ninscenek csillagok

Nincsenek csillagok

Könyörtelen dolog a magány,
tán mérhetetlenül szívtelen,
mégis nap mint nap ül szívemen.
Nem én, az ér vágja magát,
éhezteti mindkét pitvarát,
mindannak, mi tényleg én vagyok.

Mert mit ér az Űr,
ha a test halott?

Nincsen iszonyúbb dolog talán,
mint ha a test ejt sebet saját magán.

De mit ér a fény,
ha tovatűnnek a csillagok?

...

S erre orkán dúlt a tájra,
csakoly, mint milyen a szív falában
honol.
Mennyei életet adó pokol.

Dúl-fúl vad és akaratos,
ehhez képest szellők a zivatarok
a balatoni nyári esteken,
azokon a cseppek
hópelyhekként esnek le.

...

Az előbb egy ágat törni láttam,
alatta gyermekként szaladgáltam
s a szélben én dőltem
rá a fákra elöttem.

...

Az Úr, az Űr dörög az ég fölött
csakúgy, mint a két pitvar között
melyben trónol a talány;
hogy a magány vagy talán a....

...

Győz a vihar, az élet éltet,
elmossa a véres verejtéket
s így nyújt a jövőnek táptalajt,
mely majd egyszer sarjat hajt.

Túl s átélek minden zivatart
vagy csak száraz szelet,
mi port kavart
a föld felett.

Bennem ér vág eret,
mégis az énnek élni élvezet,
hisz a lényhez ez az, mi elvezet.

Még ha néha magányos is vagyok
s az égi esten sincsenek Csillagok.

vihar jön

Vihar jönt, látom szikráit az égen,
érzem hűvös szelét,
mi szerteszét
nyúl a
sötétedő térben.
Hold se bújt ma,
elfedi az ég.
Vihar lepi el szívem szerelmét!

A lehetség lehetsége

A lehetség lehetség

Hogy mit is keresek utamon?

Én a világ íriszének titkát kutatom

és mikor átnézek azon az égre,

felfeslik a lehetség lehetsége,

melyben a fénylő nap a sárgafolt

s a pupilla pedig Holdként ragyog.

Ahogy haladok tovább, nagyon mélyre,

elképeszt mindig valós messzesége

s az is lehet, hogy a csillagok

azt figyelik, hogy én itt vagyok.

S azokon túl mennyi élet élhet,

honnan erednek fejemben e kérdések,

egyenlőre még nem tudhatom...

De épp ezért nap-mint-nap kutatom,

hogy mi zajlik a világ szemében

s azoknak ott fent mind az égen.

Teremtőm

Teremtőm

Nem értem őt,

a teremtőt,

 kinek magja lettem

s uralkodni próbál felettem.

E Földre bár általa születtem, 

de én, mégis én élek

e rohadt földtekén

szabad akarattal s léttel.

Uralmát ezért nem értem...

IlovePécs

Hiányzik Pécs s a pécsi emberek

s belegondolni sem merek,

hogy megváltozik, míg hazamegyek.

Otthon kellene lennem

mérhetetlen szerelemben!

De itt vár dolog, még itt leszek,

mert amúgy otthon, mit teszek?

Meg kell érnie hazamennem,

meg kell érnie otthon lennem...

nocím

Védelmezed létünk, magad

ellen beszélsz s ellenem.

Mondod folyton fojtott szavad:

Jobb, ha úgy élsz, hogy nem velem.

Vedelmezed gyengeségünk

e pusztitó átkot, a magányt,

így a végén, mi lesz vélünk,

ha saját valónk emészti önmagát?

Félsz, féled a nálunk nagyobb

érthetetlen érzéseket.

Én is félek, mert hatalmasok,

attól félek, tévesek-e...

Félünk feltenni a kérdéseket.

Az elme az úr

Az elme az úr

A lény, ha testben él,

élvezi a létet.

A rosszban is jót lát,

a csunyában szépet.

A lény hálás, ha testben élhet.

De ha az elme az Úr,

az űr-test kapocs fellazul

s önző makacssága végett

nem láttatja a rosszat szépnek.

Furcsa jelenség az elme,

talán a lélek földi reverze.

"Földhözragadt" univerzum részecske,

mi szétszedi magát részekre,

így nem marad az egység,

nem szeret 

s nem engedi, hogy szeressék.

