Levetkezett itt minden

Levetkezett itt minden

Csak nemrég volt, hogy felöltözött,

ma meg már mezittelen látok át

a levetkezett, buja ágak között

s közben leple lepi lábam lábnyomát

ritmikátlan reccsenő lépteim mögött.

Ide hirtelen ősz s lassan tél költözött,

a nyár az éppen csak átszaladt,

tovaloholt és csak nem is köszönt,

a hajadon, rügyező ifjú tavaszt,

a kivirágzó, pompázó színözönt

meg pont lekéstem.

Törökgyerekgólyaláb

Törökgyerekgólyaláb

Gyakran, sőt sokszor török szét,

mikor az álmos öröklét, 

mint léleknek kártyavára

széltől fújtva hull alája

s elveszik az ébredező semmiben,

Gyakran, sőt sokszor szövök még

pusztán képzelt örömért

álmokat, ha éj jő a tájra,

mikor csillag hull alája

s elveszik az álmodózó lentiben,

ki elveszik két való között,

ezért én gyakran összetörök,

két részre, pont egy párra.

Egynek Nap, egynek éj a párja,

s én így keringek tépő héjanászban

az alva-járó semmiben.

Hirtelen leállt a rendszer

Szívem leállt, majd kettőt dobbant

s mindaz, mi addig darabokban

volt összeállt. Aztán leállt megint.

Megint minden szétesik-

Létezik-e?

Létezik-e?

Létezik-e másik Föld,

melyen minden örökzöld?

Létezik-e oly meleg nyár.

mi tavaszba megy át?

Létezik-e ilyen Föld,

vagy csak ez, e meggyötört?

Létezik-e még a nyár,

vagy örök tél vár rám már?

Létezik e fagyos, rideg tél,

amióta elmentél.

Létezik e megtört idő,

hol telet vált a régi ősz.

Létezik-e nyár? E tél?

Megállt idő lettél...

Létezik-e még az az idő?

Létezik-e, létezik ő?

Istenem, miféle isten ő?

Istenem, miféle isten ő?

Átkozott egy égi istennő,

ki álmaimban tör elő,

bűbájos, lágy fodrokon át.

Lázít, emeli testem hőfokát,

hát miféle isten ő?

Ki lázba temet s leigáz,

de óvva téve, nagyon vigyáz,

hogy szemem újra nyíljon

s eltüntetve éji kínom,

reggelre múljon az esti láz.

Miféle ádáz istenség ez?

Hiába könyörgök én az éghez,

mindig rámtör, nem hagy békén,

s az álmok folytó végén 

megöl s mit se kérdez...

... Kérdezz!!

Egy ideje nagyon lassan

Egy ideje nagyon lassan

Lassan, de biztosan elfogynak a lapok.

Egy ideje ragyogó Holdak a Napok.

Lassan nappal már fel sem kelek.

Egy ideje, ha éj jő, akkor ébredek.

Lassan üt akkor néma szívverésem.

Egy ideje áll az idő kettyenése.

Lassan, de biztosan elfogynak a napok.

Egy ideje, nem emelek már kalapot.

Lassan, nagyon lassan összetörök.

Egy ideje hempergek a szilánk között.

Egy ideje lassan. de biztosan.

Gyom ég számban

Gyom ég számban

Édeskés, száraz gyom 

ég még szárazabb ajkamon,

enyhítve a verő lázat,

mi a szívem ellen lázad.

Megnyugtat, lehűt

s kelt csöppnyi derűt.

belefeledkezést.

 csak ez idő oly kevés,

hogy magányban magányom

mégis rámtaláljon.

Mindig ketten lenni,

de néha egy-egy percnyi

tartós szünet. Béke.

E pillanatok értéke

végett ég e szürke gyom

a száraz számban szárazon,

mert akkor a lény dús virág,

mígnem háború tör miránk,

míg újra fegyver nem csattan,

míg egyik a harcban

mellen lőve el nem esik,

s mot nékem kis ideig

béke kell, hát egy haljon!

Hamu,

égj szárazabbnál száraz ajkamon.

Helyet a Föld felett!

Helyet a Föld felett!

Egy kis ideje a Föld helyett

az Univerzum a színterem.

Hulló csillagporszerü életem

köré ott minden szín terem,

tisztán ragyogók s néma haloványak.

Fény öleli át a kóbor árnyat,

mígnem a sötétség karmos markában

szemvillanás alatt eggyé válnak

s alakulnak ilyen csillagokká,

tüzerejü, fenséges Napkoronggá

vagy azzal tánoló kecses teliholddá,

majd keletkezésük porát szorják

szerte-szét a nemlétező semmibe,

a már meglévő égi testek ereiben

áramlik tovább a keletkezők híre,

melyek nem gondolva semmire

vágtatva hullnak minden új felé...

Régebbiek esnek folyton elém,

a fiatalabbak meg mind, az új helyén,

várják vajon, mikor hullok le én

s leszek nekik régi.

Testem még csak kis ideje égi

s már kezdek esni, nem merek visszanézni

a Földre.

Csillag leszek örökre!

Lehellet fagy tenyeremre

Lehellet fagy tenyeremre

Mióta  nem füt szerelem,

azóta ér minden hidegen.

Hüvös a fény, mi földet ér

s még fagyosabb a gyönge dér,

mi ereimet mossa Napról-napra,

hiába húzom bundám magamra

megfagyok.

Hidegvérü leszek, tán az már az vagyok.

Szívem burkán veres dér honol

s testemen át deres vér lohol,

mi nem enged fel, nem enged el...

Még ver, még ütlegel,

csak lassan, lassabban.

Szám s kezem remeg a fagyban,

s összetörök, mint a tó jege...

-eszembe jut mosolygó szeme-

Olvadok. Csordul a vér, szemem nedves,

percről-percre feleresztve

újra érzem, újra füt...

Dérre csal csalfa derüt

a szerelem.

Elolvadok. Megfagyo.

Jaj!

TE! TE!

Te minden.

Ismét fagy itt bent!

Gyere, gyere!

Legyél ismét fojtó heve

ingadozó kábulatomnak.

Élessz fel egy élő holtat!

Kérlek, mert,

... mert. Mindegy.

