Lángol a határ
Vérvörös lángokban áll
A keleti magyar határ
S lassan már lent délen
Is szikrázó tüzek égnek.
Sarj gimnazistaként, úgy hittem,
Hogy e világon már minden
Hős revolúció végleg lezajlott
S nem látok soha szabadságharcot.
Pedig ukránok lőnek s halnak,
Mint mi régen, ők feltámadtak,
Harcolnak most is, míg róluk szavalok.
No és nekünk nem kellene, magyarok!?!
Miért állunk, csak fejünk' rázva
Sorban állva néma birkanyájban?
Miért nem megyünk s támadunk?
Ha nem is karunk, üssön szavunk!
Tudom, a magyar mindig veszített
S elhagyta a reményt és hitet,
Hisz e nemzet jó rég nem látott.
Olyan "istenigaz" szabadságot.
Most meg forradalom a szomszédban,
De ez az ország itt, meg oly néma,
Hogy már fáj a bégető halgatása.
A magyarok, nem vágynak szabadságra..?
Hát csodálom az ukrán fiatalokat,
Kik most is lőnek, vagy már halottak,
Lélekben az utcán melléjük állok,
Én pártolom a szabadságot!
Írjunk újra "tizenkét pontos" levelet,
Ide nem kellenek golyót vető fegyverek,
S ha mégis, talán én is mögé állnék
És az elnyomással szembeszállnék!
Eddig nem volt hitem, se merszem,
De mindezek után felismertem,
Hogy mi hazánk sem lesz soha szabad,
Akkor tört ki elmém e gondolata;
Hogy vegyünk példát és bátorságot,
Harcoljunk ki mi is szabadságot!
Még így is, tudva, több száz ukrán halott...
Csak mondhassam végre büszkén:
Magyar vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése