2015. június 26., péntek

Mindig ez leszek

Mindig ez leszek

Nem vagyok én hittelen,
bár sandít minden hit nekem,
hát még a vallás s egyházak.
Mind lázít s a másik ellen lázad.

Sosem leszek egyik ellenére sem,
én nem tagadok, én ellenérvelek,
hisz nincs közös, egyedi minden hit,
hát nem értitek amindenit!

Nem vagyok én pártatlan,
de míg nincs párt, mi ártatlan,
addig én semmit se pártolok
s nem is leszek soha pártfogolt.

Sosem leszek én kormány-vezér,
hisz lehetetlen irányítani az egyént,
s bár élek jogommal, én is szavazok,
de legbelül mindig egypártrendszer maradok.

Nem vagyok én hazátlan,
csak a Földet neveztem meg hazámnak,
ne országot s nem is nemzetet.
Hánynom kell, hogy közülük egy legyek.

Tán sosem leszek igaz magyar ember,
hiába a vérem s anyanyelvem,
én bolgyóra születtem, nem országba
melynek peremeit határ állja.

Nem vagyok én különb-fajta,
sőt magas ívből szarok a rasszra,
nem érdekel kivel ülök egy teremben,
engem nem zavar sem isten, sem ember.

Én mindig ez leszek, kinek minden egy,
kinek középütt áll mindene
s egyént bármikor támogat,
de nem vallást, határt s pártokat.

Jun.13.

Körülöttem kering a Hold

Bolygó vagyok e forgó planétán,
tán egy idős vagy sokkal ősibb,
e tág világegyetem úgy hat énrám,
hogy nincs "nagyobb", mi ellenőrzi,
törvényszerűen teszem-e dolgomat,
tartok etikai s fizikai törvényeket,
csak elmémben folyton ott a gondolat,
hogy megszeg mindent, amit lehet.

A Földön én is föld vagyok
s az űr és számtalan galaxis az elme,
ezért törvénytelenek a csillagok,
mert a psziché a test vica-verse Univerze.

A Földön föld, az Égen én vagyok,
mely körül minden éjjel Hold ragyog.

Ápr. 8. (megkésve)

Bumm

Bumm

Bumm-bumm, robbani kíván az égbolt,
haragos csóvákat a Föld felé szór.
Halálos háborút dúl a Föld s az Ég,
vízcseppek hullnak el s amíg a yard ér
fák dőlnek.

Buta én.

Hát nem is halálos, életes háború ez itt,
a Föld s Ég ily vadul szerelmeskedik
és életért életet követel.
Hát nem is bűnt követ el,
akkor ez nem is háború lehet.

Azt hiszem így születnek az istenek.

Ha dől a fa s benne a szajkó szegény,
új nő s új fészkel majd annak helyén,
szóval ha vannak isten-istenek,
az az, mi körforgatja az életet,
melybe beleköltözik az "ember",
s mint most én, figyelemmel 
és fegyelemmel figyelek,
mint a kisiskolás naív gyerek,
ahogy az Ég s Föld dúl a szerelemben,
de oly vadul,
hogy kitépi a testemből e lényt
s az átveszi ugyanazt a szenvedélyt,
így forgat, mind mi élve él.
Ilyenkor minden szeretkezik e földtekén.

Junius 23.

Amúz(s)ia

Amúz(s)ia

Ó, lassan eltűnik minden, mi múzsa volt,
melyeket még szívem valah felkarolt,
ma eldobja, már nem igazán szereti,
ha még teheti, néha versbe temeti,
de aztán szóról szóra teljes létük feledi.

Jaj, lassan elfeledem mind, múzsáim
s hogy mily virág nő Pécs nyári utcáin,
hogy hogy baktat a mezőn a kutyám
s hogy hogy baktatok a legelőn azután.

Elfelejtettem az ikaruszbuszok zaját
s a Tesco-k, Kika-k minden kirakatát,
elfelejtek mindent, mi apró részlet...

Lassan tűnnek el a régi évek.

Vándor

Vándor

Kezdem megismerni a Vándort,
ki fényévek messzi távlatából
térben s időben is testet ölt,
de miért pont ebbe jött?

Kezdem érteni létezése okát
s hogy innen hova meg majd tovább.
Úgy értettette meg velem,
hogy nem is beszél nyelveken.

Kezdek átszakadni a bőrömön
lehámozva magamról börtönöm,
hisz nem rabnak érkezett a Vándor,
jött hogy levetkezzen mindent magáról.