Fagyos már minden itt bent.

Hiába olvad egyszer-egyszer.

Tele vagyok jéghideg szerelemmel.

Te fogsz, vagy én tartalak?

Te fogsz, vagy én tartalak?

Hagyj már! Hagyjál kérlek,

ne zaklasd álmom s éberlétem!

Tegnapi álmomban öltem érted

s te mégis gondtalan öltél meg

mellembe szórva saját késem,

melyen lecsordult szeretődnek vére

s enyém övére.

Nincsenek álmok, se nappalok,

hiába ha éj jő, vagy Nap ragyog,

örök szerelmednek foglya vagyok

s míg nem vagy való, addig halott

szívü költő is, épp hogy dobbanok.

Álmomban egy embert holttá tettem,

közben én is mégis azzá lettem,

belehaltam e kurva szerelembe,

mi egyszer rátört életemre...

Nincs azóta Nap, se este.

Engedj! Engedj el, én nem foglak,

engedd el énem, mi tiédnek foglya,

hagyjad menni az élő holtat!

Nem te szorítsz, téged én foglak,

örökké szorítalak.

Én, én gyenge alak,

ki mindjárt sír, érted?

Ki mindjárt érted sír

s sérthetetlen verset ír

az esten át!

Hagyj!

Engedj már!

Kérlek...

Hát nem érted?

Ölök s meghalok érted!

Örök fogyla vagyok szerelmednek.

S mégsem kellek...

Folyam folyik kifelé

Folyam folyik kifelé

Bennem dúl s zúg a nagy folyó

s mint tüzes töltény, golyó,

úgy üti át mellemet, pitvarom...

Ömlik, özönlik vérfolyamom.

Sosem apad, folyton csak árad!

Átadom magam örök folyamának.

Csenddé lett csendélet

Csenddé lett csendélet

Van egy kép, vastag mázzal festve

s amint a fali pára pereg le

azon, meszólal este festett csendje...

Reccsennek a roppanó levelek,

órdít a tó jege, s ordít a rádőlt jegenye,

a víz meg csattanó csókot nyom jegére

s dért simít a sebzett fa sebére, 

mely felett rikácsolnak már a varjak,

odébb meg kóbor kutyák a károgásba ugatnak,

de jobban visít az az éhes pocok,

mely túl hangosan lopakodott,

így a kiéhezett karvaj étke lett,

s az vijjogva oltja ki az életet,

kacagva veszi el, majd az övé lesz.

Közben mókus landol ágról ágvégre

s fájdalommal fenyő koronáján fenyög a hó

messze, a tótól messze, a távolban valahol,

hol se madár, s a kutya se jár...

Megáll, elnémul a kép, a táj,

megfagy a zajos téli csendélet.

A szoba zaja, hirtelen csenddé lett.

A felszín

A felszín

Fáj a szívem, lassan dobban,

világa széteső darabokban

száll a szélben a fák között.

Búcsút intett, elköszönt!

Maga után hagyva e vízözönt,

hol a túlcsorduló patakokban

a szikrázó felszín lángra lobban.

Szarvasok a gyepemen

Szarvasok a gyepemen

Szomszédaim szarvasok lettek,

kertemből, füvemből ettek,

de mégis mind barátaim,

csak rágják rügyeim fák ágain,

valamiképp úgyis visszanyújtják.

A szürke, fakó Holdat gyújtják

fájdalmasan vakító éjjé...

Lesem minden szarvas léptét

s közben barátaim szemem előtt...

Fényözön tüz közébük a Hold felől.

Testek estek egybe este

Testek estek egybe este

Testre vágy' a testem este,

édes, csókos szerelemre,

hüthetetlen forróságra.

Kis életet kér az ágyba,

örömet s aztán boldogságot

s végtelenül hosszú álmot.

De mit tegyek, ha nincs e nő,

ki oldja, kinek szíve kő,

ki ha elfekszik az esti ágyban,

akkor sincsen hosszú álma

s így még rövidebb az élete,,,

de nem tudhatom, mit tegyek,

ha nem jő az álom,

ha én nem találom.

nemistudommilehet

nemistudommilehet

Az életem énnekem

annyit ér,

hogy nem adnám el semmiér'.

Fontos. Foltos,

de töretlenül folytonos,

huszonkét évnyi történelem

az életem

s máris e szavak

tarkítják a múltamat,

hát nem áll meg,

nincs idő és táv se,

igazából semmi sincs.

Hát csak az a kincs,

mit nem adnál el semmiért,

se földiért, se mennyiért,

s az csakis magad lehetsz,

ha szerte eredsz

ezer tájon,

mindenféle vadvilágon

s az életed 

lesz a képzeted.

Képzeled.

Én is.

Kincs, rég nincs.

Rárontok az égre

Rárontok az égre

A csillagokat figyelem idelent,

hogy milyen hatalmasok, nagyok,

hogy én meg milyen kicsi vagyok.

Bár innen ők is azok.

Vaksötétben lengedező pontok,

melyek közé az égre rontok.

Földrehulló csillagokat

Földrehulló csillagokat

Van, hogy úgy, mint a dér,

mikor nap süti s földet ér,

úgy olvadok én is s cseppenek,

de nem fentről, én lentről felfele

az ég felé.

Mint a harmatcsepp a fák alatt,

testem úgy ér eget s szétszakad,

szertefröccsen mérhetetlen atomokra,

s így leszek végül a csillagoknak

táptalaja,

Míg újra nem kel kerek Hold.

Mert addig, mit érkezésem szertszórt

emészti az éhes éji felleg

s egyszercsak a csillagok a Földre esnek

valahol.

Azok a földrehulló csillagok,

melyeket olykor-olykor

magamból elhagyok.

Két költő szíve ver

Két költő szíve ver

Tán József Attila szíve dobog,

ott ahol az enyém szokott,

ugyanúgy, hiányos ütemre.

Mintha így adna jelt, üzenve;

nem lesz csók, sem esti ölelés

s ha lesz is, csak oly kevés

és persze egy sem az, mint volt,

mikor nappal kelt kint Hold

és ahogy a valóra éj lebbent,

Nap ragyogott, akkor idebent,

hol dobban két költő szerve,

ugyanolyan, bús ütemmel verve.

