Lángol a határ

Lángol a határ

Vérvörös lángokban áll

 A keleti magyar határ

 S lassan már lent délen

 Is szikrázó tüzek égnek.

Sarj gimnazistaként, úgy hittem,

Hogy e világon már minden

Hős revolúció végleg lezajlott

 S nem látok soha szabadságharcot.

Pedig ukránok lőnek s halnak,

Mint mi régen, ők feltámadtak,

 Harcolnak most is, míg róluk szavalok.

No és nekünk nem kellene, magyarok!?!

Miért állunk, csak fejünk' rázva

Sorban állva néma birkanyájban?

Miért nem megyünk s támadunk?

Ha nem is karunk, üssön szavunk!

Tudom, a magyar mindig veszített

 S elhagyta a reményt és hitet,

Hisz e nemzet jó rég nem látott.

Olyan "istenigaz" szabadságot.

Most meg forradalom a szomszédban,

De ez az ország itt, meg oly néma,

Hogy már fáj a bégető halgatása.

A magyarok, nem vágynak szabadságra..?

Hát csodálom az ukrán fiatalokat,

Kik most is lőnek, vagy már halottak,

Lélekben az utcán melléjük állok,

Én pártolom a szabadságot!

Írjunk újra "tizenkét pontos" levelet,

Ide nem kellenek golyót vető fegyverek,

S ha mégis, talán én is mögé állnék

És az elnyomással szembeszállnék!

Eddig nem volt hitem, se merszem,

De mindezek után felismertem,

Hogy mi hazánk sem lesz soha szabad,

Akkor tört ki elmém e gondolata;

Hogy vegyünk példát és bátorságot,

Harcoljunk ki mi is szabadságot!

Még így is, tudva, több száz ukrán halott...

Csak mondhassam végre büszkén:

Magyar vagyok!

Tavaszt

Tavaszt

Borong még csak a tavasz,

Fél, netán ha rügyet fakaszt,

Azt megöli majd a Március,

Egy viharral jött nagy minusz.

Még nem mer vetni sugarat,

Még nem repít rovar-hadat,

Mert talán még lesz tél,

Hát az égen, gólyát se keressél!

Mert nem lehet tavasz ugyebár,

Míg el nem múlik a Február,

Csak akkor fest e tájképre

Majd színeket a sarjadt élet.

De akkor is, még fagytól fél

Minden rügy, s rezgő falevél,

Búvnak még a csere-bogarak,

S később jőnek még a madarak.

Borongós kedvvel figyelem a tájat,

Ahogyan az a tavaszt várja,

Úgy én is ugyanazt várom,

Hogy nyíljék ismét ki virágom.

Ő döng

 Ő döng

Döngő, néma zajok törik meg

Azt a hangtalan csönd-ívet,

Mit körém búg az éjszaka.

Megrezzenek, ha kutya barkol

 A csillagba szőtt ég alatt.

Döngő, néma-bús gondolatok

Ostromolják e sötét napszakot,

Mit körém suttog nesztelen

 A keringőt táncoló telihold.

Ó a buta, ó az esztelen.

Döngő, néma hívogatására

Nem lehet karom széles kitárva, 

Hisz várnak rám hosszú évek,

Meg-botlások, hős-szerelmek

És vágyakozó, temérdek érdek.

Döng, de néma az éj csendje,

Figyelem s hártyám se rezzenve

Hallgatom a hold dalát,

Ìgy siketen vele szemezve

Felfedezem másik, rejtett oldalát.

S döng, némán döng hívó dala,

Már tudom, van más oldala,

Ezért mézédes mázas éneke

A fülemet hát süketen éri.

Nem dúdolhat Hold énnekem!

Nekem ne énekeljék álom,

Ordítson dalt a valóságom!

Mert az éjzenékre süket fülem,

Így táncolok át az életen,

Hogy minden kettőre, kihagy egy ütem.

K. Máriának

K. Máriának

Küldeném e levelet K. Máriának, 

Amellyel kérdésére válaszolok,

Hogy ily fiatalon az elmúlással

 Nagy hévvel minek foglalkozok?.

Azért, mert a múlás a létből ered

 S nem feltétlen' a Halál a lényeg,

Hanem az,  miként az idő pereg

 S megszületik annak eredménye. 

Nem valóm, az anyag az, mi elvész,

A költő, az mindig költő marad,

Akkor is, ha teste elenyész

 Minden ruhája ronggyá szakad.

És bár a tudott halandóság

Elgondolkoztat, hisz ember vagyok,

Az mindenkiben ben' motoszkál,

Hisz csak az halhatatlan,  aki halott.

