2015. december 14., hétfő

Malomvölgy

Malomvölgy

Leírhatatlan e boldogság, öröm,
szerelem ez már a köbön.

Színekben pompázik, mi elfakult
s lát újra, mi régen megvakult,
minek vernie kellene ütlegel
s a réten kint a farkas fűt legel
s ölyveket ejtenek az egerek,
az ágakra meg visszahullnak levelek,
a talaj fut a futók alatt
s a domb dől a hátamra hanyatt,
most a tó a felleg, mire esnek
az alászálló szárnyas testek
s a hullámló házak tükörképe
vetül a sárga gyepek felszínére.

Lassan a hegy mögül feljő az éjszaka,
nemsokára fény leszek az ég alatt.

Élet, élet ismét

Élet, élet ismét

Élet, élet, bocsáss meg, nem úgy gondoltam,
azt hogy szitkozódtam, tomboltam,
ne haragudj, csak a világ zaklatott,
aggódtam, hogy tán sosem adod,
azt miről valóban elneveztek,
hogy hagyod, hogy parton evezzek
lágy medrek azúr tükre helyett.
Azt hittem elfordítottad a fejed
s pillantásod soha nem veted felém,
de hát Te csak próbád tetted elém
s hát kiálltam, ketten tettük,
közben meg oly szerelmesek lettünk,
hogy tudd élet, rád soha nem haragszom,
soha, míg e Földön akár egy harang szól,
addig már én örök-boldogságban létezek,
mert odaadtad szívem szerelmét nekem.

Tiszatágulás

Tiszatágulás

Kitágult a Tisza, végre kitárult
s mint, ki már dúlt eszeveszett
hempelyeg a szívem felett
s az ege s a hidak alatt,
mint a pillepalack
lebeg s halad
Szeged város
zúduló sáros
folyamával,
együtt hibban az árral,
így ringatja felszíne
a vele dúló egy szívem.
Hívogat ő hivogató
dallamával
 cirógatón
éri vállam
és  vízbe érő kobakom,
simogat a fűzfasor
s a velem merülő
gazok s gyepek,
de mindünkön elterül ő
s azon lépeget,
elnyeli a szürkébbnél szürkébb eget
s elfedi gyengébbnél gyengébb szívemet.

Ellepi azt a nagy folyam, 
 ellepi az álom,
benne tudom, mit hogyan, 
benne mindig megtalálom!

Kérészek éneke VI-VII?

Kérészek éneke (6-7?)

Emberek, emberek kikiáltom; -Képzeljétek
engem végre szerelem heve éget
s tán még boldogabb sosem voltam,
még nem verte űröm így a baloldalt!-

Hisz a való élet lett valójában álom
s újra feltört gyermeteg kiváncsiságom,
de erős férfié a vágy s az akarat
s megfontolt felnőtt szólja a szavakat.

Emberek, emberek szerelmes vagyok,
s ha kell ellopok akár milliónyi csillagot
vagy feltárom a Hold sötét oldalát,
csak halljam a kérészek szabaduló dalát! 

Végre lapjaimra magamat ontom,
a lényt, aki tán először boldog
s elszabadul a szabad szerelemben,
melyben szárnyak szele lebben.

Bent élnek azok testek rejtekében 
s piciny szívedben egyet te rejtettél el,
mert ha kebledhez ér mellkasom,
hát a tiszavirág szakad át azon!

Ha veled vagyok, vele szárnyalok
s lelkem lelkedbe vele együtt áthatol
és így kelnek minden nap majd újra,
míg kérészeink szíveinkbe múlnak.


Gondolkozom, tehát...

Gondolkozom, tehát...

Ember vagyok, tehát vágyok,
de nem holmi földi örömre,
hanem, mi talajától távol
kettőnkben él mindörökre!

...

Kicsim, e világ csodáit nehezen adja,
azokat Ő elföldeli vagy eltakarja,
s mondanád; Ide ördög költözött!-
de nem te mondod, csak menekülő ösztönöd.

De jaj, a vágyak! De jaj, hogy vágyok,
hát hogy ne tenném, hiszen látlak,
s akkor is csak egyet, egyet kívánok,
nem a kéjt, én Téged kívánlak!

Szenvedtem már földi vágytól épp eleget,
mondom neked nem évet, évezredet,
hát önzetlen' és büszkén vetem el mindet,
én tapasztaltam szinte mindent itt lent!

Csak egy, csak egy az, amit még soha,
azt, amit ha veled vagyok észlelek,
hogy az élet végre nem rút s mostoha,
akkor érzem, hogy te én, s te én leszek!

Vágyok, persze arra, hogy veled lehessek,
hogy érthetetlen, önző vágyakba ne essek,
mint tettem azt az időknek tág tengerén...
De nem teszem már, míg ember él!

Már egy vágyam teljesült; az Én vagyok,
mert míg közébünk állt a fél földteke,
megtudtam, mi testben vagyunk csillagok,
kik szabadok idelent s a Föld felett.

Benned tértem s leltem újra eszméletre,
megszülettem, belőled keltem életre,
hogy ha kell, mindent kimondó gyerek
vagy vad bajban hű s szilár férfi legyek!

Férfi vagyok, igen vannak vágyaim,
de önfeledt felnőtt ösztönöknek nem engedek,
hisz nem adom fel jeleim s éjjeleim álmait,
nem adom fel, míg él a gyerek!

...

Ember vagyok s végre valahára
évezredek óta most csak egy a vágyam,
csak az, hogy veled végleg egy legyek,
csak ez az egy, tudjátok meg emberek!

Szedett-vedett

Szedett-vedett

A képzelet vetít szedett-vedett képeket,
alakot, ki a tájban lépeget
s az fölé meg meg sarkán parázsló kék eget,
arra rá meg varázsló'n hulló fényeket,
a földre folyót meg vén hegyet
s az alak elé tátongó végtelent.

Sőt én annál még többet képzelek,
nem csak puszta tájat és szép helyet,
hanem azt, ami vagyok ott én neked.
Elképzelem, ahogy velem éled az életed
s hogy én meg veled együtt élhetek
s nem csak élek, végre létezek,
de nem egy emberöltőt, milliárdnyi éveket!

Veled, nem ellened

Veled, nem ellened

Néha úgy érzem, hogy valami nem vagyok,
hogy amit adok, te azt nem kapod
s nem tudom olyankor mit tegyek,
vagy, hogy akkor neked, mid legyek?

Néha úgy érzem, hogy velem van a baj,
hogy létem, tettem vagy a szavam zavar
s nem tudom, hogy mi jár a fejedben,
de kérlek mondd, vagy ereszd el!

Néha úgy érzem, hogy a gondjaid azok,
látom a szemedben , hogy hatalmasok,
de tudom, hogy enyém szíved s kegyed,
csak nekem adni, mindet még nem mered.

