

Mondd! Mit ér az nekünk?

Bármikor mártír hősként eldobnám,

Ha e cselekedet visszahozná

Azt, miért érdemes volt élni,

Nem csak így végignézni

Saját valómnak pusztulását...

Hát hogy vessem el szívem vágyát?

Lehetetlen, ezt mindenki tudja.

Hát éljek-e, ha lelkem fújtja

E vágy, mi álmaimból jő..?

Hogy éljek, ha nincs e nő?

Ha nincs kiért bármit megtennék,

Kitől végre azzá teremnék,

Mire véglegesen teremtettem.

Hát inkább eldobnám lelkem

És senkiként élnék tovább...

...mert én voltam a legostobább! 

Amoeba

Amoeba

Amoebaként hasadok.

Lüktető űröm szétszakad.

Ősrobbanás.

Sejt-elmes élet.

Sejtelmeim és sejt elemeim

Hullnak avarnak.

Kegyelmezz! Kérlek!

Fáj, mintha karom

Tépnék ki tőből.

Kegyelmezz!

Ha kell életemet

Gondolatlan vetem el,

Csak ne, csak ne fájjon!

Bárki vagy, adj hitet!

Vagy bármit,

Mibe újra kapaszkodhatok,

Mert nem bírom.

Már nem soká!

Fáj.

Mint mikor darázs

Mart meg először.

Fáj.

Mint lapockám,

Mikor eltörött.

Fáj.

Mint anno lábszáramon

A tátongó lyukon

Kikukucskáló

Csonthártyám,

 De ezek begyógyultak,

Csak ez itt, csak ez nem!

Könyörülj! Kérlek!

Ments meg engem...

Kapaszkodva

Kapaszkodva

(Egy evolúciós tévhit,

Hogy nő, nem felejt férfit,

Viszont az ragaszkodik.

A nőbe hűen kapaszkodik.)

Ma arról beszéltem fivéremmel,

Mit kezdjek huszonegy évemmel,

Nem is minddel, csak párral,

Csak az előző valahánnyal.

S kérdésre kérdéssel válaszolt;

Eldobnád, mi szíved vágya volt?

Egy percre fontolóba ejtett,

De rájöttem, szív nem felejthet.

A férfi gyermekként ragaszkodik,

A nőbe mindig hűen kapaszkodik,

Kit soha meg se csalna.

Csak a női szív ilyen csalfa.

Hát gyermekként kapaszkodom,

Csüngök rajta, mint egykoron

Az életemet adó édesanyám

Tápláló, meleg mellkasán.

Biztos vagyok, hogy nem feledem,

Megírt sorsom bármi legyen,

Bölcs elefántként védem őt

A már rég kívánt feledés elől.

Nem dobhatom el, mi a szív vágya volt,

De mikor égre lép a fránya Hold,

Én fulladozva levegőért kapkodok.

Lassan megöl, amibe kapaszkodok.

Himalájás

Himalájás

Élesek a hangok, miket el-elhangolok.

Dallamok ritmusára ásom szívem sírját,

Leásom a földbe annak minden kínját.

Elásom a Himaláján, hol senki sem andalog.

Utána majd élem én a dallamokat,

Mikor szívem helyén néma űrnek űre,

S álmom szépül, válik olyan gyönyörűre,

Melyben csendnek hallom a hangodat.

Aztán mikor már túléltem az életem

Megmászom azt a legmagasabbat

S kiásom onnan, ahol akkor hagytam

Visszateszem s meglátom mi a végzetem.

Lyukas

Lyukas

Lyukas nekem mindenem.

Lyukas reszkető kezem.

Lyukas a memóriám.

Lyukas az egész világ.

Lyukas a fáradt lelkem.

Lyukas, oszló zsák lettem.

Lyukas foszlott nadrágom.

Szívemen is lyuk tátong.

Lyukak, mik foltra várnak,

Lyukak e nagyvilágban,

Miket nem varr meg élet.

Egy ideje lyukként élek.

Óriás fekete-lyuk vagyok,

Mi elnyel minden csillagot,

Felemészti a világot.

Szívemen e lyuk tátong.

Lyuk, melytől reszket kezem,

Melytől nem emlékezem.

Táguló, hatalmas lyuk.

Mi mind, mind lyukak vagyunk,

Lyukak a nadrágzsebben

És egyre csak szélesebbek,

Beszippantva a valóságot. 

Szívemen ily lyuk tátong.

Hiába rá enyves folt,

Talán már több ezer folt,

Miket csak felemésztett,

Elnyelte az egészet,

Magába morzsol mindent,

Nem élhet csillag itt lent,

Míg szívemen lyuk tátong. 