Ha az elme az Úr a szíved felett,

rab vagy nem szabad.

Legyél Urad saját magad!

Dangerous method

Dangerous method

El kell fojtani a vágyakat,

velük együtt fojtom el önmagam,

mert a fényes ég vakít, rámszakad.

Szívem bújtatom a föld alatt,

fuldokol a sárban, mi rátapad.

A szív, mi fent acéllá váltana,

talán fényesebb fény volna általa,

de fényben mindig látod az árnyadat.

Hát vagy fekszem örök hanyatt,

elásva szívemet a föld alatt,

vagy inkább nem fojtom el a vágyakat.

ha elfogadja mindenki az árnyamat.

A legszebb fényben, mindenkinek árnya van,

de tán, ha szívem acél, sőt gyémánt a fal

és nem csak vágya, de élet-álma van,

akkor az árny, csak útunk lépve áthalad...

Merjük megélni a vágyakat

s feloldozni velük együtt önmagad!

Nőtlen-nincstelen

Nőtlen-nincstelen

Nem tudom, léteznek-e istenek,

de ha igen, engem egy sem szeret,

hisz hagynak lenni így nincstelen.

Nemhogy Isten, semmim sincs nekem.

Se pénzem, se szép ingatlanom,

lehet gyermekemre csak nevem hagyom.

De gyerekem sincs, nincs ki szeret,

se istenek, de ma oly nők sincsenek,

akik engem szeretőnek tekintsenek.

Nincsenek, akik szerelemre intsenek.

Igy hát számomra csak az a vagyon,

hogy egyáltalán létezek, vagyok.

Ennyim van s megosztanám e kincsemet,

de míg még másik felem nincs nekem,

addig pszichém hite vesztett, hittelen.

Szívem meg-törni vágyik, oly nőtlen-nincstelen.

Múlt, álom s a jelen

Múlt, álom s a jelen

Oly kevés, oly fiatal jelen korom,

hogy a múltam még magammal hordozom,

hisz csak úgy élhetünk igaz életet,

ha felismerjük a múlt-jelen ellentéteket.

Hitem szerint reinkarnáljuk az emberiséget,

mindenkinek több élt egyén a jelensége

s nem azt mondom, igaz az, hogy éldd a jelent,

de azt csak úgy lehet, ha múltadat megismered.

Mert az, hogy most én én vagyok sem véletlen,

ez a nevem, a testem, ennek kellett lennem,

lehet nekem kell helyretennem

előző életeim bűneit, vagy pont a semmit,

hogy nem tudtam akkor semmit tenni.

Fiatal vagyok bár, de egy-két részem érzem,

már csak kis idő s kibogozom egészen,

de addigis élnem kell három életem,

mi egyszer talán egyben lesz...

... múlt, álom s a jelen.

nemérzemholvan

Egy ideje nem érzem, hol van élet s álom határa,
mintha egyik a másikba szublimálna folyamatosan
apró darabokban, s néha már, mi álmomban voltam
reggel is úgy kelek, este meg mi nappal vagyok
az leszek. Elmerülök abban, ahogy elvegyülök
e két érthetetlen lét között, de mégis mindig négy
falba ütközök. Mindkét napszakot titok járja át
s magától a titok nem fedi fel magát, ezért én,
ha tehetem, álmomat életembe keverem, akkor
is ha Nap süt vagy ha Hold ragyog, míg meg nem
értem, hol vagyok.

Tán miután rájöttem, hogy mit hogyan,
megismerem lehet a titkomat.

A képzelet alva-jár

A képzelet alva-jár

Mikor zeng az óra és ébredek,

a világ, melybe kelek képtelen.

Ismeretlen idegenség járja át

megfeszített életemnek nappalát.

Olykor megtagad a való, a táj

s ébren vetődök álmok talaján.

Képtelenségből képzek képeket,

nőt, otthon, mecseki madáréneket.

Ilyenkor szívem köré acélt képzelek,

nehogy széttépje a szép képzelet,

mi kopogtat a lelkem ajtaján,

ha szól az óra napjaim hajnalán.

Elmém nappal alva-jár

s világa addig valótlanra vál',

míg el nem jő annak éjjele;

megálmodva a képtelen képeket.

A Tisza vadja

A Tisza vadja

Két nő lelke lappang képzeletemben

s néha egyik a másikon felülkerekedve

törne ki a remélt kiteljesedésbe,

de visszarántja az én nem ismerése.