Néha úgy érzem, hogy nem adod egyhamar,
de érted élek én, míg van ég s e talaj,
mert tudom, szerelem jár át eredben,
hát kérlek, csak magadhoz ne légy kegyetlen!

Néha úgy érzem, hogy nem magad mutatod
s íriszednek titkos mélyén hiába kutatok,
mert mást társz elém elméd helyett,
de értsd meg, örök létezek én neked!

Néha úgy érzem, hogy te vagy az avar
és én a szél, mi téged felkavar.
Ha más társ kell, én hagylak, elmegyek,
csak értsd meg, akkor abban megveszek!

Néha úgy érzem, az egészet nem akarod,
hogy magad magad miatt nem adod
s már-már szét téped ezzel szívemet,
hát értsd meg, nem tudok lenni nem veled!

Néha úgy vérzem, mint kit beretva mart,
úgy reped fel erem s testem két pitvara
és így, mondom így ez engem eletemet.
Jaj, értsd meg, érted teszem összes tettemet!

Néha vérzek, de érzek, ha veled vagyok
s ezért kimondom, én igazat szavalok
még akkor is, ha te ugyanezt nem mered,
még akkor is, ha szívem ezért felreped!

Néha vérzek, ha nézlek, mutasd magad,
dobáld le minden épített nagy falad
még akkor is, ha gyötör vagy fáj neked,
még akkor is, ha elém nehezet tár sebed!

Néha vérzek, hát kérlek hadd lehessek utadon
pilléred, raktárad, tájad és tudatod,
még akkor is, ha a mindened nem leszek,
még akkor is, ha szerinted benned elveszek!

...

Néha úgy érzem, hogy féled a szavad,
de kérlek mondd, mert lényem szétszakad,
mert tudom, mi aza a gond, csak elnyeled,
még így is, hogy veled vagyok, nem ellened!

2015. november 25., szerda

Ketyeg a vekker

Ketyeg a vekker

Nemsokára ütni fog a falióra
s úgy tér az ég az új generációra,
hogy eltűnik a rációban élt valóság,
megszűnik majd, meghal a jóság
s hát megtudjuk, mi is az a halandóság.

Lassacskán vérben tocsog a naptár
s nemtetsző lesz, mit elém a Nap tár,
nem lesz nő, ki avilágba szül gyermeket
s apáknak nem lesz fia, csak fegyvere.
Vörös porba hullnak el az emberek!

Hamarosan eljő a tüzes éjszaka,
melyben illatként tejed a vér szaga
s mindenütt a gonosz újra elszabadul,
addig, míg e világ utolsó magja hull,
addig, míg új életet nem ad az Úr.

Kattognak a percek, már jő a holt felleg,
de ellenük a Földre csillagok esnek,
melyek a fekete eget, akkor fénybe tárják,
s ők azért élnek, hogy égve várják
és alakítsák e világ igaz valóságát...

Elvadult a tenger

Elvadult a tenger

Túl vadul dúl a vöröslő tenger
s elbúj hullámokkal fedett menedékbe
s valamiért apadni nem mer,
elrejti előlem, mi van mederében,

Tombol, tajtékzik, orkánt kiabál,
villámokat dobál a felszínre szele,
hogy ne érjem medrét, mindent kitalál,
de semmi meg nem rendít partja fele.

Ha kell éles hullámokon át
török előre én akár ezer évet
s megjárva minden hullám tetőfokát
eljutok majd mélyen rejlő mederébe.

...

Oly csodás pedig azúrkék tengered,
hát ha kell én viharoddal szembe szállok
és feltárom mindazt, amit rejteget,
s tán látom én is azt, mit Mózes látott.

Én addig élek, míg végül csendje leszek
s e tenger partján a megszállt nyugalom,
addig míg e szélviharban rendet teszek,
míg a legmélyéig nem ér le tudatom!

Én felkutatom féltve őrzött medredet,
semmi sem tántorít, semmi nem gátol,
azt előlem te felesleges', hiába rejted el,
mert nem félek már semmi tenger viharától!

...

Hisz a Dunán túl e tenger partja dúl,
de a csillagokkal, magasan az égen,
hogy egyszer viharodtól megszabadulj
s azúr szép béke térjen végre tükörfelszínére.

2015. november 24., kedd

Mindaddig

Mindaddig

Amíg e szerte széles bolygó forog
s nő azon fák alatt e sok bokor,
addig élek én és gondolkozok.

Amíg e planétán a platán égig ér
s míg ontja az éterbe az oxigént,
addig kit e testbe zártam rég, is él.

Amíg van idelent még kis talaj
s esőt hozó hűvös nyári zivatar,
addig e lény éátezik és itt marad,

Amíg van, ki e földet járja s lépje
s elég még a légnek oxigénje,
addig nem ég el az ég mindensége!

Amíg létezik e táj, min járhatok
s körbevesznek fűk-fák s állatok,
addig, rád csak addig várhatok...

Amíg az anyagban szívet verek
s míg fel nem repednek bennem erek,
addig élek én, addig létezek.

...

Amíg e Földön még ember él,
s míg el nem hullik minden levél,
addig azért élek, hogy Te velem legyél!

Bárcsak itt lennél

Bárcsak itt lennél

Most elmondom, mi van, hogyha látlak,
ha épp a karjaimba zárlak,
te drága, te drága, te drága
kicsi mindenség.

Hát fölborul a Föld világa
és fénybe fordulnak az árnyak,
mit homály csendjébe zártak
ide réges rég.

És eltűnnek lények és a tárgyak,
és nem vetít semmi árnyat,
mert mára, mert mára a tájban
már a minden ég.

És hátunkra nőnek ott a szárnyak
s lelkeink már oly messze járnak,
hogy tán soha vissza nem találnak,
utuk minden ég.

De ők még s még tovább szállnak,
míg egyszer összeállnak,
megállnak, meg állnak és várnak,
lesznek minden s ég.

Igy ott új valót kreálnak,
melyben fény, amit csinálnak
s mindaz, mit együtt járnak
e két istenség.

Igy élnek ez ég viharában,
hogy az én dúl kétmagában,
mert látnak, mert láttak, mit láttak
és jaj, mit nem még.

S összecsap e két szív csatája,
mely végre, végre valahára
életre megy és nem halálra,
melyben nincsen vég.

Te benne vagy testem pitvarában
s te vagy lelkem éji álma,
kívánja az árva bezárva;
Bárcsak itt lennél!

2015. november 22., vasárnap

Hát viszlát!

Hát viszlát!

Most mindeneknek viszlát, szia;
nektek, mesékbe halt királyfiak
s lekvárok, kiket főztek házilag.
Neked eltűnt gyermeki fantázia,
s tájnak, minek kellene még áznia.
Nektek, nemes lelkű arisztokrácia
s azoknak, kiknek semmivé kell válnia,
neked gyönyörűszép Hungária,
gyermekeidnek, falaidnak, fáidnak!