Fekete-lyukká válok.

Égervölgy

Égervölgy

Leírhatatlan, miként e lejtő a Mecseken

Átalakul s lesz belőle puha fotelem,

Párnákká válnak a kövek és sziklák

S büszke karzatává tölgyek meg szilfák.

A levelek az őszről maradt avaron

Most az a tavaszi lenge takaróm

S a szél, nomeg a patak csobogása

 Az altatóm, mi elvezet álomába

Fáradt, dübörgő városi elmémnek.

A Mecsek eme lágy, tavas völgyében

Átalakul a természet, a táj,

Lelkem vele enyhül, itt aligha fáj.

Mintha minddel együtt válnék

Álomnak, nem vet ki a tájkép,

Az magában hordoz ugyanúgy engem.

Megírhatnám ennél sokkal szebben,

De leírhatatlan.

szólánc

Szólánc. Lánc. Kard. Fényes. Nap. Csillag. Csillog. Csillár. Chill. Cigaretta. Hamu.
Parázs. Darázs. Méreg. Fájdalom. Kín. Kína. Diktatúra. Túra. Karikatúra. Fej. Tehén. Tej. Anya. Gyermek. Élet. Halál. Képzelet. Kép. Festmény. Művész. Ész.
Ász. Vadász. Vad. Szerelem.  Fájdalom. Kín.

Gyermek é

Gyermek é

Testem s elmém érett,

Így oly nehéz az élet,

Hisz lelkem gyermeké,

De nincs több gyermek év.

Pszichém zavart, kósza.

Csak ő tehet róla,

Az a gyerek bennem,

A gyermeteg lelkem.

A test az már teljes,

Habár gonddal terhes,

Mert egyik szerve kő,

Mely nem lel szeretőt.

Ifjú még a lélek,

De múlnak az évek

És egyszer hirtelen

Nem lesz már ily gyerek.

Elzordul majd minden

S kies éjjelimben

Nem látnék több álmot.

Talán enyhítené

Ezt a zavartságot.

De lelkem még gyermeké.

Az elme tragédiája

 Az elme tragédiája

-bevezető-

E mű szólni fog Éváról,

Ki egyben a kígyó a fáról

És a férfi lesz az Ádám,

Ki egymaga Isten és a Sátán.

-első szín-

Megteremtetett Ádám s benne

Megszületik a csodás elme.

Végtelenbe tárul szabadsága,

Nem gondol még az Almafára,

Nem csábíthatja el érett ága,

Hisz egy falatnak is nagy az ára.

Ekkor még nem tudja, mi jő!

Megteremtetett Éva, a nő.

-második szín-

Ádám szótlan. Meredve ámul,

Mikor a látvány elé tárul.

Lágy formák, kerek idomok,

Mint szellő-fújt kunsági homok

És két domb feletti tetőfokon

Ajkaktól dús a Napkorong.

Megteremtetett a szerelem.

Megszűnik létezni kegyelem.

-harmadik szín-

Ádám még mindig szabad,

De Éva a Tiltott Fára akad.

Mely Ádámnak álmaiból ismerős,

De tép gyümölcséből, mer' ő

Is. (Hirtelen, hang, mi erős'

Kiált: Ádám, ne légy oly vakmerő!)

Késő, már hat a "kígyóméreg".

Paradicsomból földi élet.

-negyedik szín-

Ádámot súlyos kínok gyötrik.
Éva lelép, csak úgy megszökik.

Sokszor akár több száz szálon
Fut venomként át Ádámon
Düh, bánat, irigység s vágyálom.
Kitörni kíván belőle a Démon.

Megteremtetett a bűn s halandóság.
Megszűnik létezni Örök-valóság.


-ötödik szín-

Ádám egy szoba közepén fekszik.
Egy elmegyógyintézet a helyszín.

Könyörög: - Ellenszérum kéne végre.
Megmart! Engem fojt a mérge! -
Felsóhajt. Majd felnéz az "égre".
Suttog: - Biztos van egy fának kérge...-

Megteremtetett a lélek Régi vágya.
Megteremtetett a psziché tragédiája.


-katarzis, egyben vég-

Éva látogat. Üvegablak. Az őr legyint.
Ádám kíséretben leül. Feltekint.

Kopott szemekkel Éva száját nézi,
Ahogy azt meséli, életét miként éli.
A méregtől rosszul lesz s tetézi,
Hogy Éva a kígyó-nyelvet beszéli.

Elsötétülés. Hangazavar s csattanások.
Megteremtetett a teljes Chaos.

-vége-