Kedves nagyanyám tudd, élek míg élek,

Tudva, hogy csak testem a halandó,

Mert sohasem a Halál a lényeg,

Hanem mindaz, mi maradandó.

S amikor már halhatatlan leszek,

Ígérem, múlásról mélázni már nem fogok

S nem is filozofálok az életen.

Akkor majd az Örök-léttel foglalkozok.

A "fekete"

A "fekete"

Sokszor mondják;

Hogy "fekete bárány" vagyok,

Hadd gondolják! 

A Teremtő ilyen elmét adott, 

Nem én kértem

És nem is kaptam öröklötten,

Hát nem értem,

Hogy e testet minek öltöttem

Kósza bárány

Mintájára e föld-világra.?

És itt állván

Rázom fekete bundámat

Amíg bírom,

Hátha kipottyan az elme

Oly vakítón,

Hirtelen, hopp felszökkenve

Égre szökne!

De nem, nem rázom magam

Mégse többet.

Az az elme itt lent marad,

Csak nyugodtan

Mondják; nézd ott' a "fekete"!.

Én meg ottan

Visszabámulom majd mindahányat,

Mert fehérek,

Le se szarom e birkanyájat

Már e téren.

A füst himnusza

 A füst himnusza

Nem tudom, ki milyen szemmel nézi, 

Ha egy költő önmagát idézi,

De ugye írtam anno:

"Ó, isteni ködfátyol, szemimnek nyugta,

Álommal megáldol, mielőtt még kialudna."

Most is ég, még csak le sem égett

Parazsa tűzben lángolva éber

És lesi szemimnek szürke nyugalmát

S hűvös, könnyed felhőt hullajt rá,

Ha a lét tágra veti bús szememet.

E felhő megidézi az isteneket

És félő jövőt, tátongó múltat,

Eloszlathatatlan ködbe bújtat

Minden rezzenő kis gondolatot,

Mit a jelen épp a múltban hagyott

 S így vált féltett jövőmmé az "Előbb".

Hát így ejti fogságába e köd,

Azt mit kopott íriszeim látnak,

Elhomálylanak az önző vágyak

S meghal a kitörni vágyódó én.

Áldj meg! Izzál és oly forrón égj,

Hogy ez isteni fátylad rám terítsd

S szememet álmodással nedvesítsd!

Segíts álmodni, egyedül nem megy,

Hadd álmodjak még azelőtt egyet,

Mielébb még végeden kialudnál

És mind a ketten végleg elaludnánk. 

Virágdal II.

Virágdal II.

Virág vagyok egy díszes almafán,

Sziromként nyílok éltem harmadán,

Mégse szállnak rám buzgó bogarak,

Hogy megízleljék kelyhemnek fakadt

Harmatát.

Hiába lengek én szerte-széjjel

 Erítem por-szó-szálaim a szélben,

Pillangó, sőt a légy se száll rám

 És így ülöm e nagy fának ágát

Végten.

Pedig nektáromat most fakasztom,

Talán ez évben is elhalasztom,

Hogy bibém érjen puha gyümölcsnek,

Mit megrágnak és egyszer kiköpnek 

Vajon?

Most virágzok! Most vagyok végre teljes,

Olyan pompásan dús sziromkelyhes.

Most kéne egy parázsló bogárka,

Mi átröppenne egy más' virágra

Nekem.

S szálaimról szólna ott szépeket,

Hisz virágként örökké nem élhetek.

Kell hogy legyen, valamely ág végén

Még egy, mellyel együtt terméssé

Érhetek.

Mint madár

Mint madár

Körök, ferde s egyenes vonalak. 

V-alakban vonuló madarak,

Hullámló, elhaló rezgések,

Melegedő Napunk fénye.

Örök körök, vonalak,

Mint ó hattyú-hadak

Csobbanó hullámok taván.

Özönlenek rám e napszakán

 A napnak, így melegedek,

Foglyul ejtem a rezzenetet,

Mik vonalak s ferde körök.

Mint madár, megyek, jövök.

Pult mogul

Pult mogul

Hogy miben más a bárpultnak

Innen-felől látott oldala;

Hogy az emberek elém kábulnak,

S elmesélik, mit borba fojtanak.

Sokszor mintha csak magam látnám,

Mikor pohárfenékre süllyedtek

Néha-néha kószán felkiáltván

Magukba prófétát küldetnek,

Csak azért, mert még remélik,

Hogy e kába szónok szónokol,

Így hátha túl túlélhetik.

De míg szájuk borban fuldokol,

Addig a próféta is halott,

Hiába hát büszke nagy szavak.

Hát én is így fulladok,

Így lettem holt-próféta alak,

Ki nem tettbe, borba öli

Francba kívánt bánatát

 S lassan létem megrökönyödik.