Hát viszlát, viszlát, hello, szia;
nektek, jobbágyságtól rabolt iga
s minden szolgasorba hajtott bika.
Neked űröm egyikének jobbika
és néked is bomba lőtte Hirosima.
Viszlát minden égi kínos ima
s minden régi éji csinos pina.
Hello, szia, mind mi volt, mi van.

Ki kimondja viszlát, az aki lát!

Most mindenkinek viszlát, szia;
Nektek, kiket szerte szél szállni hagy
s mindazoknak, ki bármit vall,
neked is odafent, bárki, akárki vagy.
Viszlát urak s megannyi földi grácia!
Már e talajnak nincs mit elém tárnia,
de csak az nem mondja viszlát, ki vak.

Én kimondom viszlát, szeva, szia;
Nektek, kik igazak s kik hamisak
s mindegyik nézőnek és vaksinak,
viszlát minden nőnek és hapsinak,
mindenkinek, kinek kell ma halnia
s azoknak is, akiknek maradnia.
Viszlát egóm, te ádáz parazita
s nektek is hömpölygő Duna s Tisza!

Hisz csak az mondja, viszlát, aki lát!

2015. november 19., csütörtök

Kacskaringós egybe szedett

Kacskaringós egybe szedett

Előadni nem merek, csak költő vagyok,
szavalnak majd Slammerek, vagy ki olvasott,
majd tán szólják versemet imaként papok,
s ha nem értik nyelvemet, lefordítják azok.

Előadni nem lehet, túl hatalmasok,
néha szavakat se lelek, túl kevés a sok!
Nem érzem az érzelmeket, ha előadok,
csak, ha eltemetem e teret és a tudatot.

Nem engedik fellegek, föld s talaj karol,
előadó nem leszek, mert feldarabol.

Világ vére

Világ vére

Lassacskán ráborul a vén Európára
a vörös fény s a véres Hold világa
s majd egyszer úgy éri egét a kikelet,
hogy már nem nyugat lesz, hanem kelet.

Nemzeteink vére s magja hullik szerte-szét
és nem játszik értünk senki gyászzenét.
Nem lesznek kik tudják, hol álltak határok,
csak azt, hogy merre dől a hantolatlan árok.

Lassan eltűnnek az európai emberek,
hisz szívük alá halált hozó fű terem,
szere a szerelemnek és elfogadásnak,
de így csak saját hantolatlan árkot ásnak.

Már-már háború dúl mezőink s hegyeink között,
pedig ennek nem itt kéne, hanem az ég fölött,
de míg szívbe van zárva űr s mindenféle Úr,
addig e szép világ magja és vére hull!

Mindenek tusája

Mindenek tusája

Megint tusára hív
S újra az élet lesz ellenem,
És mellemben a szív
Belehal, ha máshol vagyok, nem veled.

Nem bírja mondom èn,
Hisz pitvara s ere reped ezer fele,
Könyörög holtomért,
Epedezik, összeszorul, hogy veled legyen.

Jaj, mindjárt szétszakad,
De összefogom, nyomom nem engedem,
Mert az est-ég alatt
Ragyog a Hold,s lát mindent szemed.

Látod szétrobban még,
Mert látlak fent, magasan felfele,
Látom, még jobban ég
A lemenő napok elnyelő terhelő fellege.

Megint az ég újra,
Mert hova mennék, oda nem lehet,
S a Föld felé hullva 
Megállok, hisz én csak beléd eshetek.

Hát a mindenbe néztem,
Én másmerre nem, csak fel megyek,
Hogy odafent végleg
Veled összefonva mindörökre Egy legyek.

2015. november 13., péntek

Te énnekem!

Te énnekem!

Mint újszülött gyermek szájából a szavak,
vagy vaksötétben talpak alól az alak,
akár a száraz mederből hínárok s halak,
úgy, ahogy madár se járta tájból a falak
s miként a lágyan eső eső a hidak alatt.

Mint az egyszerű létformákból az erek,
vagy a pszichiátria szobáiból a vekkerek,
akár a bomba lőtte város képéről a terek,
úgy, ahogy a józan véréből a fura szerek
s miként a két ütem, mikor egyet verek.

Mint kép s képzelet embernek, ha vak,
vagy a forróságból a tágas nagy tavak,
akár manapság a novemberi fagy s havak,
úgy, ahogy kint hagyott Colából a savak
s miként, ha nézel saját számból a szavak.

Mint csókokkal teli múlt heti életem,
sőt mindnél jobban hiányzol Te énnekem!

Sírni láttalak

Sírni láttalak

Lételem énnekem a félelem;
életem s ételem, ha éhezem.

Szinte felem, fél elemem,
de megrágom s lenyelem.

Értenem kéne, mert a végzetem,
s végtelen létezem az ég felett.

Intenem kellene magamra,
Istenre, illemre s ellenem 
magam.

Csak nem lelek sötétben
a vak szavakra,
ez a félelem szövedéke.

...

Én csak egy dologtól félek, rettegek,
hogy nem Az egy, Csak egy leszek.
Bár magamnak ígéretet tettem,
de az elme próbál úr lenni felettem
s tartok attól, hogy valaha bántalak,
és ha nyílik a föld, magammal rántalak.

Félek, hogy néha szavam neked nem tetsző,
s hogy a gyönge szívemet metsző,
makacs, önző, fontolatlan gondolat
fogja egyszer szorongatni törékeny torkodat.
Félek, hogy mi idebent ver, félve, reszketeg
csak sebed lesz a feltépett heg felett.

Én csak attól tartok, hogy majd ártok
s szemeidből könnyeket hullni látok,
mezítelen tördelve, törve szerte-szét
kicsiny szíved, a már közös űr felét!
Én nem attól félek, hogy elveszítelek,
hanem hogy darabokra tépem szívedet!

Félek, rettegek, hogy egyszer bántalak,
mint mikor álmodban sírni láttalak...

Maskara

Maskara

Légy bátor, bátrabb minden nőnél,
sőt legyél bátrabb a teremtőnél
s te mutasd meg nekem magad,
mert én odabent már láttalak,
de egy maszkot húzol, maskarát,
mi elfedi, hogy lényed hány karát...

Merj nagy lenni, nálam is hatalmasabb,
ne csak én, te is szeresd magad
s mindazt a csodát, mit rejtesz...
Nekem nem más, csak Te kellesz,
hát kódjaid kulcsát rejtsd pupilládba
s ne bújj ismeretlen maskarákba!

Hisz én azokat nem ismerem,
sőt megismerni nem is merem,
mert mindaz az álca nem te vagy!
Tudd, e szép szív soha el nem hagy,
hát légy bátor, ne ily bátortalan!
A szemeimben hát nem látod magad?