Mit szeretnék, szép szelídet, örök vadat,

bársonypuhát vagy kőkeményet ujjam alatt

érezni?

Mert az egyik békés, a másik lázad,

hát akkor melyik lelkem igaz párja,

ha az háborút szítt és békét ajánl

a Föld minden egén s talaján?

Mellyel keljen egyszer egybe,

ha békét akar, de háborúzni szeretne

a lelkem.

Űzzem inkább terepen a kecses vadat

keresztül-át völgyeken s fák alatt,

vagy bújjak-e biztos ölet, menedéket,

honnan lábam már csak lesben léphet.

Üldözzek-e vagy csak lesben várjak?

Kell a titka a Tiszántúl vadjának,

de béke is.

Drága édesanyám!

Drága édesanyám!

Már harmadik éve a sors úgy akarja,

hogy csókom cserélem leírott szavakra.

Messze vagy, ki kell hagynom köszöntésed,

hát szívem mindent innen köszön néked,

s bár arcodra csókot nem nyomhatok,

tudd, hogy életemért hálás vagyok.

Szeretlek, jobb anyát senki sem kívánhat,

kicsiny testedből oly erős szeretet árad,

amit csodálok s mindörökre tisztelek,

miattad válok azzá, ami Én leszek.

Hát

köszönöm, hogy ez vagyok, mit átruháztál reám,

köszönöm hogy mindörökkön te vagy az édesanyám!

Máj.4.

Chestnut street-i nők

Chestnut street-i nők

Jó volna tudni a mosolygó szemek titkát

s hogy aki a szemembe néz, az mit lát?

Szeretek Philadelphiában sétálgatni,

hihetetlen érzés pécsiként meg kell hagyni,

már csak a tömeg s méretek miatt,

hát még az arányok, két nő jut egy pasira.

S valahogy, valamiben mind gyönyörű,

vagy a haja, bőre, vagy az álla szép szögő,

de mégis az a pár nő a legcsodálatosabb,

aki mosolyogva a szemébe nézni hagy.

Ma is olyan szemekbe láttam bele...

Pillanatokig írisz írisznek lett szerelmese.

Legalábbis az egyik biztosan,

de a másik az nem biztos, hogy az.

Jó volna tudni e nők minden gondolatát,

ami a fejébe e pillanat alatt rohan át,

hisz szebbnél szebb nőket szül e Világ,

de melyik az ki nem csak néz, de lát?

majus 1.

Sírjatok férfiak!

Sírjatok férfiak!

Bárcsak oly könnyű volna sírni,

mint bánatomat versbe írni,

mert az istenért is, férfi vagyok

szóval ha kell, sem sírhatok.

A férfi is bőg, ha nem ő a sajnált,

ha elveszti gyermekét, anyját,

de nem zokoghat csupán magáért

csak azért meg zaklatja a magánlét.

Kőkemény az élet s ha férfi vagy

s acéllá edzed szívedet, élni hagy

egy kétoldalas törött tükör mögött,

amit tartassz a világ s magad között.

Talán nehezebb lenni Föld férfiének,

hisz míg nyílhatnak a női ének,

addig a miénknek kell a zártság,

hogy gyengeségünk meg ne lássák!

S csak a fájdalom a gyengeség,

 mi a nőknél még épp szép erény,

az a férfinek szégyen, átok,

de én mégis felzokogok s felkiálltok!

Mert tudom, hogy most senki se néz,

de még így is sírni oly nehéz,

ha könnyeidet saját magadért ejted,

az csak úgy megy ha elfelejte,

ki vagy.

Sírjatok mind férfiak!

Gyermek zokog

Gyermek zokog

Megtört a lelkem, súlyként feszül bordámnak

s mint az éhes gyermek úgy zokog,

mert nem ad tejet a melle az anyjának.

Ő nem! E világban csak én szopok.

Szinte őrjöng, már-már fejét vesztve

esik a világot elzáró mellkasomnak

s néha annak izomfalát felrepesztve

ki-ki szakad apró darabokban.

Zokog, éhes, egyre kevesebb vagyok,

mellem hűlő vérben ázik, Űr tátong...

Csillagokat hagyok el, újakat nem kapok.

