2015. november 25., szerda

Ketyeg a vekker

Ketyeg a vekker

Nemsokára ütni fog a falióra
s úgy tér az ég az új generációra,
hogy eltűnik a rációban élt valóság,
megszűnik majd, meghal a jóság
s hát megtudjuk, mi is az a halandóság.

Lassacskán vérben tocsog a naptár
s nemtetsző lesz, mit elém a Nap tár,
nem lesz nő, ki avilágba szül gyermeket
s apáknak nem lesz fia, csak fegyvere.
Vörös porba hullnak el az emberek!

Hamarosan eljő a tüzes éjszaka,
melyben illatként tejed a vér szaga
s mindenütt a gonosz újra elszabadul,
addig, míg e világ utolsó magja hull,
addig, míg új életet nem ad az Úr.

Kattognak a percek, már jő a holt felleg,
de ellenük a Földre csillagok esnek,
melyek a fekete eget, akkor fénybe tárják,
s ők azért élnek, hogy égve várják
és alakítsák e világ igaz valóságát...

Elvadult a tenger

Elvadult a tenger

Túl vadul dúl a vöröslő tenger
s elbúj hullámokkal fedett menedékbe
s valamiért apadni nem mer,
elrejti előlem, mi van mederében,

Tombol, tajtékzik, orkánt kiabál,
villámokat dobál a felszínre szele,
hogy ne érjem medrét, mindent kitalál,
de semmi meg nem rendít partja fele.

Ha kell éles hullámokon át
török előre én akár ezer évet
s megjárva minden hullám tetőfokát
eljutok majd mélyen rejlő mederébe.

...

Oly csodás pedig azúrkék tengered,
hát ha kell én viharoddal szembe szállok
és feltárom mindazt, amit rejteget,
s tán látom én is azt, mit Mózes látott.

Én addig élek, míg végül csendje leszek
s e tenger partján a megszállt nyugalom,
addig míg e szélviharban rendet teszek,
míg a legmélyéig nem ér le tudatom!

Én felkutatom féltve őrzött medredet,
semmi sem tántorít, semmi nem gátol,
azt előlem te felesleges', hiába rejted el,
mert nem félek már semmi tenger viharától!

...

Hisz a Dunán túl e tenger partja dúl,
de a csillagokkal, magasan az égen,
hogy egyszer viharodtól megszabadulj
s azúr szép béke térjen végre tükörfelszínére.

2015. november 24., kedd

Mindaddig

Mindaddig

Amíg e szerte széles bolygó forog
s nő azon fák alatt e sok bokor,
addig élek én és gondolkozok.

Amíg e planétán a platán égig ér
s míg ontja az éterbe az oxigént,
addig kit e testbe zártam rég, is él.

Amíg van idelent még kis talaj
s esőt hozó hűvös nyári zivatar,
addig e lény éátezik és itt marad,

Amíg van, ki e földet járja s lépje
s elég még a légnek oxigénje,
addig nem ég el az ég mindensége!

Amíg létezik e táj, min járhatok
s körbevesznek fűk-fák s állatok,
addig, rád csak addig várhatok...

Amíg az anyagban szívet verek
s míg fel nem repednek bennem erek,
addig élek én, addig létezek.

...

Amíg e Földön még ember él,
s míg el nem hullik minden levél,
addig azért élek, hogy Te velem legyél!

Bárcsak itt lennél

Bárcsak itt lennél

Most elmondom, mi van, hogyha látlak,
ha épp a karjaimba zárlak,
te drága, te drága, te drága
kicsi mindenség.

Hát fölborul a Föld világa
és fénybe fordulnak az árnyak,
mit homály csendjébe zártak
ide réges rég.

És eltűnnek lények és a tárgyak,
és nem vetít semmi árnyat,
mert mára, mert mára a tájban
már a minden ég.

És hátunkra nőnek ott a szárnyak
s lelkeink már oly messze járnak,
hogy tán soha vissza nem találnak,
utuk minden ég.

De ők még s még tovább szállnak,
míg egyszer összeállnak,
megállnak, meg állnak és várnak,
lesznek minden s ég.