Te nem az vagy, kit mondtak,
régi éned kérlek tekintsd holtnak
s hagyd velem magad megszületni
és melletted meg engem ember lenni!
Hadd mondjam érezve azt, szeretlek,
hát szíved gúnya alá ne temessed!

Légy bátor, sokkal bátrabb nálam,
hisz így leszek én is tőled bátrabb...
Légy nő, akit szemeim mutatnak,
hadd lehessek iránya én utadnak
s majd egyszer annak jövő vége.
Légy magad, én csak erre kérlek...

Légy magad végleg,

mert szívedet érzem az enyémnek,
nem rétegelt, önző maskarádat,
engedd szabadon eltemetett lényed
s dobd le magadról kérlek álruhádat!

Mert csak Te vagy nekem,
s nekem nincs ruhám, jelmezem.

Minden tükör felszínén

Minden tükör felszínén

Jaj, mit látok, jaj mit én,
szemeidnek csilló tükörfelszínén;
Félelmeid s minden bánatot,
mivel a múlt ereje áthatott
s tett így téged azzá, ami vagy...

Vágyok, engem átitat az áhitat,
hogy alakítsam azt ragyogássá,
önfeledt boldogsággá, semmi mássá,
mi szíved felett is azzá válna.

Jaj, de mit látsz, mi az álma,
mi nem enged szórni szikrát,
mondd a te szemed az mit lát?

Mert enyém a lényem rejtekét,
nappalokba űzött, rejtett éjt,
s jaj, hogy én abban mit látok!

Látom a ránk szakadó világot
s a törmelékben nyíló szirmokat,
de abból meg oly, de oly sokat,
hogy befedi a szíved s vidéked.

Jaj, bár lehetnék szerelmed néked
s hinnéd is, hogy ez a lény szeret,
hinnéd, hogy feled vagyok én neked!

Mert én tudom, hogy azom vagy,
de így a kies űr az nagyon nagy,
míg kódba rejted annak csillagait...

Mit tegyek, tépjem fel ereim falait
vagy fogjak neked égő üstököst?

Én így csak lebegek az űr között,
mit szívem ver, sőt már mar, ráz,
csak ő az, mi szemeidbe magyaráz
minden olyat, ami nincs már ott!

Nem tudom, lelked eddig, mit látott,
de ígérem bennem magad fogod
s míg szerelmünk a Nappal forog
és hűl a hűvös, ezüstös Holdvilágban,
addig egy a fontos; hogy Látlak!..

Látlak belül és sosem engedlek el,
míg szívem meg nem áll, ütlegel,
addig nem csak lényem él érted,
testem is, s míg ezt meg nem érted
addig nap-mint-nap szerelmet vallok.

Míg te be nem vallod;
hogy kettőnk gyermekei a csillagok...

Amíg be nem látod;
hogy te vagy, aki miatt itt vagyok.

Én leszek világod,
amíg élek, míg meghalok!

Mit látok?

Nincs se átok, se ádáz valóság,
se öröklét, se halandóság,
e világban most ketten vagyunk!

Engedd, hogy szerethessem magunk!

Engedd, csak sohasem el,
engedd, és akkor te leszel
minden tükör felszínén;
 a Szív s az Én.

Tiszában a lámpa

Tiszában a lámpa

Pislákol a víz s reszket a lámpa,
mintha a híd a folyó alá járna
esténként nyugtát lesni, keresni.

Zúg a busz a Tisza felszínén
s a hídnak az elmerülő ívén
buggyan bele a semmibe ide.

E semmit birizgálom cipőmmel el
s így lábam porának temetője lesz,
mely felett pislákol a fényem, lényem.

2015. november 3., kedd

Tényleg ezt?

Tényleg ezt?

Lassan kézfejem már ökölbe van szorulva,
szegény lelkemnek örökre sem lesz nyugta,
mert ő a minden védője, de célja az egység,
hogy a mást ne utálják tömegesen, szeressék!

Lassan görcsbe rándul már-már gyomrom,
tényleg vér s tüzes felleg kell, hogy záporozzon,
hogy rádöbbenjetek végre, nem lesz meg a táj,
nem lesz szerető, senki, ki  ma a tájban áll!

Lassan fejlődik az ember, de nem tanul
és a józan emberi gondolkodás marad alul
mindig, ha cselekszenek az helyettünk ösztönök,
de az Istenért, belénk valami más is költözött!

Nem is rátok, magamra haragszok igazán,
mert nem értem meg oly sokatok igazát,
s ahogy elnézem kevesen vannak még ilyenek,
kik elfogadnak mindent, mi lehetséges idelent.

Nem is tudom, ne meneküljek-e végleg,
hol nem zúg és üvölt, hanem zsong az élet!
Csak sajnálnám e keveset magára hagyni,
sajnálnám magam magamra maradni.

Nem is tudom, tudnék-e bármit tenni,
szinte lehetetlen már ide békét teremni,
talán nincs is rá mód, sőt semmi esély,
még tán e verset, tán még ennyit sem ér.

Engem nagyon bánt és már inkább leszarom,
tudjátok mit, ezt az egészt káoszt rátok hagyom
s én majd boldogan, békésen háborúban élek,
olyanban, amely nem érted van s nem is értem,
nekem se pártom, se vallásom, hát nem értem!

Nem hinném, hogy így valaha is vége lesz,
tényleg ezt akarjátok? Tényleg ezt?


Da-rab

Da-rab

E világból csak az szabadul,
kinek örök igaz szava hull
s kinek öröm s vigasz hihető,
és jaj, még miket hihet ő;
Szerelmet, hűséget, alázatot,
magas rendű bemagyarázatot
minden aprócska jelenségbe,
Anyát Földbe s Apát az Égbe.

Ki kiszabadulhat, az vég sarja
s ha a mindenség is akarja
rendet tehet koszban s a zűrben
s teremthet káoszban s az űrben
egybe központosult életet
s e föltornyosult végtelent.
Ki rég sarja a vén Holdnak,
az Univerzumot szed darabokra.

E világra messzi da-rab hullt
s örök időkben az megfakult
és anyagba zárták, mi nem ő,
pedig szabad szellem, isten ő!
Csak a tér egy testet rászabott
s nyomott lelket, s atomot egységbe,
ez a fogoj-ember teremtése.

De én a vég fia vagyok,
nekem részeim bolygók és csillagok!

Bárki tud lenni

Bárki tud lenni

Ember az óriás szemében nem különb hangyánál,
annak nincs, mi nagyobb lenne önmagánál
s pont ezt érzem, ha a Tettye lóg alattam.
Innen nézve oly hatalmas  a talpam,
hogy porrá zúzná a dzsámit s őerőműveket,
sőt akár eltiporná az egész Havi-hegyet.

Képzeletben összenyomom s pöckölöm a népet,
hangyáknak látom innét én az emberiséget!

De hát persze, mi azok vagyunk,
míg egy pöccenetbe vagy nyomásba halunk,
mit épp felettem képzelnek az egek,
de hát, mi apró, az feljebb nagyobb lehet.

Lehetek idefent én a Bárki, Akárki,
magas szinten mindent ki lehet találni,
megoldani, belelátni s ezek után megteremni.
Bárki könnyen tud óriás vagy isten lenni!

A nő

A nő

A nő, ha tényleg, valóban ő,
szerető, féltő temető minden
férfiú gondnak, mindegy
milyen oknak köszönhető,
de urat mindig köszönt egy nő,
s az is, jaj mennyit köszönhet ő!

Nyugvó ölet, hű kegyet,
mi forró szívet temet
s nem csak sajátot,
befogadja ura pitvarát ott
s kettő vér ver 
két testben mindörökre,
együtt áramlanak a vérkörökbe
és minden idők tágas folyamán.

Jaj, képzeletem ismét hova száll?
Messze, hol engem asszony vár,
hogy végre úr lehessek,
hogy gyökerem eresszem,
hisz te vagy már egészem
és én vagyok a te részed!

Kajdacsi köd

Kajdacsi köd

Körém kering e kába ködös kajdacsi hajnal
s tiszta, csepegő neszei szorítanak a falnak.
Beleszorít, elegyévé válok a homályló csendnek
s igaz levegőt feszít bele hörgőim fonatába,
mi pillanatok alatt tépi szét a vasvilág-rendet
és így hömpölyögtet engem a falu folyamába.

Nem is vágy már lelkem ismét otthoni zajra,
én e lassú, mértékbeli létben lelek magamra
s büszkén válnék e korán kelő falvi utcaképpé;
óllá, omladozó kerítéssé, falakká, mindenné!
Hisz itt még ősi, tisztes s szép emberiesség él,
mi számomra mára fontosabb mindennél!

Belemerengtem a köd csillámló lepelébe
s láttam benne magam szívem szerelmével,
miként e tájban magot vetek, s ő aratja;
Eleggyé válunk s nem tör minket hatalom
s tudom, hogy így lesz, láttam, hogy akarja...
Vele akár örök ködök között vetek, aratok!

2015. október 30., péntek

Új virágdal

Új virágdal

Hazatértem, s ősz ült már minden ágon,
de egy még virágzott ez ég-világon,
melynek szirmai mindnél szebbek,
dúsak, vörösek, sokkal díszesebbek!

Letörtem s elástam azt szívem alatt,
hol tán e virág tényleg virág marad,
mígnem be nem érik és teljesedik
s buja burjánjával el nem terít.

Nyíló koronával, milliónyi apró ággal
törhet be lelkembe hű-s szabadsággal,
ha engedi, hogy gyökerét meg nőjem én
s így közös létünk tán majd köbe ér.

Ápolom letört szirmaid s lelkedet,
hisz élni nem tudok, nem veled,
hát érjünk össze, keljünk végleg egybe
s várjuk ki, hogy gyümölcsünk teremhessen.

S bárhogy lesz, ha termünk, ha nem,
tudd, hogy összefont létünk nem hal el,
s ha kell örök karollak majd száradásig,
s egy tovább marad, míg majd vár a másik!

Sarjadó

Sarjadó

Talán a szép sarjat adó föld halott,
fent meg vészesen esnek csillagok,
de míg árnyát veti reánk éjjel a Hold
és tudom, hogy végten veled vagyok,
addig e világ minket szét nem darabol!

Csodát fog hozni a forgandó szerencse,
hogy e két szív újólag csodát teremtsen.
Létét adjuk mi majd jövendő egyednek.

Kitartok éveket én, ha kell századot,
mert szerelmet érzek s hű csodálatot,
te vagy csak nekem, bármeddig várhatok
s megteszem, mert lelkemnek álma volt,
melyben rád talált az áldott állapot.

Gyönyör volt s szemed végre szikrát szórt,
kiöntötte magából a belefúlt világot
s lelked pedig örömkönnyben felkiáltott!

S csordult veled szemem zivatara.
Az égen a végén, ha csak egy csillag marad,
akkor is tiéd szívemnek mindkét pitvara
s lelkem is mindaddig, míg itt marad!
Veled megszerettem végre így magam.

Szebb vagy, nőbb vagy minden nőnél
s tudom szíved alatt hordod majd cseecsemőjét
egyszer magamnak, magamnak újrateremtőjét.

magos...



Nem lesz tán táptalaja
az égitestből hullott magnak,
de lesz tere, melyben szabad,
s talán ott majd kifakad
a gond, mi fojt téged legbelül...
Veled leszek, míg el nem ül
s kivárom, hogy megszabadulj,
s akkor tán, a az ég magja hull
elhint az majd benned új életet.

Kivárom, hogy lehessek ez ég én neked!

Pécsi hegy

Pécsi hegy

Hideg, hosszú köd lepi a pécsi hegyet
s csak oly kóborol  kába szívemen,
hisz mióta újra itthon vagyok,
nem láttam én tiszta eget, napot!

Más most, mélán mereng a Mecsek
s lelkem is csak lomhán lépeget
lábai közt a letarolt réteken.
Sajnos idén az ősz hozta a telet.

Rideg bosszú öleli a régi teret,
ahol jó honolt, mára kín terem.
Itt, mi jó, ma túl nagy titok, halott.
Nem látok többé ritka eget, napot.

2015. október 26., hétfő

Élet, élet...

Élet, élet...

Élet, élet te ringyó, mocskos kurva
minden égen s repedésben meglapulva
minden léptem s rezzenésem meglesed,
s amit kívánnék, hát rögtön elveszed?

Miért sújtassz teherrel engem s eme nőt,
nem szeretnéd, hogy anyunak nevezze gyermek őt?
Miért ne teremhessen ritka anyagunk utánunk?
Élet tudd, hogy csak ezért utálunk!

Ha így akarod, hát én veled szembe állok,
súgok, sírok, szitkot szórok, kiabálok
és semmi viharod nem fog rám szakadni!
Ha így akarod, ellened fog szám szavalni!

Jövőmet újra múltba el nem temetem,
tudd, én e nőt mindörökkön szeretem,
még akkor is, ha nem adod kincsedet,
akkor is, ha jövőmben nem sír kisgyerek!

Élet, Élet te ostoba, te vagy a marha,
hiába feszengeted szívem emerre-amarra,
megtanultam én már viharoknak szemben járni...
Kézenfogva fogunk szembeszéllel szembeszállni!