Sírva könyörgök múljék el e kínzó átok.

eznemvers

Kis ideje nem tudok elmémnek s szívemnek kedveset írni.
Úgy hittem, hogy kifogytam, hogy se érzelem, se jó
gondolatom sem támad, mit igényesen szóba, mondatba
vetnék, de nem is a hiány okozza, sőt maga a sokaság.
Olyan rétegelt, már-már össze s elnyomott minden bennem,
mintha egy "kis labdákkal csurig megtöltött szóbából
kívánnál kiszedni egy középsőt" szituáció lépne fel.
Mindenki tudja, mi történik, ha kinyitjuk az ajtó.
Kizúdul mind!
Szóval, ha írok, hirtelen minden előtör s nem tudok
koncentrálni egyre, míg ezer áramli át rajtam.

Lehetnének kockák.

Még úgy is könnyebb lenne elrendezni.

War of the table

Dohányszemcsék háborúja dúlja asztalomat,

ezer vágtat s cikáz, mint a lovasfogat

s néha útjuk állja pár greenpeace alakulat,

de áttörik, vadul elsöprik a lezárt utat...

Aphrodité, szüless újra!

Aphrodité, szüless újra!

Aphrodité, miért bújsz kagylóhéj-menedékbe?

Törj újra a mennydörrgő habok alól elő végre,

hisz kezdem a csodáidat elfeledni!

Kezdem e végtelen tengert nem szeretni, 

mióta álmod alszod lent a mélyben.

S én nem úszhatok sajnos a fenekére.

Neked kell felszínre törni hullámokon át

s a legmagasabbik taraj-tetőfokán

vágtatni a reád várakozó part fele...

Aphrodité, megint jöjj, kellesz nekem,

tán jobban mint bármikor valaha.

Most szilárdul a táj s lábamnak talaja.

Törj elő, kellessz, eddig féltem tőled,

sőt szinte menekültem tényleg előled,

de túl sokat szunnyadtál víz alatt.

Ha még élsz, hát most mutasd magad,

mert a parton rendíthetetlen állok.

Csak egy égi jelre várok.

Háztetősvers(nemtudomhány)

Gyakram lesem a Holdat,

néha jobbon van, néha baloldalt

arcát felénk vetve,

ha valaki álmaiból felébredne.

Mindig más arcát prezentálva.

Néha szerelmet szító vörösen tér a tájra

s van amikor hamuszürkén, sápadtan.

Ő az egyetlen, ki tényleg ártatlan.

Ezért űzöm s kutatom másik oldalát,

hátha megfejtem a Hold kód dalát.

Holdsarjszerelem

Holdsarjszerelem

Mikor a nap-éj tudat meghasad

én mindenemet gondtalan levetkezem

s bár nem egészen, de tudatalatt

egy más valósággal szeretkezem.

Bájos, szinte leírhatatlan csodákkal teli,

olyan mintha nutrikus részem lenne

sén az volnék valamiképp őneki.

Valahogyan feltölt engem szerelemmel.

Míg valóban csak szeretnék, éjjel szeretek,

mert még nem lelem időben s térben

az egy életre kiegészítő felemet,

kit már ismerek álmaimból régen.

Álmom, elmém éjjelente elszáll vele

fel a Holdra, talán még annál is messzebb

s az Univerzum egyik vége fele

örökkön-örökké végtelen szerelmeskednek.

...

Az imént a Hold sarjával szeretkeztem

s éreztem az Egyet, úgy bizsergett

a testem, mint mikor áramba nyúltam.

De emlékszem, akkor elfakultam,

most meg öröm szikrázott szerte-tova.

Megnyugtat a fenyő töve,

itt titkon át szerethetek a lányba.

S gyanút sem vetek kedves Holdanyánkban.

Hátha.

Felriasztott vad

Felriasztott vad

Csörtet, vágtat a megriasztott vad,

menekül végtelen üvegfalak között.

Valami mély álmából felriasztotta

s szívébe ösztönös félelem költözött.

Rohan eszét vesztve, mint az őzek,

lábát törve, magán sebet ejtve,

mint kire az elébb lesből lőttek.

Fut a szegény, fut a kerge.

Szalad minél messzebb, el innen,

hátha rálel valahol a régi Földre,

hol nem lövik hátba lestiben.

Hol vad maradhat mindörökre.

Tiszta szívből

Tiszta szívből

Szeretnem kell, újra tiszta szívemből.