Kezdem érezni, hogy ki jött, én vagyok,
ki fényéveken át folyton utazok,
ki múló létből létbe ered
kitágítva a tudat- s lehet teret.

Kezdem megkedvelni az utazót,
azt hogy jelen e testben utazok
s közben levetkezem létem.
Kezdem megszeretni Vándor-lényem.


Voltam, vagyok...

Voltam, vagyok...

Voltam, megvagyok, elleszek
több száz s ezer évet elveszek,
amíg testen belül élhetek,
hatok és élvezek minden érzetet,
mi átjárja akármelyik testemet
s ha bárki sírva eltemet,
ne sirasson engem, csak a nevet,
hisz a lény máshol majd felnevet
újra gyermeteg hangszínén
s dobbanó kicsiny szívén
én leszek megint az Úr.

Voltam, még vagyok, én leszek
minden időkben a képzelet,
mi megtartja az összes évemet,
s ha feledik vagy a testem feled
mindegy, 
ha uram vagyok testem felett.

Az ezer arcú leány

Az ezer arcú leány

Ha álmodásba merül életem,
szinte azonnal vetül e kép nekem,
melyben arcát takaró nőt kergetek,
mígnem a tömegben végül elveszek.

Mennyit űztem pedig fejem vesztve,
így is, hogy én rakom e képet keretbe.
Nem tudtam, mihez milyen köze lesz,
tán ezért nem mentem soha közelebb.


Nemhogy közel, ma magam alá álmodtam,
mindent levetkezett szeretője voltam
s a szerelem gyúlékony hevében
hirtelen furcsa dolog történ a szemében.

íriszének színe, mintája vált másra,
mindre, mi be van zárva memóriámba
s aztán az arc és a test is változott,
mindre kikkel voltam, vagy majd fogok.

Aztán úgy éreztem a testünk eltűnt
s írisze egy végtelen színben megállt,
majd az űr közepén eggyé lettünk.

Megleltem végre az ezer arcú leányt.

Csodálat

Csodálat

Csodával határos e kábuló kert,
melyet egy röpke szellő felkevert
s minden hirtelen szárnyra kapott,
madár, lepke, sőt nyári kalapom
is úgy lebbent, mintha gólya volna
vagy Peter Pan szárnyaló hajója.

Én meg csak ott a határon álltam
s magamban onnét komponáltam
magam elé e szélben kavart életet,
a röppenő fejfedőt s madáréneket,
nyári napfényt s hűs árnyakat
a levelek között és a fák alatt.

Csak álltam s e csodát csodáltam,
minden apró részletet a tájban,
minden figyeltem a jót, a szépet
s el-elmélkedtem, miért szép az élet.
Rájöttem, hogy az nem is az egymagában,
hisz a csodához kell, aki azt csodálja.

Cupido eltalált

Cupido eltalált

Beleszerettem a gondolatba,
hogy beléd szeretek
és folyton boldog-boldogtalanban
csak veled nevetek.

Beleszerettem e nő-leányba,
ki álmaim nagy tavára
csak csalva járhat.
Beleszerettem ott fűbe-fába,
mézédes nektarinba, vadvirágba,
méhbe, őzbe, madárba.

Beleszerettem a világba,
de sajnos mindhiába.

Terhét viselem gond-gondolatnak,
hisz anyagi létem feledem
s ha a nyári égen tombol a Nap,
nem véd hű képzeletem.

Nem bújtat akkor ezüstszép Anyám
s nem él a méh, őz, sem madár.
Nem fürdőzik éji kéjben a lány.
Nem érez semmi ízt a szám.
Nem borul fűnek-fának szirma rám,
ha a gondolat síkja napra vált.

Mert engem egyszer Cupido éjjel eltalált,
pont, mikor lesből lestem fürdeni a lányt.

odabent

odabent

Ki vagyok? - Kérdi a bentről szóló hang,
de ki kérdi, ha nem a szám mondta?
Mi ez, mi sugarakból képez képeket
s ha nincs fény, álomból sző életet?

Ki ez, mi ez?
Ki vagyok, mi vagyok,
ha a nappal megijeszt
s bújtatnak a csillagok?

Ne gondolkozz! - Mondja újra halkan,
se szó, se beszéd, mit fülem hall'na
s mégis a parancsnak egyből engedek.
A belső hangnak én bármit megteszek.