Igy ott új valót kreálnak,
melyben fény, amit csinálnak
s mindaz, mit együtt járnak
e két istenség.

Igy élnek ez ég viharában,
hogy az én dúl kétmagában,
mert látnak, mert láttak, mit láttak
és jaj, mit nem még.

S összecsap e két szív csatája,
mely végre, végre valahára
életre megy és nem halálra,
melyben nincsen vég.

Te benne vagy testem pitvarában
s te vagy lelkem éji álma,
kívánja az árva bezárva;
Bárcsak itt lennél!

2015. november 22., vasárnap

Hát viszlát!

Hát viszlát!

Most mindeneknek viszlát, szia;
nektek, mesékbe halt királyfiak
s lekvárok, kiket főztek házilag.
Neked eltűnt gyermeki fantázia,
s tájnak, minek kellene még áznia.
Nektek, nemes lelkű arisztokrácia
s azoknak, kiknek semmivé kell válnia,
neked gyönyörűszép Hungária,
gyermekeidnek, falaidnak, fáidnak!

Hát viszlát, viszlát, hello, szia;
nektek, jobbágyságtól rabolt iga
s minden szolgasorba hajtott bika.
Neked űröm egyikének jobbika
és néked is bomba lőtte Hirosima.
Viszlát minden égi kínos ima
s minden régi éji csinos pina.
Hello, szia, mind mi volt, mi van.

Ki kimondja viszlát, az aki lát!

Most mindenkinek viszlát, szia;
Nektek, kiket szerte szél szállni hagy
s mindazoknak, ki bármit vall,
neked is odafent, bárki, akárki vagy.
Viszlát urak s megannyi földi grácia!
Már e talajnak nincs mit elém tárnia,
de csak az nem mondja viszlát, ki vak.

Én kimondom viszlát, szeva, szia;
Nektek, kik igazak s kik hamisak
s mindegyik nézőnek és vaksinak,
viszlát minden nőnek és hapsinak,
mindenkinek, kinek kell ma halnia
s azoknak is, akiknek maradnia.
Viszlát egóm, te ádáz parazita
s nektek is hömpölygő Duna s Tisza!

Hisz csak az mondja, viszlát, aki lát!

2015. november 19., csütörtök

Kacskaringós egybe szedett

Kacskaringós egybe szedett

Előadni nem merek, csak költő vagyok,
szavalnak majd Slammerek, vagy ki olvasott,
majd tán szólják versemet imaként papok,
s ha nem értik nyelvemet, lefordítják azok.

Előadni nem lehet, túl hatalmasok,
néha szavakat se lelek, túl kevés a sok!
Nem érzem az érzelmeket, ha előadok,
csak, ha eltemetem e teret és a tudatot.

Nem engedik fellegek, föld s talaj karol,
előadó nem leszek, mert feldarabol.

Világ vére

Világ vére

Lassacskán ráborul a vén Európára
a vörös fény s a véres Hold világa
s majd egyszer úgy éri egét a kikelet,
hogy már nem nyugat lesz, hanem kelet.

Nemzeteink vére s magja hullik szerte-szét
és nem játszik értünk senki gyászzenét.
Nem lesznek kik tudják, hol álltak határok,
csak azt, hogy merre dől a hantolatlan árok.

Lassan eltűnnek az európai emberek,
hisz szívük alá halált hozó fű terem,
szere a szerelemnek és elfogadásnak,
de így csak saját hantolatlan árkot ásnak.

Már-már háború dúl mezőink s hegyeink között,
pedig ennek nem itt kéne, hanem az ég fölött,
de míg szívbe van zárva űr s mindenféle Úr,
addig e szép világ magja és vére hull!

Mindenek tusája

Mindenek tusája

Megint tusára hív
S újra az élet lesz ellenem,
És mellemben a szív
Belehal, ha máshol vagyok, nem veled.

Nem bírja mondom èn,
Hisz pitvara s ere reped ezer fele,
Könyörög holtomért,
Epedezik, összeszorul, hogy veled legyen.