Okt.20.

Illatodat hagytad itt nekem

Illatodat hagytad itt nekem

Elment, búcsút intve itt hagyott,

maga után hagyva egy illatot,

ami napjaimnak íze lett.

Azóta nem is érzek más ízeket!

Se újakat, sem a kedvenc régit,

ha hirtelen felleben a szél itt,

akkor is csak ezt érzem, nagyon,

az őszi szélben szálló illatod.

Elmentél s ezt hagytad itt nekem,

de amíg az ízedre emlékezem,

addig szemeimben belülről látlak.

Már most rettentően visszavárlak!

Semmire sem képes alak

Semmire sem képes alak

Semmire sem képes szavak

zörrenek át ajkam alatt,

mert nincs itt, ki halljon.

Szavaimat csak pazarlom,

melyek a múltból erednek,

de képét festik a jelennek

s végül szerte-szét erednek.

Mindenfelé, lassan szublimálva

léggel, dőlő ággal, vadvirággal,

mignem a hang csenddé válik.

El sem ér a messzi tájig,

akihez szólnak, ő nincs itt,

hangom meg elhal mindig,

hát ott már hallani sincs mit.

Semmire sem képes a lap,

hiszen szó oly kevés marad

a szóltból, mit mondok is,

melyek elkisérnek holtomig.

Mind-mind a múltban erednek,

de a jelenben teremnek

s a szerte-szét jövőbe erednek.

Szerte-szét.

Össze-vissza.

Elmennék.

Jönnek vissza.

Vár rád a tél azért

Vár rád a tél azért

Virágra leltél a hulló őszben

s megbabonázott cifra szirma,

de újon kreált álmaidra

zord tél települ a közeljövőben.

Letépném én most tövében,

ha igy kicsit tovább maradna,

tán még új bimbót is hajtana

s virágozna is akár a télben.

Csodás, tényleg szinpompás virág,

megbüvölt s még egy napig nyilhat,

aztán nem lesz neked, itt hagy.

Fagyos, Zord Tél vár rád Milán!

Zürben (hosszú ü hiányos vers)

Zürben

A társadalom világhálójáról

figyelem otthoni világom,

barátom egy vicces képen,

de nincsen rajta hangja, nevetése.

Családom is csak néhány pixel,

ha a kamerába búcsút intek

s ha épp nincs kép, se alak,

akkor ők csak gépelt szavak,

mik egy-egy bippenéssel kjelzik,

hogy valaki ez itt.

Nem azt mondom, hogy kevés,

azt, hogy nem több, nem elég,

hogy enyhitse a kialakult hiányt,

amit érzek az otthoniak iránt.

Ezer dolog, mi megvan itt nekem,

de otthon is maradt, sok ezer,

barátok, a család s persze Pécs...

Ez mind hiányzik e féltekén,

min élek én

az ürben.

Zürben.

Mintha újra gyermek lennék

Mintha újra gyermek lennék

Gyermekszerelemmel kelt a reggel,

furcsa érzés ez a férfi fejnek,

de még furcsább a szivnek,

hogy nem a formák és az ivek,

hanem bájos, szólt szó generálta.

Ma rólad szólt éjem álma,

Melyben újra gyermekké tettél,

olyan önfeledten gyermeteggé.

Kacajjal s szép szóval karoltalak

körbe, összefonva magunk a Hold alatt

s lassacskán szerelmet szőtt körénk

az ezüstösen csilló' szöszsötét.

Gyermekszerelembe esett fejjel

ébredezek, mint ez őszi reggel

s kivülről figyelem, ahogy ülök

és egy percet sem őszülök,

sőt szivem lassan már gagyog.

Újra szerelmes kisfiú vagyok...?

Kibújok a cellarácsok között

Kibújok a cellarácsok között

Más vagyok Én, ha verselek,

akkor elkap a vers heve

s teljesen megszabadulok.

Szökve, menekülve futok

és hagyom el börtönöm,

mely előtt állok s örködök.

Rácsit addig ütlegelem,

de csak csöndben, némán verem,

észre ne vegye a cella őre

arra járva, járőrözve

s a rácsok közt visszarántson

elkobozva szabadságom.

Ilyenkor kicsit megszökök,

mig a rohanó fák között

rám nem talál, nem lel újra

s akkor pallójára visszahullva

zárkámnak ismét álmodok,

hogy szabadulni, hogy fogok.

Amióta szivem egyet dobbant

Amióta szivem egyet dobbant

Bár neked van ma születésnapod,

köszöntésed személyes szóra hagyom

nem holmi kétlapnyi irásra.

Ez csak lelkem köszönetnyilvánitása,

hogy véred örökké testem vére lesz,

oűörökkön-örökké amig csak létezel.

Köszönöm e testet, amit világra hoztál

s mindazt a tudást, mit nekem tanitottál

és érhettem belőle azzá, ami vagyok.

Beismerem voltak bajok hatalmasok

s nem voltam olykor olyan gyerek,

kire büszkén vethetted volna szemed,

de Te mégis mellettem álltál a bajban,

amit én kreáltal saját magamnak.

Ezzel tanitottál, ezzel a tettel,

hogy hogy kell élni szeretettel,

hát bocsásd meg, mit hibáztam,

ezúton kérem bocsánatát apámnak

is.

Köszönök minden napot, melyben felnőhettem,

köszönöm, hogy ez a felnőtt lettem,

aki éppen most vagyok.

Tudom e szavak nem nagyok,

de mégis olyan hatalmasak,

hogy torkomon akadnak az irott szavak

s szemem hüvös esti könnybe lábad...

Köszönöm,

hogy szólithatlak édesanyámnak,

amióta szivem egyet dobbant.

Sohasem kivánnék, nálad jobbat...

Kényszer ma az idő

Kényszer ma az idő

Hallom az elnyújtott másodperceket...

az idő ma kényes lassúsággal pereg,

majdnem mintha csak állna,

olyan lassú minden egyes kattanása.

Elmaradnak a takkok a tikkek mögött,

az is lehet, hogy tényleg áll, nem pörög.

Talán ma az időn kényszer ül,

amitől egy időre megállni kényszerül.

okt.5.