Tudd, te bolond, érted kűzdünk, nem ellened,
csak már látjuk, hogy mi együtt fogjuk, nem veled...
Hisz minden széles ég és föld felett,
nem te, Mi vagyunk az Istenek!

Tusa



Az Élet állít a szívemnek tusát,
most egyben tárja fel össze aspektusát
s könyörtelen elveszi múló kegyed,
hogy születhessen utána újon egyed.

Nem bírom, engem emészt a tusa,
túl gyönge hozzá lelkem habitusa,
hisz ay világnak s neked elegyed,
mi e Földön pont magammal elegyed.

2015. október 15., csütörtök

K. Máriának I.- II.

K. Máriának

Küldeném e levelet K. Máriának,
Amellyel kérdésére válaszolok,
Hogy ily fiatalon az elmúlással
E nagy hévvel minek foglalkozok.

Azért, mert a múlás a létből ered
 S nem feltétlen' a Halál a lényeg,
Hanem az,  miként az idő pereg
 S megszületik annak eredménye.

Nem valóm, az anyag az, mi elvész,
A költő, az mindig költő marad,
Akkor is, ha teste elenyész
 S minden ruhája ronggyá szakad.

És bár a tudott halandóság
Elgondolkoztat, hisz ember vagyok,
Az mindenkiben ben' motoszkál,
Hisz csak az halhatatlan, aki halott.

Kedves nagyanyám tudd, élek míg élek,
Tudva, hogy csak testem a halandó,
Mert sohasem a Halál a lényeg,
Hanem mindaz, mi maradandó.

S amikor már halhatatlan leszek,
Ígérem, múlásról mélázni már nem fogok
S nem is filozofálok az életen.

Akkor majd az Örök-léttel foglalkozok.

2014.Február


K. Máriának II.

Küldeném ismét levelem K. Máriának,
amelyben levelemre válaszolok,
hogy röpülnek az angyalok, kik Földre szálltak,
kiket nem Isten, hanem Család hozott.

Megjöttem, és hát mégsem én távozok.

Tudtam, hogy egyszer ez lesz Veled,
de én elvesztem az időben és térben
s nem hallottam, ahogy az óra pereg
és hát megszületett látod eredménye.

Az anyag elvész, az élet meg elvesz,
de verseimben a mama, mama marad,
akkor is, ha e gyöngéd gyönge test nem lesz,
akkor is, ha még gyöngébb szívem megszakad!

Nem vettem észre, mily rövid a valóság,
s hogy nem fénylenek örökké a csillagok.
Sajnos e bolygón nem él örök jóság,
és most Te is az egészet itthagyod.

Kedves nagymamám, tudd szeretlek míg élek
tudva, hogy csak a tested a halandó,
mert bennem már mindörök a léted,
s hát látod, torkomon akad a szó...

Te idebent halhatatlan leszel
s ígérem, átadom, amit nekem adtál
keresztül hosszú boldog éveken.

S remélem én is adtam, kaptál,
legalább annyit, mint Te énnekem.

Köszönöm Mama.

2015.Október

2015. október 14., szerda

Ezerarcú leány II,

Ezerarcú leaány II.

Te vagy, te lennél az ezerarcú leány,
hisz írirszed egy végtelen színben megállt
s ha belenézek, mélyen elmerenge,
akkor én ezret látok, nem csak egyet,
temérdek általad megélt életet
s azt, hogy ki voltam s vagyok én neked.

Hosszúra nyúlt út tágult valaha,
volt hogy óceánt húzott, vagy falakat,
eltúlzott messzi ős-világokat,
de miként a méh megleli a virágokat;

úgy lelek én is rád, a kóbor-lélek,
akkor is, ha elsodort az, mit élek,
vagy miket valaha éltem egyszer meg.
Te vagy, te lennél, ki arcod felét elfedted

álmaimban s való nyílta most ki?
Tudom, az égen Te fogsz ragyogni,
ha búcsút int kalappal a nappal.
Hold leszel akkor az estre tapadva

és dúdolod valómra a látomásod;
Csilló-jöttű kételen' másvilágom
idézi elmém űrének közepére.
Léted maga utat mutat az égre,

hisz ha belegondolok nem ezer volt,
tán több, mint mennyi holdat szerteszórt
időnk tengerén a mindenség, a Káosz.
Hogy millió vagy tudom már most!

Álom voltál s gy lettél valóság mára,
megálmodott életem képzet-valósága!

Beburjánzik


Burján nőtt ki szívem köré
s nincs tövis tömegesedő tövén,
sőt épp kinőtt és egyből kivirágzott,
hisz kapott telet, vörös hóban ázott
s megbújt magja ezeregy vihart!

Most pitvaromból egy darabot kimart
és rákként terjed szét a belsejében
s az önző gondolatok már el sem érnek
odáig, hol az egész ego lüktet,
s bár útján nem állja se gaz, se tüske,

csak a sodort magból bújt fa ága,
megtöri őt, a lélek igaz boldogsága.

Virágba tárta tájam ám a lánynak álma mára!

Saját számból

Saját számból

Nem hiszem hogy jobb volnék mint bárki más,
de a hideg kiráz, mikor elmerengek másokon,
hogy miért indul más okon  minden ember
s hogy miért érthetetlen számomra oly sokaknak
önző oka, s az egésznek a tetőfoka, hogy elfogadom
azokat, az embereket, nem az okokat, monhatni
ürügyeket, de az ilyenek ügyesek, hát
a többség az hisz nekik, hogy így működik ez itt.
Csak én nem tudok? Hinni ennyire csak 
én unok? Nincsen semmi értelme rendszernek
vagy istennek, miért lenne? Mit tettek?
Az elől kellen futnunk igazából, mit nem 
tudunk, ki gazából, töviseiből mezőre
rétre, hol keresztül látsz a térben
s nem menekülsz ismeretlen istenségbe
vagy ideálba, azok csak igaz utunk elé ide
állnak s amit tudunk megtiltják, szabályozzák
engedik.

E világon nincs semmi, mi szabályozna 
engem itt.

Semmi dogma, folytó akarat.
Én nem vagyok szolga,
én saját számból szólok szavakat!

gyors csoda


Csoda vagy, sőt annál csodásabb,
már talán csak téged csodállak,
hisz szebb vagy te nékem mindennél,
hiába, hogy e Földön minden él,
nem lelek nálad fenségesebett,
vagy kinek csókja édesebben
érne szótlan, szerelmes ajkaimhoz.
Kinek csókja kísérni a holtomig fog.

Csendje a Balatonnak



Gyönyörű csend szállt a felhők alá,
hiába leng komoran a birkanyáj,
ily boldogság régen járt erre.
Nyugalom tört a szívemre!

Végtelen gondtalanság a Balaton
s itt csakolyat érzek Magamon,
egyőtt ringok náddal, sövénnyel,
s veszem levegőm, minden lénnyel,
hisz nincs, amelyik bántana,
itt nincs, mi lelkemnek ártana.