Jóideje bennem csak kósza szele lebben,

az egésztelenség az, mi belül ím megöl,

az hogy nem élek teljes szerelemben.

Szeretnem kell, addig én nem létezek,

míg csak így egy félként maradok.

Meg kell lelnem elhagyott részemet,

ki engem szeret messzi-Valahol.

Sietni kell, még most fiatal az idő, 

szeretni kell, mert táptalaj a szeretet,

ha most vetsz magot, a fa éltedben kinő.

Ki egészíti ki teljesen felemet?

Mindenféle emberek!

Mindenféle emberek!

Ideológiák, vallások s ezerszerű nemzetek,

hova tartunk ismét, milyen háborúba?

Szülök, apák s anyák nem azért nemzenek,

hogy magjuk s vérük felesleges' hulljon újra!

E bolygón mindegy ki arab, japán, angol, német.

Szerintem a legszebb s legbölcsebb erény, 

ha a lényben az a szilárd, békés nézet,

hogy elfogad mindenkit, mint önálló egyén.

Elmerenge néha azon, hogy én én vagyok,

hogy számomra is más, egyedi a való világ,

így minden igazat adok, nem bírálhatok,

hisz minden valóság masképp hat miránk.

No, a probléma az pont ez a szinte tény,

hogy Valójában tényleg mind igaz,

de haldokli a Földön a legszebb erény

s túl sok ember nem képes elfogadni azt.

Nincs párt, egyház nincsen népek országa,

mi millárdnyi valóság s lehetség vagyunk.

Nem azért szült édesanyánk e világra,

hogy véginézze, miként bombák közt meghalunk.

Emberek, pártok, népek, nemzetek!

Kérlek, ha kell könyörgök térden állva,

végre ne harca, hanem egybe keljetek,

hátha béke lel e milliárnyi világra.

Kérészek éneke IV. -újrakeltek-

Kérészek éneke IV.

Valah kérész voltam, azok voltunk

szélben szálló szép dalt daloltunk

felkavarva minden idők folyamát.

csak nem repíthet szellő engem oda már.

A két kérész, mely a tájat virágozta ott

mára elveszett, talán már halott

s a folyó elsodorta messzi vízbe testüket.

Azóta a táj mérhetetlenül üres,

nincs oly év, melyben szólna kérész ének,

elmúlt dala szívem két kérészének.

Valamit hallok, tán a távolban énekel,

de ez nem az, mit hallottam át éveken.

Ez most valami más, olyasfajta új.

Lelkemben az árva lárva átalakul,

ismételten kitörni, kelni vágyik.

Mert messzebb a folyó újra virágzik.

Két való

Két való

Két való közé szorul a lét,

miket az ember vagy nem, vagy ért.

Csak az nem veszi észre,

hogy az álom az élet része,

aki csupán játéknak hiszi azt,

s nyújt kompenzációs vigaszt.

Az éji jöttű látomás is él,

csakúgy mint a fa mi égig ér,

vagy a Földnek bármi rendszre.

Az álomnak is szív a tengelye.

S e szerv ver nappalon s éjen,

mindegy a megélt tudatállapot,

az egészet élve át

lát Holdakat s Napot.

Nincs igazság

Nincs igazság

Pipáztam is és talán részeg is vagyok,

de egy dolgot biztosan állíthatok,

hogy se igaz nincs, se hamis.

Az egész Földön van valami

a két állítás között.

Ide sem Isten, sem Ördög nem költözött,

itt e bolgyón csak mi vagyunk!

S könyörtelen valóságot hagyunk

magunk után, mi sem hamis, sem igaz.

De mondd, a valóságban mi az?

Mi való számomra, másnak nézet,

mi nekem megélt létem, másnak idézet

lengve holmi ürességben a semmiben.

Nincs igaz- s hamissága senkinek!

Ezt miért nem érti senki meg?

Itt e bolgyón, e pusztuló Földön,

nincs se jó, se rossz, se isten, se ördög,

itt egyedül csak mi vagyunk.

Itt igazságtalan' meghalunk

s ha élünk, akkor meg hamisan.

Már én sem értem, hogy mi van...

Gyilkoltam éjjel

Gyilkoltam éjjel

Torkom kaparó homállyal ért reggelem,

felkavaró álmom kellett megértenem,

miért öl meg két remegő puszta kezem

valaki olyat, aki kedves nekem?