Tarthatatlan állapot

Tarthatatlan állapot

Furcsa földre lelt csónakom az éjjel,

kikötött a mindenség szigetére.

Tágas volt, mégis zsúfolt,

szinte már véres háború dúlott,

egy tarthatatlan béke volt.

Sohasem szállt ott égre hold,

tengelyén csak a Nap fordult

s a viharszélben is homok s por hullt

felbőszitve ezzel hevét a csatának,

melyben lassan mind a sosemvolt dagályba

nem dőlnek, ez az egész mindenség.

Mig egy nem marad, addig nincsen ég,

csak utána éledhet e szigeten élet

s lehet betarthatatlanból tartós béke.

Magas lépcsőház volt...

   Magas lépcsőház volt, tiz emelet plusz egy használhatatlan, ócska lift.

Mindig nedves doh szag terjengett s a tizediken lakó öreg bácsi cigarettafüstje,

sokszor állt kint és sutyiban dohányzott, hogy az asszony ne lássa meg.

mégis kellemes, bár kissé komótos illattá állt össze, mire megszoktam.

   Esténként sohasem hivtam a liftet, gyalog mentem fel a nyolcadikra.

Egyszer a rezzenő rovarokat számolgattam a lámpák körül, máskor

meg a kattogó lépéseimet. húsz lépcső fél emelet s amikor elérem a

háromszázhuszat, mindig a zsebembe nyúltam, kulcsot vettem elő,

zárt nyitottam, alul felül.

   A kabátomat az övé mellé akasztottam, minden alkalommal, ha éppen

az ott lógott s ha lógott, akkor ablakban kávé mellé füstöltünk és irtunk,

ha kellett még egy ember magam mellett.

...

   Magas még mindig ez a lépcsőház, a rovarok már nem érdeklnek,

a lépcsőfokok száma még mindig ugyanannyi a végén meg ugyanúgy

kulcs zörög.

   Csak kabát nem lóg. Már nincs velem.

Elhagyott az iró felem.

Amikor kéjjel kelt az éjjel

Amikor kéjjel kelt az éjjel

Hol vannak a régi kéjek,

merre maradnak az éjek,

amilyenek egyszer voltak,

mikor még féloldalt

az ágyon, nem a párna,

hanem szemek csoda bája

nézett vissza, ha néztem

s ez mosolyt ivelt arra,

nomeg az csalt magamra

is, olyan önfeledttet,

mi könnyedén megfeldtet

a milliárdnyi másról,

igy még tovább szépül a vágytól,

mi az éjek kéjébe vezet.

E sok éj, ez mind hova veszett?

Csak nézem itt a párnát

s öklendezem

lelkem tiltott vágyát.

közeleg a hosszú ősz

Bizonyos már, hosszú ősz közeleg,

lengő cifrasággal tarkitja az eget,

mely a lassú szélben szállva hull,

mint az éppen lepöccintett hamu

a cigaretta izzó oldaláról,

szállingózik az ősz fákról.

Már megint itt van.

El se ment szinte.

Nemsokára minden őszül.

Ősztől őszig őszülök.

egy-csónakban-evezek

Egy-csónakban-evezek

Újjam egy irányba mutatott,

Kék madár szállt arra,

Lehet még ma érek partot,

Tán ma rálelek a talajra.

-

Bárki jönne

Bárki jönne

Bár kijönne bánatom és maradna

S lenne egyik vértanúja Aradnak.

Bárcsak bitón lógna vagy fejét vesztve

Elvérezve a földre esne,

Ezzel háborús békét kirobbantva

Legalább kis autonómiát adna,

Mely véglegesen hagyna tenni

S önmagamtól arra menni,

Amerre a kedvem visz.

De addigis,  bárki keres is,

Bárki jönne, majd mondd neki;

Sajnálom, ő most nincsen itt.
-

Mondom magamnak

Mondom magamnak

Ezt még József Attila mondta;

"Csak ami van, annak van bokra.

Csak ami lesz, az a virág.

Ami van, szethull darabokra..."

Most én mondom; "Rohanj Milán,

Mert a jelen az egy rohadt világ!"

Kérészek éneke III.

 Kérészek éneke III.

-dúdolgat a csend-

Láttam én már ékes boldogságot, 

Amikor még minden más volt. 

Láttam ifjú kérészt kelni, 

Hallottam nevetve énekelni

Az élet hajadon szépségéről.

Már a tágas meder mélységéből

Csengett át a folyamló vízrétegen.

Tudom jól, hogy szól a kérész víg éneke.

Ezüstös, csillogón gyöngéd dallam,

Mely hangosan s olykor szinte halkan

Reppen az égen hirtelen szerte-szét,

Nótát dalol s közben dúdol gyászzenét.

Azon a régi, bolondos nyári esten

Szívemet a kanyargó Tisza kereste

És mégis a zúduló Duna találta.

Eltalálta, elárasztva azt az árral,

Melyen kecses nászt táncolt

Két kérész a Tiszátol ilyen távol.

Láttam én könnyed zizzenetük,

Hallottam hogy forognak együtt

Az összestől távol, nagyon messze.

Aztán láttam, ahogy a vízre esnek,

Hallottam utolsó szárnycsapásuk,

Amit kikönyörgött gyors haláluk

És azóta a Dunában odalent

Csak dúdolgat a csend.

Páráról álmodunk

Páráról álmodunk

Az ébredező juhar tövében

A karzatos kéregre dőltem

S elnemmúlt álmom dőlt belőlem

Velem bele az övébe.

Hűvös párát álmodott,

Madár dalát, zsenge bokrot,

Őszi dértől kába darazsat

És saját törzsére magamat,

Hol az ő álmát álmodom.

A madár párját a lombokon,

Hűs felhőt, mi körém karol

S szédült darazsat a lábamon

Meg egy hatalmas fát,

Minek dőlöm oldalát

S az hátamnak támasztja magát,

Így álmodunk.

Mind álmodunk.

kétműszakban havi ennyi

Kétkedek, hogy ez örök ködöt

Valaha is majd elfelejtem,

Hát akkor szóvá se ejtem,

Mi e köd körött őrködött, 

Óvva azt a terhes sokktól,

Millió új s újabb hatásoktól.

Sokszor soktól védte egyszerre,

Ahol kellett, arra-erre,

Amellet meg mindent kizárt,

Eltűnt a fény, a nyíló világ

S nem enged már semmit be.

Így eredek a semmiben

És kétkedek, hogy a ködök

Fölött bármikor elpörög a vekker,

Hisz időtlen' gyilkoló fegyverekkel

Szívfalamon két műszakban örködök.

Sosem mondanám, ez a vég.

Lassan, de biztosan elfogynak a lapok.

Egy ideje ragyogó holdak a napok.

Lassan nappal én már fel sem kelek.

Egy ideje, ha éj jő, akkor ébredek.

Lassan üt olykor egy szívverésem.

Egy ideje áll az idő halk kettyenése.

Lassan, de biztosan fogynak el a napok.

Egy ideje nem emelek én kalapot.

Lassan, nagyon lassan összetörök.

Egy ideje hempergek a szilánk között.

Egy ideje lassan hemperegve.

Lassan egy ideje hanyatt fekszem este.

A szemeimmel játszik

A szemeimmel játszik

Igen, már bizinyos, váltig állíthatom,

Hogy a szónak szoros értelmében őrült vagyok.

Analízisem nem is merem megismerni.

S amíg nem ismerem, nem is fogom merni.

Elmém koncentrál,

De a szellem elvál'.

Képet kreál

A

Valóság

Színpadán.

Talán.

Vonalakat fest, betűkből

Egy alakot,

Azét, ki belülről

Régen itt lakott.

Vakságom

Kívánom.

Nem látni a látszatot,

Mit az elme a

Szemeimmel játszatott.

vadnyulak után

vadnyulak után

Egyetlen problémám

Tör csak néha én rám, 

Miként a vadnyúl az imént.

Megriadtam, úgy landolt a talajon,

Mint az a gond szokott magamon.

Röppke,  kecses, gyönge szökkel.

Megállt, meglelt s az is megriadva,

Azon nyomban elinalt, nyomot hagyva.

Melyeket követve lépkedek.

Mint a  vadnyúl, elinalt mind,

Csak ez az egy, ez maradt itt.

Tovább ballagok akár árkon, bokron át. 

Eszm élet

Eszm mélet

Anyám életet, az élet eszméletet adott.

Élem saját eszmémet, gondolkodok, tehát vagyok,

Élen jár a lény, az elme

S csak utána lép a szellem teste

Térben és időben is, lassul, elmarad

Fejlődve férfivá, nőnek s végleges alak

Marad csak, mi öregszik, majd elhal,

Feléli magát.

Törekszik ellenben az elme...

Megtalálni a válaszát,

Miket gyerekként kántál

Belül.

Elmerül eszméletében,

A világtól kapott életében

S törekedve él, hogy az én,

Az elme, meg is adja maga a megoldásokat,

Válaszoljon s fejtse meg az álmokat.

Élet-eszmélet eszme él testem szellemén...

Rászmélve mindenre,

Már élek. Mindent megismerek.

Elmegyek, visszajövök.

Új eszme, új eszmélet.

Egyel több világnézet.

Kint a Hold, idebent Nap

Kint a Hold,  idebent Nap

Megszűnt létezni számomra a világ,

Nem nő se bokron, se fán virág,

Tulajdonképpen semmi sincs.

Elveszett, eltűnt minden régi kincs,

Mi valaha az volt még nekem.

Nem szól madarak se kérészek éneke

S ha napra is vál' a forró éjszaka, 

Terhes sötétség ül az ég alatt

Akkor is.

Megszűnt létezni az idő - tere

S vele az életem felének a fele.

Eltűnt, mióta egyetlen egy ágon

Sem nő színpompás virág a világon

S nem dalol sehonnan semmisem!

Idő-ponttá vál' a fázos nap a semmiben,

Elvész és színtelen csenndé feslik

A ragyogó, daloló csilló' estig.

A Holdig.

Megszűnt létezni minden nappalom,

Csak ha rámterítem virágos paplanom,

Akkor nő bokor s fa fel az égnek

S szól ágaikról rászállt madárének.

Mikor feltűnnek a fényes röptű csillagok,

Kint Hold, idebent meg Nap ragyog,

Mi oly forrón égetve éget már belülről,

Hogy hamuvá perzseli a kint, délben tűző

Napot is.

Magasságos mindenek

Magasságos mindenek

Engem szólítanak a magasságos fellegek,

Minden féle ember-hitt istenek

Vetnek buzgó mellkasomban tábort,

Tort ülnek s erjedt-édes nektárból

Kínálnak meg részegesen engem is,

Nevemet mondják s folyton kérlelik,

Heverésszek közéjük, mondandójuk van.

Közben a vérvörös ital poharukban

Koccanások hullámival szít szelet.

Gondolatom akarját tudni az istenek,

Amint megtudtam jelenlétük okát.

Felemelte testemnek a hőfokát.

Fehérvak

Fehérvak

Nem látok, úgy tűz a Nap

S a még szűz lapok elvakítanak

Elnyelve a Napot s betűimet,

Alig veszem ki a végi rímet,

Vérvörösként olvadnak egymásba.

Felnézek égitestünk napjára...

Elvakít szemeimnek vaksága.

ugyanarról fog szolni

Ez az utolsó. Elég lett!

Nem írok verset, meséket,

Mert mind ugyanarról szól

S mire leírom az utolsó szót,

Figyeljétek, ez is arról fog.

Csak dübörgő kő-szívet okozok

Ezzel újon kialakult magamnak.

Változok, mert tér s idő elhalad.

Változok egy átkozott tengelyen,

De nem, mint hajó a tengeren,

Lineárisan abból a zéró pontból,

Hol kifogytam a szabad szóból

És az utolsónak rabja lettem.

Jaj, mit mondtam, mit tettem!?

megintegycímtelen

Tele vagyok. És nem oldható.

Valahogy csak úgy belémragadt,

Hiába a tollat koptató

Sok gondolat, mind marad

Az álmoktól szenvedő énben.

Valahogy mégis el kell érnem,

Hogy ne gyötörjenek álmok,

Vagy, vagy el kellene engednem

Az érkezésükig tartó valóságot.

