A szavak lelke kincs

A szavak lelke kincs

Szívemet néha az idő darabolja,

mit megélek szeretteimtől távol,

zaklat s olykor vadul kirabolja

érzéseimet elhagyott hazámról,

ilyenkor, ha bámulom a Holdat,

megfeledkezem a kínzó vágyról,

mely mellemben ütlegel baloldalt.

Lelkemet néha a tágas tér tépi szét,

mert e test ejtette azt fogságba,

amely repülni nem tud semmiképp,

hisz vergődik egy kicsiny kalitkában,

nem képes átvágni az ösztöni ént,

ami a lelket tartja bezárva.

Nem engedi el az valamiért.

Elmémet néha csak az ösztönök vezetik,

melyek csapdába ejtenek puszta vágyakat,

az idő múlását lassan elfedik

s ami azután mindösszesen rám marad,

a lét, miként az állatok is teszik.

Már csak ösztönből jönnek ki a szavak,

mert e szavaknak már lelke nincs.

Nyugvó ölet akarok

Nyugvó ölet akarok

Meleg ölre vágyok, menedékre,

bújható combokra vagy térdre.

Kell édesanyám vagy egy nő,

ki mindenképpen szerető.

Hiányzik kóbor lelkem szeretője,

ki lenne bujdosásom féltő őre

s bús fejemnek könnyed támasza,

ha az érthetetlen űr rászakad.

Hideg szél fúj, dideregve fázok

s közben akaratlan' elmélázok,

miként hiányzik a nő, az anya.

Ez húz engem csak ma haza.

Bár itt volnál, vagy én volnék ott,

s ilyenkor ha rámszakad az égbolt,

megpihethetnék egy percre öleden.

Gondolkozom, egy ideje csak ezen.

Miért pont ember?

Miért pont ember?

Ha tükörbe nézek, látom "magam",

tulajdonképp engem lát az agyam,

belelát, felfog a testtel egyben,

mellyel valaha én egybekeltem.

De mi az, ki az, ki mondja; Én vagyok.

A testbe az, egyáltalán, hogy hatol,

hogyan és miért irányítja az azt?

Hogy ismerem meg mégis magam?

Mi is az ember?

Mi is mind "ember"

vagyunk?

Mi mindent, tudhatunk?

De mi az mi, mindezt tudja,

mi ha a felszínre bújna

végre

kiteljesedne az egész világ,

Föld s az ég, mi borul miránk.

Ki ez idebent, ki kitör s marad,

miféle univerzum-puzzle darab?

Mikor szabadul a test s ez én?

Miért pont itt, a Földtekén?

Miért nem a lovak?

Azok is okosak.

Miért nem delfin lettem?

Miért pont ember?

"x" a jelölés

"x" a jelölés

"X" jelöli a célt, a helyet.

de nem látok én "x"-eket,

nincsen térkép, mi elvezet,

hol öröm van s élvezet.

Csak járt útjaimat ismerem

s ha azokat tényleges' elfedem,

akkor lépem csak új léptemet.

De a feledés engem is eltemet.

Ilenykor az ember, mit tehet,

Ha lába se tudja, merre mehet

s az utaknak, miken lépkedett,

mindnek hirtelen vége lett?

"X" jelöli a célt, a szívemet,

amely köré acélt képzelek,

melyre nem hat szó se kérelem,

hiába ha folyton kérlelem.

Mert ismeri minden léptemet,

hogy hol volt öröm s élvezet,

de ahogy mindnek végül vége lett,

acél nőtte át ér helyett szívemet.

Hold gazdám

Hold gazdám

Amióta újra élek,

csak kóborlok, mint a kutya

és ha néha visszanézek,

köd fedi a bejárt utat,

amit lábam lépve lépett.

Láttam én már ezer tájat

szerte-szét a nagyvilágon,

megpihentem ezer házban

s még így sem, így se találom

a Földön a hazámat.

Tán, mert az útról letérek,

vagy két lábam sete-suta?

Nem is igazán értem,

de nem találok Haza-utat,

hogy valaha haza érjek.

Csahol kóbor lelkem má'ma

megfáradt, remegő lábon,

nyüszít kóros izom-lázban,

én meg vonyítva kiabálok,

hogy a Hold hulljon alája!