E csend, mint igaz jóbarátom,
úgy vereget engem a vállon
és halkan odasúgja; shhh! Vége.
Újra kérdi; Élni szeretnél-e?

A csendben csendben válaszolok;
Én nem szeretnék, hanem fogok!
S mosolyogva átölelem az eget,
mind a bús felhőt, mi azon lépeget!

macskakő

macskakő

Cobenhavn hallgatak meszelt falait szállja
a pára és a hűvös európai köd.
Hirtelem mind a lelkem útját állja
s felhányva egy évnyi darabot kiköp
s tapossa bele a macskakövekbe.
S lassú lépteim még lassabban követve
ráeszmélek, mi az a maszlag, sár,
rájövök, hogy ez az én világom,
eddig elmém csak kába, alva-járt,
s most gyötrelmes hosszú évem kihányom
és engedem magam magam lenni,
engedem magam végre, végre menni!
S ahogy kopik a cipőmnek vékony talpa
alja s azon az eltiport por rajta,
már nem is idegeskedek, már vége lett,
de az biztos, hogy életem egy kemény éve lett!

Feltámadott a t.


Feltámadott a magyar tenger,
de nem a vén Balaton.
Feltámadott a magyar ember,
gyűlölködve, szabadon!

Szerintem ez nem Árpád ága,
ez már a népnek butasága,
hogy uszít, lázít, utál s lázad,
de erre nem a vér a magyarázat!

Látjátok,
én is felbosszantottam
Magam.

Szinte eszperente

Szinte eszperente

Megteremtettek s ember lettem, gyermek,
szellem, "leejtett" egy, mely felejtett, elme,
melybe elfedett s elfeledett tervek lettek
temetve, ezer meg egy nyelv, egyenlet s
eszme, de ezek egek felett elvesznek s
lesznek erek s terek, veres szervem terhe,
mekyet verek gyermeteg, fejemben meg 
e rejtett elem, elme veszekedne velem, 
mert teljes terjedelemben megtelt tervekkel
 s tettekkel, megs meg nem tettekkel, 
tele velem, Eszem vesztem egyszer, mert
e kegyetlen' telhetetlen eszme keltett
benne egyszer veszedelmet, mert lelkeket
keresek,ezreket, melyek egyetlenek, 
s melyben egyetlen egy meglel, szeret
s lesz nekem felem. Felemelem kezem,
ez lesz jelem! Egy leszek eme ezerben,
melyben kezeket keresek, melyek nem 
veresek!

Ember lettem emberek,
Te meg Te, nekem egy meg egy,
egyre megy, mert beleteremtem veletek 
ebbe;

Szinte eszevesztett eszperente 
emberszeretetbe.

Szerelembe!

Fura cigi, fura füst

Fura cigi, fura füst

A nyirkos, omló meszű falak alatt
találtam meg önmagamat...

Édes füst vagy köd volt odalent.
A pince sarkában ült ott a test
s benne az, kit Énnek nevezek.

Láttam a vállán valami nehezet,
olyasfajta terhet, mi nem látható
s pont ezért ért oly átható'n;

mert azt vettem észre, mit nem lehet,
azt, mit ha látnak, csak az istenek.
Láttam, én láttam magam magamon,

mint felfoghatatlant, s mint anyagom,
mi csakúgy meredt az omladozó mészre,
ahogy éne vettem saját magam észre!

Fura füst andalog e pince mélyén.
Fura, hogy látom magam a cigi végén.

Babylon átka

Babylon átka

Pártok, vallások, ezerszerű emberek,
ismét fel kell szóljak, látom nem megy ez!
Most egyben bánatos és dühös szavam szól,
mert e világ Harmadik Háborúba araszol
s nincs más, mi ahhoz vezet, csak a gyűlölet
és nem értés, ha félsz fogadni tán hű ölet,
mert harag vagy rögeszme annak ellenáll,
míg e rohadt pusztuló bolygó meg nem áll!

Fájtok, Ti, halálosan egyszerű emberek,
hisz halálosan egyszerű az út, mi elvezet,
de nem a habárúhoz, hanem el attól.
Csak vonatkoztass el önmagadtól
s hagyd halni egód s vele szimbólumait.
A racionalitás nem kíván háborút ma itt!
Hát akkor ez a baj? Nincs józan ész?
Kiabálunk, rámutatunk, örülj, hogyha élsz?

Nem értem, sohasem kívánnám másét,
sőt én könyörgök enyhet adó halálért, 
mert megőrjít minden oldal butasága.
Bár ha az veszem, ez Babylon átka,
hisz nyelv, s kultúra uszítva szül embert,
így került az karóra, vagy épp feszületre,
kapott pengét, később golyót szíve alá!
Hányszor halunk még ily ostoba halált?

Mostoha majdnem milliárdból milliárd,
s most vagy soha, elmém, lényem felkiált!
Mi ez a kiírthatatlan, makacs kór,
amit ne lehetne kiírtani magadból,
hogy a mást ne utálja és sértegesse,
hisz a másik akkor így, miért ne tenne?

Miért ne tenne?

Egód öljed, s béke lenne!

Miért ne menne?


tetősverssok


Feladom, nőtlen, pártalan nincs élet
csak az álom, mely kegyetlen kitépett
szinte mindent, ami a valóságom,
s hogy álmom ismét valóvá váljon
már csak te kellenél s persze én,
hogy egy Hold forogja át a földtekét.

Nem hagyom időtlen, ártatlan kis létem
megragadni tőled ily messzi térben,
hol egy ideje a semmire várok,
hátha valami nemlétezőt kitalálok,
de hív szív, hajt az elme s űz e lét,
már hallom, játszod eme hű zenét.

Belefáradtam.
Jövök.

Egyet mondok

Egyet mondok

Duzzadó elmém hasad, túl sok a szó,
a tátongó ajkamat el nem hagyó
gondolat akad meg a torkomon,
hogy szavaimat szólni hogy fogom.

Nem is tudok írni róla,
mert túl sok e lény mondanivalója,
de míg nincs itt egész valója,
vagy enyém otthon,
addig csak egyet mondok;
Úristenem!

Dehogy őneki, nekem kell, úgyis nekem,
szólni, súgni, kiabálni, üvölteni!
Nekem kellett e testet ölteni,
hogy hangom adjam a csendhez,
mi a kedvtől függve ér füledhez,
de nem mondok semmit, csak egyet;

Szótalan maradok, míg hoznak szerelmet
sorstalan nappalok.
Akkor ott, egyet mondok;

Egy.

Beszállt szél

Beszállt szél

Hűvös őszi szellő száll az ajkamon
s kopogtatja résre nyíló ablakom.
Más most ez, ritka, ravasz,
mintha nem ősz lenne, tavasz!