Csak oly nehéz...

Ha az ember szembenéz

A lehetséges jövővel, de a múlt,

Mi a kezeimbő a porba hullt,

Átokként vetíti, mi lett volna...

Ha az egész nem hullt volna porba.

Mi lett volna a lehetséges jelen...?

Hát álmaimat nem engedem,

Nem is tudom, mert vésve van rám,

No meg ott lapulnak a szívem alján.

Égi sirató

Égi sirató

Gyászol az ég, siratja a Földet

S míg földet ér összes könnye,

Ezret fordul az a saját tengelyén,

Így tán lepereghet peremén

E borút kiváltó égi könny.

Megrázza magát, mint régi könyv

Lefelé menet, míg leesik a polcról,

Megszabadulva gyászlepel-portól.

Gyászol az ég, még élőt gyászol,

Tán a Földtől ilyen távol

Holtnak tűnik az.

Innen az űr is az.

(B)irodalom

(B)irodalom

Elmém ősi rendszerű, egyszerű birodalom,

Melyben az úr, a magyar irodalom

S én vagyok az ige-iga húzó rabszolga,

Ki sarat s tintát hányva-vetve, markolva

Hull porba, ki nehezen, de mégis talpra áll

S véres tenyereivel tovább boronál,

Felszántva tollával a fehér réteket.

Elmém, lényem ostorral csapkod felém,

Kiáltozva; Gyerünk, mindent a rendszerért!

S én, félve, egyszerűen hűen fejet hajtva,

Mint a szekérbe fogott szolga marha,

Úgy húzom én is, mintha muszáj lenne.

Húzom töretlenül szolgalelkű fegyelemmel

Ezt, ebben a saját (b)irodalmamban élt életem.

Hozzád írom...

Hozzád írom...

Hozzád írom a verset,

Mert nem tudom mit tegyek.

Viseljem a terhet

És valaki más legyek?

De ki, kinek a valakije?

Hozzád írom, mert lüktetek,

Gyorsult pulzusszámom is most

Valamivel,

Szívem eszeveszett ütlegel.

Mert veri belülről,

Mert súj a teher,

Mi lassan felőröl,

Pedig csak ott hever

A többi másik között,

Mint utolsó burgonyaszirom

Az üres tál fölött, 

E verset hozzád, ezért irom,

Mert nem lehet elvenni,

Mint azt az utolsó bizonyost,

De így nem lehet lenni,

Hogy ne fokozd...

A vágyat az utolsóra,

Szemem azon s az órán koppan,

Ránéz a mutatóra

S a "megmaradt" még mindig ott van.

Ott van, hisz látom

És vonz engem.

Ott van, hisz álmom

Sok verejtékes reggel

Veled ébreszt.

Hozzád írom, te vajon feléledsz?

Kérdezem

Csak, mert én belül szétesek,

Hiába a perces boldogságok.

Már tényleg csak egyet kérdezek,

Csak mert kínnal gyötörnek

Az álmok

S nem lelem az örömet örömnek,

Tényleg csak egyet!

Egy estet?

Csak annyit adj nekem,

Mert nem tudom, ki vagyok, kié!

Csak egyet, míg kipihenem.

Hagyj nyugodnom esti éj.

Countdown

Countdown

Ten.

Everybody has to have a plan.

Nine.

I know it's not easy to find.

Eight.

'Cause we must carry the pasts weight.

Seven.

What could be the hell or heaven.

Six.

But those things you can not fix.

Five.

Even if you hardly tried.

Four.

They all murder us before.

Three.

We could set them truely free.

Two.

It kills my plans, the only who.

One.

Who was in my heart once.

Is there any one,

Who has a plan?

Nincs.

Gyermekemnek írok most

Gyermekemnek írok most

Ó, én drága jövendőbeli gyermekem,

Kérlek, már most nézd el nekem

Minden szörnyűséges, átok tettem,

Mindazt, mit fogok, vagy máskor tettem.

Tanulj tőlem, hibáimból s ne nézz el,

Ha szembenézel valami nehézzel,

Mert 'miért harcolsz, mind megéri!

Így majd nem kell neked remélni,

Hogy jobb lesz életed, mint apádé,

Ki eladta magát a puszta vágyért,

Ki csak csalva mondja, hogy szeret

S kihasználva az adott lehet-teret

Nem él a feleségéért, az él érte,

Mint ki kapta, de sosem kérte.

Bocsásd meg, ha majd az ifjú dajka

Fiatal, rózsa színű csókos ajka

Munkámból megjövet az enyémre téved,

Akkor majd hunyd le szemed kérlek.

Te szegény fiam, te ártatlan gyerek,

Muszáj lesz, hogy becsukd a szemed!

És bocsásd meg kérlek,

Sőt elárulom már most néked,

Miért fogom ezt tenni,

Mert nem lehet lenni,

Ha csak őt keresed.

Nézz el fiam, csukd le szemedet!

Helyet!

Helyet!

Szívem, bocsáss meg, irgalom,

Mert megcsalom jobbik pitvarom,

Mi hűen szolgálja ó szerelmem.

Ráterítem arra fekete leplem

S egyperces furcsa boldogságaim,

Feláldozom égi oltáron álmaim

Önnön célú isteni-tett-ért.

Felajánlom az égnek, szerelmét

Létemnek, minden élő istenségnek.

Szívem, kérlek, én már tűzben égek,

Ne verd fájó lüktetésű mellemet,

Magad mellé, adj még helyet!

Mert hiába, ha százszor sírba teszlek,

Valahogy el egyszer sem feledlek.

Húzd magadra az esti leplet!

Szívem, állj, lassulj, nyugalom,

Mert szétszakad a jobbik pitvarom.

játék

Játék

Köd jött,  a föld zöld,

Rajta az árny alatt

Játszik két árnyalat

Mókás táncot.

Miért nem én játszok?

Miért nem én?

Kérdem én!

Majd ő

Majd ő

Hát tényleg ily nehéz feledni,

Még élőt a föld alá temetni?