Jaj, mindjárt szétszakad,
De összefogom, nyomom nem engedem,
Mert az est-ég alatt
Ragyog a Hold,s lát mindent szemed.

Látod szétrobban még,
Mert látlak fent, magasan felfele,
Látom, még jobban ég
A lemenő napok elnyelő terhelő fellege.

Megint az ég újra,
Mert hova mennék, oda nem lehet,
S a Föld felé hullva 
Megállok, hisz én csak beléd eshetek.

Hát a mindenbe néztem,
Én másmerre nem, csak fel megyek,
Hogy odafent végleg
Veled összefonva mindörökre Egy legyek.

2015. november 13., péntek

Te énnekem!

Te énnekem!

Mint újszülött gyermek szájából a szavak,
vagy vaksötétben talpak alól az alak,
akár a száraz mederből hínárok s halak,
úgy, ahogy madár se járta tájból a falak
s miként a lágyan eső eső a hidak alatt.

Mint az egyszerű létformákból az erek,
vagy a pszichiátria szobáiból a vekkerek,
akár a bomba lőtte város képéről a terek,
úgy, ahogy a józan véréből a fura szerek
s miként a két ütem, mikor egyet verek.

Mint kép s képzelet embernek, ha vak,
vagy a forróságból a tágas nagy tavak,
akár manapság a novemberi fagy s havak,
úgy, ahogy kint hagyott Colából a savak
s miként, ha nézel saját számból a szavak.

Mint csókokkal teli múlt heti életem,
sőt mindnél jobban hiányzol Te énnekem!

Sírni láttalak

Sírni láttalak

Lételem énnekem a félelem;
életem s ételem, ha éhezem.

Szinte felem, fél elemem,
de megrágom s lenyelem.

Értenem kéne, mert a végzetem,
s végtelen létezem az ég felett.

Intenem kellene magamra,
Istenre, illemre s ellenem 
magam.

Csak nem lelek sötétben
a vak szavakra,
ez a félelem szövedéke.

...

Én csak egy dologtól félek, rettegek,
hogy nem Az egy, Csak egy leszek.
Bár magamnak ígéretet tettem,
de az elme próbál úr lenni felettem
s tartok attól, hogy valaha bántalak,
és ha nyílik a föld, magammal rántalak.

Félek, hogy néha szavam neked nem tetsző,
s hogy a gyönge szívemet metsző,
makacs, önző, fontolatlan gondolat
fogja egyszer szorongatni törékeny torkodat.
Félek, hogy mi idebent ver, félve, reszketeg
csak sebed lesz a feltépett heg felett.

Én csak attól tartok, hogy majd ártok
s szemeidből könnyeket hullni látok,
mezítelen tördelve, törve szerte-szét
kicsiny szíved, a már közös űr felét!
Én nem attól félek, hogy elveszítelek,
hanem hogy darabokra tépem szívedet!

Félek, rettegek, hogy egyszer bántalak,
mint mikor álmodban sírni láttalak...

Maskara

Maskara

Légy bátor, bátrabb minden nőnél,
sőt legyél bátrabb a teremtőnél
s te mutasd meg nekem magad,
mert én odabent már láttalak,
de egy maszkot húzol, maskarát,
mi elfedi, hogy lényed hány karát...

Merj nagy lenni, nálam is hatalmasabb,
ne csak én, te is szeresd magad
s mindazt a csodát, mit rejtesz...
Nekem nem más, csak Te kellesz,
hát kódjaid kulcsát rejtsd pupilládba
s ne bújj ismeretlen maskarákba!

Hisz én azokat nem ismerem,
sőt megismerni nem is merem,
mert mindaz az álca nem te vagy!
Tudd, e szép szív soha el nem hagy,
hát légy bátor, ne ily bátortalan!
A szemeimben hát nem látod magad?

Te nem az vagy, kit mondtak,
régi éned kérlek tekintsd holtnak
s hagyd velem magad megszületni
és melletted meg engem ember lenni!
Hadd mondjam érezve azt, szeretlek,
hát szíved gúnya alá ne temessed!