Hisz eddigiek mind búcsúk voltak,
előzménye jó sok gondnak, fajdalomnak
s most is búcsút intek, de most csak legyintek,
mert már a boldogság irányába tekintek.

Soha véget nem érő örök boldogságba,
hol béke lel a honi benső tájra
és szerelem édes kegye nyugtat este,
szerelem, melybe végre végleg estem.

Hűvös itt, de érzem, nem hűl, sőt hevül
és oly forró lesz az ősz legbelül,
hogy tavasz lesz, a tél pedig a nyár.
Csak tényleg érjek haza már!

Keserédes képzelet

Keserédes képzelet

Hogyha elengedem édes képzeletem,
már az otthon képe játszadozik el velem
s elémtárja mindazt a szépet, mi élet
s azt, mi ily messze tőle semmivé lett.

Látom már az ereszkedő gépi szárnyakat
s azok alatt a reszkető égi tájamat,
magyar mezőt, hegyet-völgyet, Pestet s Budát!
Már látom köztük hempelyegni a Dunát.

Hallom már a feketerigók őszi dalát,
a MÁV, BKV és Tükebuszok zaját,
a piacok, várók s boltok tömegét.
Már hallom a régi pécsi utcazenét!

Érzem már gyepünk puha lépteim alatt
s ahogy ebem simogatja az ujjamat,
édesanyám meg cirógatja bús fejem.
Már érzem, mily könnyed tapintású keze.

Látom már úgyis elhagyom a Mecseket,
azok mögé látok már mezőföldeket,
melyeken csak tévedt birkanyáj csavarog.
Már látom a Tiszát, mi közéje kavarog.

Hallom már a legelő zaját a holt csendet,
mely ritka, örök kérésszerelembe kerget,
melyben újra kelnek mindig, ha halnak.
Már hallom, miként ismét szárnyra kapnak!

Érzem már a dúló sodrát a messzi árnak,
e két épp özönlő lélek folyamának
terhes köveit s kavicsait hányja rám.
Már érzem, ahogy végleg végre rámtalál!

De ha elengedem jobban képzelet,
egyből beugrik egy másik képzet nekem
s elémtárja mindazt a rosszat, mi élet,
háborút és vadul viaskodó lelki képet.

Látom már, vihar tépázza majd szárnyamat,
míg az lángoló határokon áthalad.
S a magyar hon, s azon, ki vet, nem ért meg,
kivet, megint, megint kereshetek menedéket!

Hallom már a legbensőm zaját, a volt csendet,
a Káoszt s az arra érkező vas-világ rendet,
melybe törvényt teremt a fő, önző akaratot.
Már hallom a súlyt, mit a múlt szava hagyott.

Érzem már a lábam lépte törmeléket,
mit a valahavolt tömege tört elébem
és sajnos még így is betartom a törvényeket.
Az ego teremt szabályozott tört-éveket.

Magos

Magos

Mikor lesz egy mag a szikár, tar-tájban,
mely akár egymagában virágba tárja,
s hajt a semmi közepén sarj életet?
Cifra kert lesz, mit szerelem égetett
s az nyílja újra rá magát majd.
Csak legyen, hisz ha lesz mag, fát hajt,
mi majd árnyat vetít, derűt,
kettős-létet, valós álomszerűt!

tetőstörmelék


A kémény tövéve ültem nyugtom keresni
s a Nap vörös parádéját, lementét lesni,
de itt se jó, sehol se...

Mindenütt a magány!

Lepkék és keselyűk

Lepkék és keselyűk

A bágyadt, fekete-terhű lepkék
és fáradt szép keselyűk reptét
követi fejem s cikáz velük
körbe, míg szemem, mit lát belül
csak összemosott kép s vonalak.

Ma összerogyott a holt-alak.
Keserű keselyű hadak lengnek,
se derű s testem hűl, ha lebben,
nem csoda, hogy a tájra járnak,
fel ide, hol halálra várnak.

Csak várjam fekete leplű estém,
még hátha megenyhül e lét
s hőt vet itt nekem világ s ez űr,
mert ölne szívem, Ez Itt, már belül
s csak Ősszel fog szép hon-vadat!

Majd ősszel-hozott fagyott tavak
dere hűl felenyhűlt anyag szervre.
Eme űr felderül ma Ebben,
mert oda, Ott a párja várja,
messzire, hol a lány, vár ma.

Levél Jé Enhez

Levél Jé Enhez

Ne bántsd magad, az nekem fáj,
s míg akaratod ellenál,
addig én nem segíthetek,
pedig azt szeretnék neked.

Már hogy volnék boldogtalan,
ha a karjaimban tartalak,
mi baj szabhat annak gátat?
Esetleg a Föld anyagának!

De hát én Téged szeretlek,
s ha anyja nem lehetsz gyereknek
vagy fiatal nőként temetlek
akkor is, mert a teher már egy,
közös s a csend erre rámegy,
 mondd, hisz terhed tartom magamon.

Ne bánts azzal, hogy neked fáj,
mert amíg szívem meg nem áll, 
az Érted ver, veled ütlegel;
Hagyd lenni, ez közös-űr-teher.

Hidd el, hogy én boldogabban
tartalak bajban s zivatarban,
bármi Föld vagy Ég viharában
leszek neked menedéked, várad!

Szóld szavad, ne légy kegyetlen,
pont arra vágyok most, kegyedre!
Engedd, hogy megértésünk teremjen,
mi majd minden szélvihart átszel.
Most ne képzelj semmi mást el,
csak hogy együtt akarom s akarod.

Bármi is az, mi bánt, zaklat,
kérlek ne tartsd meg magadnak,
mert már részem vagy, egészem!
Engedd kérlek, hogy megértsem!

Tudom, nehéz, távol a szólt sok szó,
mégis úgy vagyok, amondó,
hogyha teher, hát vigyük közösen,
ka kell körökre, ha kell örökre,
de bármi is az, tudom, szeretlek,
ezért kérlek már-már vezeklek,
add terhed, mi fáj nagyon,
hisz nem tudnom azt, nagyobb fájdalom.

 Lelkem már tudja, kim leszel, ki nekem
s tudom én, már az vagy; Hitvesem.
E világban nincs mese, se istene,
van a gond, mi nem egyszerű,
de ha az ember egyszer hű,
hát nem mindegy, hogy mi a baj?
Szóld szavad,
mert míg e verset írom,
mindjárt gyermeteg sírok,
ha nem tudja, hol az anyja...
Kérlek, ne hagyj magamra!

Ne, ne tedd, én megveszek,
ha a hitvesed nem leszek,
mert nem engeded!
Ne, ne tedd!

Mondd, mert így kegyetlen
az, hogy szeretlek!