Hát ki az, mi az?
Akkor ő az úr, vagy az inas? 

Van-e kedvetek

Van-e kedvetek

Tőletek kérdem, jövendő fiam, lányom,
van-e kedvetek élni e nagyvilágon,
hol a feje tetején áll a zűrzavar
s ha van mi nyugtat, csak az űr s avar?

Van-e kedvetek hallani, látni,
gagyogva járókában járni?
Van-e kedvetek szaladni, elesni,
tavasszal madarakat lesni?
Van-e kedvetek mindenhez, mi szép,
mindahhoz, mi e földön él?
Van-e kedvetek magatoknak ártani
s gyermekszívvel életet játszani?

Tőletek kérdem, mert az a ti világotok,
melyben világítok s csak zuhanni fogok,
mígnem újra elnyel az ég s talaj
és rátok marad mind a zűrzavar.

Van-e kedvetek úgy mindent szeretni,
hogy a világon már nem szeret senki?
Van-e kedvetek az egészet megismerni
s a tudást tudva hatni, nem csak merni?
Van-e kedvetek olyan dologra lelni
amiből s amiért mindig tudtok felelni?
Van-e kedvetek csillagokat nézni esni,
ha azok közült lehettek ti is egyik?

Tőletek kérdem, a ti döntésetek
az, hogy egyszer én is apa leszek,
de mondjátok, van-e hozzá kedvetek,
hogy én legyek a véretek?

Van-e egyáltalán kedvetek megszületni,
akartok-e a Földön ember-fia lenni?

Van-e kedvetek minent tapasztalni,
s az egész végét tudva, belehalni?

Junius 10.

2015. június 11., csütörtök

Csalva csalt álom

Csalva csalt álom

Megcsalt álmom, mást álmodott,
oly dolgot, mit sosem szokott.
Tapógatóztam, semmit sem láttam,
a Világ lelkem sötétségbe zárta
s mind, mi egész összerogyott.
Rámszakadt láthatatlan kalitkája.

Mgsem voltam ott elveszett,
mert nem volt út, mi elvezet,
még ujjaimhoz sem simult semmi,
nem is lett volna hova elvezetni.
Álmom eleje nem ismert teret,
melyben űr-anyagnak kéne lenni.

Békét hozott, a szellemet
s h-ős robbanása belőle kelve ki
apróra összenyomott, megalkotva testemet,
első dobbanása vált akkor megszületni.

Vér töltött meg minden eret
s én töltöttem be a teret,
csillagokat s lényeket, a tájat.
Létrejött elmém képzelt világa,
melyben az anyag anyagba szeret,
s anyaga lesz saját anyagának.

Út alakúlt s lábam lépte,
mígnem annak végét elérte
s nem lelt jelet, irányt nem talált,
így idő közben elhagyta magát.
A lény-test elveszett a térben
s elfeledte rég-Univerzumát.

Újra teremt egyfajta béke
s tőlnőtte a tájat s világ anyagát.
Egyik felem még az időt mérte,
másik örök-árnyak talaját.

Áthatott kettős állapot
tört rám, ahogyan álltam ott
és rádöbbentem mi is szeretni,
olyan anyagtalan dolgot teremni,
melyben szerves szíved áztatod,
mely nem hagy földi létet elfeledni.

Testem s lelkem kettészakadt
a Föld fölött, az Űr alatt,
határtalan mindenség tépte szét,
mely onnan le s innen az égre néz,
de egy ponton mindig örök marad,
azon, hol minden idők lelke él.

Fénybe győlt mellkasom s kifakadt,
hagyta felfedezni bennem e lényt,
bár sok évet váratott, de láttam az árnyakat
s nem is tudtam, ennyit már megélt.

Négy világ

Négy világ

E világban négy világ akad,
a Nap s heves fényben égő csillagok,
ha saját tűzkorongunk este leapad,
akkor jő a Hold, mi az égi éjen kint ragyog.
Havonta megszül s ismét feldagad.
A harmadik az élettel telt Föld,
melyre furcsa móson rátapad
a negyedik, az űr, mi e bolgyón testet ölt,
körbekering égen s föld alatt.

Minden egyben mozog, mi test,
az összes élő forma s égitest.
Csak Te vagy képes világot világra járva
törni független lélekszabadságra.

Az ember a világába valaha űrdarab költözött,
mely a többi által volt üldözött
s így lett a matériában fogda-rab,
mégis
a lélek, a más világokhoz mindig
hű marad.