Vár rám a pult mögött is; A magány...

Sajt

Sajt

Átmegyek a Tescoba

Finom sajtot venni,

Hogy ma vagy akár holnap

Tudjak sajtot enni.

-Ennyi-

Az ördögé

 Az ördögé

Eladtam lelkem, az az ördögé,

Elkárhoztattam már élve magam,

Jövőm is neki adtam, sőt övé

Szívem ömlő, jobbik pitvara.

Sohasem lesz az már bárki másé.

Én írtam szerződésben alája,

Hogy mim van, az a gonoszságé,

És ez egyezségnek nincs lejárta.

 Az összes gondolatom az övé,

Még az életem is, sőt álmaim,

Egytől-egyig mind-mind az ördögé,

Csakúgy mint a vágyott vágyaim.

Maga lettem a sátán, az ördög,

Mikor egyezségünk aláírtam,

S önmagamért mindig visszajövök

Vágyaktól gonosz vágyaimba.

Latinovits

Latinovits

Latinovits szeretnék lenni,

Oly férfi, ki ha szaval,

El tudja feledni s -tetni,

Mi a lábunk lépte talaj

Vagy az érinthetetlen ég

Között az apró különbség.

Szavam szólni úgy szeretném,

Hogy felnőtt nő és férfi,

Mind-mind feledhessék

Égnek s földnek különbségit,

Hogy a hang tettnek váljon

Szóval megtelt számon.

Latinovits lennék szívesen

 S ha szót ejtenék én valaha,

Úgy játszanék a rímeken,

Hogy égnek s földnek talaja

Egybefolyna minden lényben,

S eltűnne így azok különbsége.

Mint hal

Mint hal

Vergődöm az esti ágyban,

Mint haldokló hal a szákban,

Hiába forgok emerre-amarra,

Nincs meg íriszeim nyugalma.

Hánykolódok amarra-emerre,

Altatómat borral szedem be,

Talán ma, talán ma hátha

Rám szakad a halaknak álma,

Már nem bírom kínzó éberségem,

Hát dobnám el inkább létem...

Mintsem legyen még egy

Ilyen éber éjem.

Vergődök, haldoklok, mint halak,

Mik idő előtt értek talajt,

De ők legalább elpusztulnak

 S a semmiségben szertehullnak,

Nem mint én, ki csak csapkodok,

A levegőben én levegőért kapkodok,

Mígnem többé már nem fogok

S újra halakkal álmodok.

Fáj nagyon

Fáj nagyon

Lelkem fáradt, majdnem zokog,

Esküszöm mindjárt sírni fogok

A nyugvást nyújtó vállamon,

Mert lelkem fáradt, fáj nagyon.

Felszakadnak szakadatlan a hegek,

Amint veszek minden egyes lélegzetet,

Tüdőm már száraz vért köhög,

Lelkem fáradt, megrökönyödött.

Fájdalmas kénszer minden léptem,

Miket elhagyok az idő-térben,

Lábam nyögve tesz meg útjait.

Lelkem fárad, a lég fújtja itt.

Kényelmetlen az összes estem,

Éjjelente gerincbetörve fekszem.

Balomra dőlni már nem is tudok,

Mert lelkem fáradt, hát nem fordulok.

Fáj minden tett s oly fáradt lettem,

Ahogy így sorvad s fárad lelkem,

Nincs a létnek ennél nagyobb ártalom,

Tudom, mert azóta fáj nagyon.

Eljöttek

Eljöttek

Hát eljöttek! Eljöttek értem,

Átszaggatják éj-verejtékes

Libabörző keblem, mellkasom.

Tudtam jöttük, hát hagyom,

Törjék szívem bordakerékbe.

Itt vannak ők, eljöttek értem.

Hiába búvok meg női ölben,

Bárhogy cselezem az üldözőket,

Valamiképp mindig reám lelnek,

Miként a nappal vált át estnek

 Ez így marad, míg meg nem ölnek,

Vagy ha nem leszek éjek üldözöttje.

Hisz álmok démonai ők, kik jöttek.

Tán nem is én, ők az üldözöttek,

Kiket én tépek fel minden éjjel,

Reggelig mind szabaddá téve.

Kiengedem a test fogságából őket,

A minden éjjel eljövőket.

Hát eljöttek! Ismét eljöttek értem,

De most nem ők, én tépem

Szét libabőrös mellkasom,

Már vártam jöttük, s csak hagyom

Démonaim fussanak szerte-széjjel,

Hadd legyen nyugtom végre éjjel!