Csillapíthatatlan vad erővel ások,

Gödrömbe hulltak mind a mások,

De mit tényleg ölni szándékozok,

Az gyermeteg mosollyal toporog

Csak kézzel kivájt árkom fölött,

Karjaimban minden csont eltörött

S már nem is érzem elhaló karom

És mégis a lyuk falát kaparom

Másokkal s magammal a föld alatt,

Kaparászom fáradozva a kőfalat,

Min épp az áldozat vigyorog,

Ki azóta éjperemes ásót fogott

S szorgosan ás vissza a földemből,

Mégsem én őt, majd ő megöl.

közelegafelleg

közelegafelleg

Vihar közeleg baljós sebességgel,

Összeborul a föld az éggel

S már dörög is.

Ki tudja meddig ülök itt

Még.

Fekete az ég. Villámló csóva

Szeli ketté s teszi még

Feketébbé a többit. 

Nemsokára ömlik.

Mindjárt rohanok,

Csak egy csikk, mitt itthagyok,

Minden mást viszek.

Itt lezúdulhat akár Noé vize

És se hajó, se bárka a közelemben.

Közeleg ellenben

A keleti part vihara,

Mit otthon valaha

Sem látnék.

De vár még.

Kivárja az estét.

Én meg várom.

Itt ülök,

Az özönében elmerülök.

Távol a-z-űrben

Távol a-z-űrben

Fekete lyuk tátong.

Lüktető űr.

Zűr.

Távol.

Univerzum zűre.

Bolyongó bolygók gyűrűje,

Porködje iparkodva

Emészte fel minden holdat.

Csak egy telihold

Dalol a keleti oldalon,

Féltekén, mit jaj, hogy féltek én

Az Űrtől, az Úrtól.

A fekete lyuktól,

Mi távol

Tátong,

Mégis elnyeli holdjaim.

Lassan elvész utolsó holdam is,

Mert tátong, tágul,

Mindazt, mi elém tárul

Magába gyűrve

Hatalmasodik el az űrben,

Mi mellkasomban lüktet éjjel,

Mi testemnek vörös üregében

Emészt fel mindent s boly'gó holdakat.

Már csak egy, mi megmaradt.

Hiába jő, megvédi kőfala

Lüktető űrömnek.

Távol zűr

Közben a holdat nézem.

Hallom a puskák zaját

Hallom a puskák zaját

Ísmét beköszön a háború.

A tüzes felleg ismét rámborul,

Nyugat s Kelet véres harca.

Hazámmal szemben az Antant.

Csőre töltik maguk fegyverek

S félek, közülük egy leszek,

Mely el is sül, magára lő,

S lesz saját halála ő.

Tengerentúlnak dúvad katonája,

Kit üldöz a nép, a hazája.

Háborút szítanak a tengerek

S félek tőle, már-már reszketek,

Hogy mely part sorába álljak,

Nehogy eldörrdülve eltaláljak

Valaki fontosat, sebet ejtve.

Félek, hogy én leszek elfelejtve,

Ha engem talál maró halál, golyó,

Félek, hogy szívemből folyó

Vérem nem táptalajra hull majd,

Hogy majd puskámra lehullva

Megbánom, hogy kikre lőttem

S úgy dőlök rájuk, kik előttem

Feküdtek el a véres porban,

-kiket én öltem meg sorban-

Hogy közben zápor' eső bombák

Lelkemet s szívem darabolják

Szerte szét.

Elhullok.

S nem fúj senki gyászzenét.

Mely part fegyvere legyek?

Ki haljon s vesszen emberek?

Puska a kézben, csőre töltve,

De az sem tudja, kire lőne közben,

Amíg lezajlik a háborgó háború.

Elborul.

Fegyver fegyverre tart.

Már hallani a puskazajt.

Gyorsan, gyorsan, hova álljak?

Késő.

Azt hiszem eltaláltak.

Szívemből a vér

Földet ér.

Fa nő alám

S hazám.

Csak nélküle.

Nem vele.

Porbahullva szorongatom

Nyugalmat érő fegyverem.

Hófehér

Hófehér

Hűvös folyamok zúgó medrében

Áztatom ki paplanomból vérem,

Mi oly forró, hogy verejtékezek,

Mikor megriadva felkelek.

Vörös fodrokká festve az árt

Mosom bele kezem s paplanát

Mindennapos gyötrő álmaimnak.

Kék tükre átvál arci pírnak.

Olyannak, mint az övé volt,

Mikor Barcson kel a szürkés hold

S e mázsás meleg dunnyhát rámterítette.

Esténként arra vért terít tette,

Mit szorgosan mosok, mint Mama sikálok.

Hideg kavicsain reszketeg' állok,

Hisz a tágas meder víze vér,

Pedig a paplan egy ideje hófehér.

övére

Mindig. Megállás nélkül kalapál. 

Több,  mint huszonkét éve halad át

Édesanyámnak temérdek vére,

Mi lassacskán átalakul enyémre,

Tőle van bátorságom s mérsékletem,

De pár esztendeje a vérképletem

Kimutat valami saját, furcsa egyedit

S tán ahogy az idő eltelik,

Önmagamé fog majd dominálni

És edesanyámé meg kiválni, 

Vagy, talán, mint a domino,

Úgy siklik végig az origon

A papírra írt vér-képleten

Keresztül, egész életen, 

Hogy soha nem vész el,

Csak átalakul enyémre.

A vér nem vész el,

Csak átalakul.

huszonkettő

Huszonkettő

Huszonkét éves lettem én,

Ennyit éltem e földtekén

S milliárdnyi pillanata

Zúdul rám, mint tél hava

Hirtelen, s éjeim sötét holdja

Ragyogja 

Be a napokat,

Olyan sokat,

Hogy szemem

(Az is hirtelen)

Elvéti a képeket,

Hibásan veítve éveket.

Huszonkét éves lettem én,

Emlékekkel terhelt elmém

Is pontosan annyi.

S máris könnyű megzavarmi.

Kérészek éneke II.

Kérészek éneke II.

Lelkem világa

Zilálva zörren át

Szívemen. Két pitvarát

Egy tisza virága hívja táncra,

Egyetlen éjszakába nyúló "héjanászra"

S folyton megzavarja így is kósza ritmusát,

Felvéve a keledző kérészek rítusát

Tusát vív a szív a józan ésszel.

Így töltöm éjjeleim a kérésszel,

Mi nap mint nap kel ki bennem,

De minden átok reggelemre

Meghal, én éledek,

Elhagy és ébredek.

Tisza-szívem csak álmomban

Virágzik,

Oly virággal, mi számomra

Hiányzik.

Nagyon.

Your life, your choices.

Your choices are your life.

Ismét előtört mély bugyraiból

S elsöpörte minden gomdolatom.

Nem is fogok írni róla.

Felkavart, mint az esti szél

A szentjánosbogarak násztáncát.

Merre, hol...

Merre, hol...

Mutass kérlek jelet! 

Kell egy üzenet, 

Hogy most merre jár,

Hogy én leszek vagy ő, ki rátalál

A másikunkra.

Csak bökj rá egy útra,

Ne hagyj magunkra

Kérlek!

Túl gyorsan múlnak

Az évek

És lassan félek,

Hogy eltévedtünk.

Már épp elég eltűnt,

Így, magányban.

Biztos született e világra

Létezésemnek párja...

Át nem tudsz verni!

De már nem tudok térdepelni

S lassan ujjaimból is kimegy minden vér!

Meddig szorongassam tenyerem? Mik kell még? 

S ha netán ő is ezt teszi,

Hát segíts legalább 

Őneki!

Vagy vársz míg fa nőne ki

Alám?

Mert én már nem bírok,

S csak azér írok,

Mert könyörögni se,

Lezajlott már millió mise,

Ima,

De semmi se

Válik valódira!

A mindenségit!

Nincs is semmi istenség itt,

Mert ha volna, 

Nem hanyagolna

Ennyi belső szónoklatot...

Hát nincs. Vagy már halott.

Hiába, itt lent

Nincs isten 

Vagy istenek,

Hogy segítsenek.

Nincsenek.

Szóval inkább felállok,

Egyedül is rátalálok, 

Ha rámutatok

Háromra,

Ahol vagyok

Találomra

Egy tetszetős útra.

S ujjbegyeimbe visszahullva

A vér

Valamér'

Egy irányba emelte kézfejem.

Nem kelletek istenek!

Most akkor arra megyek...

Tán elkapott a hév

Vagy övé

Is arra mutatott,

Nem tudhatom

Igazán.

Csak, hogy se istenem, se hazám.

Nemsokára rámtalál.

Én is őt keresve,

Hol, merre...

Hamujában

Hamujában

Néha úgy,

Mint az utolsó égő csikk.

Szív, majd sürít a szív. Utoljára lepöccint.

Néha úgy,

Hogy még hamu sem hull.

A parázsnak varázsa elvész és elnémul.

Néha úgy,

Ahogy az üres doboz fekszik.

Úgy-ahogy van de nincs. Benne forog egy csikk.

Néha úgy,

Akár a napkorong s e szél a hamutálban,

Úgy hull mégis szeretészét a hamu a  hamujában.

elejeavége

elejeavége

Sötétség a kezdete a fénynek, 

Mi alapja az észlelt térnek,

Ugye az a bizonyos 3D-nek,

Melynek irányai közt elveszve

Szépen lassan pereg le

Az a köztudott, érthetetlen negyedik,

Mely elfogadottan létezik,

De hovatartozását mégis keresik

Még mindig az emberek.

Elfogadjuk, hogy lepereg,

De létezésével mégis dacba kelünk,

Érthető, hisz mit nem ismerünk,

Azt igazán meg sem érthetünk.

Kétséges annak valódi léte,

Mert míg a látott térben

Pozíciót s helyzetet válthatunk,

Addig az időn csak helyben állhatunk,

Ott nincs semerre sem észlelt távlatunk.

Nem léphetünk vissza, sem előre,

A múltba se térhetünk, de a jövőbe

Sem látunk.

Csak mozdulatlan állunk

Meghatározott koordinátákon,

Mint mikor két merev lábon

Bámulunk előre a lehetséges jövőbe.

De akkor újra itt az idő,

Mi hiába, ha este jő

És kialszik a fény,

Hiába állok, vagy szaladgálok

A Föld széles peremén...

Folyton megy.

Mégis áll.

A kapu előtt

A kapu előtt

Esti szél toporog nyikorgó kapunk előtt.

Fel-alá lépked, helyben forog,

Néha-néha felnyög, köhint, rázza

Rácsait. Akar valamit, amúgy miért

Állna kint? Könyörgő hangon kiált

Át a kapun túl; engedj be, engedj tovább!

Már-már dühösen dübörög s nemcsak, 

Hogy körben pörög,  de ádázul veri

A mégis sípnótát fúvó vasat, mi majd'

Meghasad, de nem engedi őt

Ide be, és lassan elmegy az esze s

Makacsan verve azon a zárt

Egyszercsak megtalált azon egy

Gyenge pontot és hirtelen úgy

Berontott, hogy köpni-nyelni nem

Hagyott s olyan nagyot lökött mellemen,

Hogy mire landoltam a seggemen,

Már el is hagyta udvarunk a rácsok

Közt ki a kapun. Én meg csak ültem

És belemerültem az utána levő csendbe.

Már csak szellő se lebbent, nem volt

Határa a szélnek s annak eltűnésének,

Semmi. Semmi nem volt lenni.

S ott ülve, csak az érdekelt, hogy hogy

Tűnt el, hogy-hogy eltűnt? 

Mert most csak a csend dalol

És tudni akarom, mi előtte volt, hova lett?

Mert oly erővel hatott, olyan nagyott

Ütött mellemre, hogy még mindig rajta

Merengve s meglepődve nyomom

A földet, várva, hátha visszaforog

S betör a kapun újra, de akkor már

Részecskékre hullva szakítana engem szét,

Akkorát lökne a szembeszél, hogy már

Nem is érnék földet többet.

Hát az kell, hogy könyörögjen, most meg én?

Gyere vissza kérlek szél!

Gyere vissza, mert azóta itt ülök,

Azóta nem szól nóta a vaskapun

S megőrülök.

Gyere szél vagy akár más szelek,

Megesküszem bengedek bárkit.

Zár nyit.

A lakatot leveszem.

Elmegy az eszem.

Gyertek szelek,

Mert megveszek!

Csend.