Onnatól én csak azon élek

és leszek a kóbor utas

a Földkörüli űrben-térben

s onnan vonyítva, kiabálva,

mint a kutya, mi Földet ugat,

védelmezve Hold-gazdámat.

Macska az űrben

Macska az űrben

Mint az űrig kilőtt macska,

vajon én, hogy érek talajra?

Halott leszek majd vagy élek,

mikor én a Földre visszatérek?

Melyik fizikai állapot várhat ott?

Tényleg lehet mind a kettő?

Lehet-e jövő a jelenből,

meg nem élve egyészben a jelent?

Mondd, az élet neked mennit jelent,

ha tudod, lehetsz egyben holmi holt is?

Ha minden vagy, hát nem vagy semmi,

nem lehet Schrödinger macskája lenni,

akkor sem, ha elhagyod a légteret...

Lehetetlen halni s élni egyben az életet,

vagy hogy is van ez, Tisztel Schrödinger?

Hogy van ez a két állapot,

hogy egyik él a másik halott,

tényleg létezik, lehet ilyen?

Merengek ezen idefent a semmiben..

..Schrödingeri állapotot csak űr okoz.

Kik vagyunk?

Kik vagyunk?

Ki vagyok én?

S ki a milliárdnyi más?

Puszta imázs

csak a földtekén,

vagy van jelentésük?

Jelenlétük

valóban hordoz-e egyedit,

vagy nincs is olyan egyed itt,

mely tényleg más, mint azok,

akikkel én is körbe vagyok

véve?

Valóban alkot egyedülit az élet,

vagy csak párokat?

Létezik-e én, önmagával párosan?

Mi van, ha kettő

az egy?

Mert a jövendő

egyre megy,

mégis milliárdok maradunk,

hát akkor egy, vagy több vagyunk?

Vagyok-e én is milliárd?

A milliárd az lehet-e én?

Mi vár miránk

különben egyként a földtekén?

Vissza az időbe

Vissza az időbe

Lassan férfi vagyok, nőtlen,

mert még ifjúként felelőtlen

dobtam el a buja szerelmet.

Nem törődtem, mit se kellett.

Ó, én hülye, legnagyobb marha,

oly kínt zúdítottam magamra,

mellyel tán már meg se békélek,

míg még ily gyermeteg lélek élek.

Hiba volt. A legnagyobb hibám

s azóta nem csak rá, miránk

vetül átok súlya, a vétek tett,

mi megöl engem s a gyermeket.

Lassan törli ki a gyors éveket,

miknek egymás után vége lett,

a jelent meg kordában tartja,

így se jövője, se múltja annak.

Eldobtam az időt. Azóta nincsenek.

Se jövő, se múlt csak gyötrelem jelen,

melyben tüzként küzd két énem,

hogy visszatérjek az idők idejébe...

Hol lehetne végre egyként lenni,

egy úton, együtt, egynek menni.

Lenni egyszerre gyermek s férfi.

Hol lehetne így egy nővel élni.

Szobafalak

Szobafalak

Engem bezárnak a szobafalak.

Nem érzem magam

az égbolt alatt.

Hogy, mi hogy...

Hogy, mi hogy...

Nincs jobb, mint gyermeknek lenni.

Eljátszani, önfeledni

s nem gondolni semmi másra

csak, hogy mi miért a válasz

a "miért van az?" kérdésekre.

De fránya pszichés érésemnek

köszönhetően, már tudom mind,

hogy mi miért így folyik

ahogy...

Mocskos dolog a felnőtt lét

s már az vagyok...

És így telik el nap sőt év,

hogy kérdezek, di nincsen válasz,

hisz nincs e Földnek tudománya,

mi adhatna rá olyasmit.

Hogy, mi hogy folyamlik?
Lehet mégsem értem.

Bár minden gyermekévem
kérdésére tudom a miértet,
most, mint ki mit sem érthet
a felnőttléthez
rengeteget kérdezek.

Kérdéseket,
melyekre válasz
még nem érkezett.

Áll az óra

Áll az óra

Megállt az idő a térben

 s megtorpanva szertenézett.

Állt a hulló, barna levél,

állt a reppenő kék madár

s állt a patak, az ér.

Megállt minden talaján

s egén

a Földnek.

 Megálltam én is.

Én is néztem körbe

az égen

s idelent.

Hogy megállt az idő

egy ideje...