Lesznai lesz a rím

Lesznai lesz a rím

Miként olvasom a Lesznait,

Vágyakozom, bár testet öltve,

Hús-vér tanítómként állna itt

És úgy szorítana ölbe,

Mint még értetlen gyermekét

Tartva, annak büszke anyja,

S így telne el minden év,

Hogy Ő verseket szavalna,

Átadná megélt tapasztalatait,

Én meg ámulnék, hallgatnám

 A mindent-tudó Lesznait.

Gyermeke volnék, Ő meg én anyám,

Ki elringatva meleg ölön

Mesélné egyszer aludt álmait,

Mik tovább nyúlnak minden ködön,

Gyermekként csodálnám a Lesznait,

S mondanám; a Suha Ödön anyja,
A hihetetlen csodás Lesznai Anna.

Hat

Hat

Ezek csak szavak, mondatok,

Amiket akárhogy toldhatok,

Mindegy az is, milyen alak,

Hisz a szó csak szó marad. 

Ezek csak épp szólott szavak,

Nem úgy, mint a cselekedet

 Mi nem vonz végjeleket

Megtörténte végett,

Ahhoz nem kellenek jelzések,

Vagy egymásra pakolt szavak,

Hisz a tett az tett marad,

Akkor is ha ezer szó élteti

Vagy ha síri-néma csönd fedi,

Mert idő-végtelen hatása

Kihat az egész jövendő világra.

De ezek itt csak szavak, mondatok,

Mikkel csak tollamat koptatom,

Egy dolog maradt, mit mondhatok;

Cselekszem, de nem hatok.

Itt vagyok, lássátok Ti Nagy Hatok

Végjelemet, mit jelzek a végen:

Cselekszem én tulajdonképpen??

Magány

Magány

Borba fulladt magány

S megannyi tollat koptató

Nagy szó,

Papírra halt talány;

Jelenem, e szoptató

Anyó,

Anyateje mint méreg,

Mint a romlott bor

Folyton fojt.

Füzetben élt élet;

Mint hamvas korongon

Kopott hold.

Tejbe fulladt a vágy

 S megannyi szám koptató

Mondatom.

Amennyire még olvadó

 A hó,

Amíg még revűt vet a jégen

Fénye,

Addig erjedt anyatejbe

Halnak, kik magányosak

Voltak

S abba bort keverve

Áldozzák fel, mint áldozat

Az álmokat.

E.R.

E.R.

avagy

Educatio Reducatio

Habár egyre nagyobb 

A tudományos tapasztalat, 

Miként lehet az, hogy

Átélt huszonkét évem alatt

Azt veszem én észre, 

Hogy a magyar oktatás, 

Az elme képzése,

Ilyen módon elsilányodott,

Hogy e földön talán

Nem lesz oly generáció, 

Mi az oktatásban ahhoz szokott,

Hogy a puszta ráció, 

A józan emberi gondolkodás

 A tudományok alapága.

Tanítják inkább ehelyett, 

Mit betanult az oktató gárda,

Mindenféle haszontalan képletet.

Redukálják az értelmes réteget, 

Mert az állam, ha teheti,

A népét hülyének neveli,

Hisz a hülye nem gondol józanul,

Így irányíthatja bármi

Zsivány politikai kommuna,

Nem úgy,  mint ki olyvást tanul,

Hogy e tömegből ki tud válni.

 És önmaga lesz saját ura. 

Féloldalvást fekve

Féloldalvást fekve

Így jobbomon fekve

Nem hat gravitáció

Szívemre.

Az súlytalan lebegve,

Mint a februári hó

Az estben, 

Olyan lágyan lebben

Abba a másvilágba

Át keblem,

Ebbe az éji kényelembe.

Pszichém képzett álomában

 A testem,

Mint pihe repül át az esten,

Hisz súlytalan benne dobbanó

Szerve.

Így féloldalvást fekve,

Megszűnik létezni a való

Terhe.

Férfi fejjel

Férfi fejjel

Bár férfi fejjel szerettem volna beléd,

Nem oly gyerekkel, mint akkori enyém.

Gyermek voltam még, túl naiv s ostoba

És egyetlen szólamért lett az élet mostoha, 

Mit vétken ejtettem, leányt nővé téve.

Sohasem felejtem azt az éber éjem,

Mikor aznap kimondtam; nincs tovább!

Buta gyerek voltam, tán a legostobább,

 E mondatom meggondolatlan tört számra,

Már nem tagadom, nem volt igazsága,

Mert folytatódott, bennem meg mindig él,

De benned szertefoszlott már e régi év.

 S így férfi fejjel rettentően bánom,

Mit még gyerekkel ejtettem ki számon,

Így téve nővé lányt, más férfiak mellett,

Hát szívem kővé vált, verejtékes keblem

Mókázva és önfeledten tépve szét.

Bordámba nyílal ez a gyermekév