Én tettem, az egészet belülről láttam,

markaim kőként feszültek a lány nyakára

s ő köhintve, szusszantva sőt nyelve se,

szó nélkül tűrte, miként megöli kedvese.

Az egésznek egy szemvillanás alatt vége lett,

mikor szemem az övében magamba nézhetett

és rájöhettem, mindez álom honnan ered...

Felkeltem.

De ma biztos, hogy visszamegyek.

Jungban lelem

Úgy érzem, Jungban lelem sok válaszom,

de csak még s még többet kérdezek,

Értetlen gyermek jelleggel áthatott,

így hát még s még több tudásra éhezek.

A gyermek kutat, a felnőtt keres hazautat,

de se gép, sem iránytű nem mutat

jelet.

Üldögélek és a gyermektől kérdezek.

Amit a szem lát

Amit a szem lát

Van egy nagy kérdés; mire hivatott az ember,

de nem is tudjuk, hívva volt vagy számüzetve?

Talán mint az Űr, ez is rejtély marad,

hisz miért küldene bármi Erő vagy istenalak,

ily pusztító s könyörtelen lényt a Földre,

tudva, hogy az tönkreteszi mindörökre?

Engem inkább vonz a kiüzetés elmélete, 

mert emlékszem, tudom, hogy volt már életem.

Valami vagy valakik ide ejtettek fogságba,

különben a lény, miért vágyna szabadságra,

ha nem volna földi-létű gályarab,

ha nem volna e test, mi cellaként rátapad?

Van egy harmadik elméletem is, bár merész.

Mi van, ha tényleg teremtés az egész,

de a Teremtő az minden egyes én,

milliárdnyi isten él a földtekén

s kreáljuk magunknak s egmásnak a világot.

Hisz amit más szem lát, én nem biztos, hogy látom.

Rohadt vágyak

Úgy kínoz a vágy, majd' meghalok

és ha túlzok is, hát nem nagyot.

Fáj a szpichém és a testem,

mindkettőt felemésztette

az űr, a semmi,

megöl hogy nem tudok szeretni

s hogy nem szeret senki.

Úgy érzem, hogy jelen' nem létezem,

hisz nincs oly erős érzelem,

mitől tudnám, hogy tényleg élek.

Talán jelen létemből elsszállt a lélek,

a pillanat halott.

Én a múlt s a jövő vagyok,

ha túlzok is, hát nem túl nagyot.

Ördögül érzem magam

Ördögül érzem magam

Minden este s álom teher,

minden alvó vállon hever

egy ördög,

ki képet képez,

felörlő

vágyat sugall;

szabad elmét, szerelmeket, szeretőket,

vágyat ordít, hogy értsem őket!

Minden egyes kép fájdalom,

teher, mi hever a vállamon,

nagyon nyom,

már félek, ébren

agyon nyom.

S csak azért bánt e sok kép eképp,

mert még nem bogoztam mind szerteszét

Nekem ébren lévő éber szemek

is álomképet élesztenek.

Minden álom...

Itt ördög örköd

mindenáron,

mert tudja, mi az mit e Földön keresek,

az álmaimból ezért enged csak keveset.

Számtalan szemtelen

Számtalan szemtelen

Szemtelen szám talán számtalan

fontolatlan gondolatnak

volt életet adója.

Vágatlan, végtelen 

képeket cserélt szóra,

ártatlanokat, értetleneket,

melyeket szül a szellem, a szál

az elme titkos folyamán.

Szó szállt számon s sokszor

gondolatlan mondogattam

s hogy jóvá váljon

rendet teszek magamban.

Véget várok.

Ép testben gép lélek

Ép testben gép lélek

Gépek tartják életben a lelket,

gép a lélek a testben!

Eltér a tér.

A valóság ugyanaz.

Még vissza nem tér,

a lélek gép marad.

Álom az álomban

Álom az álomban

Van nekem egy kóbor álmom,

kisüt sőt ragyog és én kelek.

Hirtelen az ő álmában

ébredek;

hol vállam árnya védi, fedi

míg az álma megengedi,

hadd egészüljön, teljesedjen...

Látom, hogy fut, szeme úgy rebben,

menekül az álomvilág szerelemben.

Álmomban álmába álmodom magam,

látom ahogy fut, miként szalad

s szaladok énis vele,

míg álomból álomba kelek,

míg a valóba nem ébredek.