ninscenek csillagok

Nincsenek csillagok

Könyörtelen dolog a magány,
tán mérhetetlenül szívtelen,
mégis nap mint nap ül szívemen.
Nem én, az ér vágja magát,
éhezteti mindkét pitvarát,
mindannak, mi tényleg én vagyok.

Mert mit ér az Űr,
ha a test halott?

Nincsen iszonyúbb dolog talán,
mint ha a test ejt sebet saját magán.

De mit ér a fény,
ha tovatűnnek a csillagok?

...

S erre orkán dúlt a tájra,
csakoly, mint milyen a szív falában
honol.
Mennyei életet adó pokol.

Dúl-fúl vad és akaratos,
ehhez képest szellők a zivatarok
a balatoni nyári esteken,
azokon a cseppek
hópelyhekként esnek le.

...

Az előbb egy ágat törni láttam,
alatta gyermekként szaladgáltam
s a szélben én dőltem
rá a fákra elöttem.

...

Az Úr, az Űr dörög az ég fölött
csakúgy, mint a két pitvar között
melyben trónol a talány;
hogy a magány vagy talán a....

...

Győz a vihar, az élet éltet,
elmossa a véres verejtéket
s így nyújt a jövőnek táptalajt,
mely majd egyszer sarjat hajt.

Túl s átélek minden zivatart
vagy csak száraz szelet,
mi port kavart
a föld felett.

Bennem ér vág eret,
mégis az énnek élni élvezet,
hisz a lényhez ez az, mi elvezet.

Még ha néha magányos is vagyok
s az égi esten sincsenek Csillagok.