Légy bátor, sokkal bátrabb nálam,
hisz így leszek én is tőled bátrabb...
Légy nő, akit szemeim mutatnak,
hadd lehessek iránya én utadnak
s majd egyszer annak jövő vége.
Légy magad, én csak erre kérlek...

Légy magad végleg,

mert szívedet érzem az enyémnek,
nem rétegelt, önző maskarádat,
engedd szabadon eltemetett lényed
s dobd le magadról kérlek álruhádat!

Mert csak Te vagy nekem,
s nekem nincs ruhám, jelmezem.

Minden tükör felszínén

Minden tükör felszínén

Jaj, mit látok, jaj mit én,
szemeidnek csilló tükörfelszínén;
Félelmeid s minden bánatot,
mivel a múlt ereje áthatott
s tett így téged azzá, ami vagy...

Vágyok, engem átitat az áhitat,
hogy alakítsam azt ragyogássá,
önfeledt boldogsággá, semmi mássá,
mi szíved felett is azzá válna.

Jaj, de mit látsz, mi az álma,
mi nem enged szórni szikrát,
mondd a te szemed az mit lát?

Mert enyém a lényem rejtekét,
nappalokba űzött, rejtett éjt,
s jaj, hogy én abban mit látok!

Látom a ránk szakadó világot
s a törmelékben nyíló szirmokat,
de abból meg oly, de oly sokat,
hogy befedi a szíved s vidéked.

Jaj, bár lehetnék szerelmed néked
s hinnéd is, hogy ez a lény szeret,
hinnéd, hogy feled vagyok én neked!

Mert én tudom, hogy azom vagy,
de így a kies űr az nagyon nagy,
míg kódba rejted annak csillagait...

Mit tegyek, tépjem fel ereim falait
vagy fogjak neked égő üstököst?

Én így csak lebegek az űr között,
mit szívem ver, sőt már mar, ráz,
csak ő az, mi szemeidbe magyaráz
minden olyat, ami nincs már ott!

Nem tudom, lelked eddig, mit látott,
de ígérem bennem magad fogod
s míg szerelmünk a Nappal forog
és hűl a hűvös, ezüstös Holdvilágban,
addig egy a fontos; hogy Látlak!..

Látlak belül és sosem engedlek el,
míg szívem meg nem áll, ütlegel,
addig nem csak lényem él érted,
testem is, s míg ezt meg nem érted
addig nap-mint-nap szerelmet vallok.

Míg te be nem vallod;
hogy kettőnk gyermekei a csillagok...

Amíg be nem látod;
hogy te vagy, aki miatt itt vagyok.

Én leszek világod,
amíg élek, míg meghalok!

Mit látok?

Nincs se átok, se ádáz valóság,
se öröklét, se halandóság,
e világban most ketten vagyunk!

Engedd, hogy szerethessem magunk!

Engedd, csak sohasem el,
engedd, és akkor te leszel
minden tükör felszínén;
 a Szív s az Én.

Tiszában a lámpa

Tiszában a lámpa

Pislákol a víz s reszket a lámpa,
mintha a híd a folyó alá járna
esténként nyugtát lesni, keresni.

Zúg a busz a Tisza felszínén
s a hídnak az elmerülő ívén
buggyan bele a semmibe ide.

E semmit birizgálom cipőmmel el
s így lábam porának temetője lesz,
mely felett pislákol a fényem, lényem.

2015. november 3., kedd

Tényleg ezt?

Tényleg ezt?

Lassan kézfejem már ökölbe van szorulva,
szegény lelkemnek örökre sem lesz nyugta,
mert ő a minden védője, de célja az egység,
hogy a mást ne utálják tömegesen, szeressék!

Lassan görcsbe rándul már-már gyomrom,
tényleg vér s tüzes felleg kell, hogy záporozzon,
hogy rádöbbenjetek végre, nem lesz meg a táj,
nem lesz szerető, senki, ki  ma a tájban áll!

Lassan fejlődik az ember, de nem tanul
és a józan emberi gondolkodás marad alul
mindig, ha cselekszenek az helyettünk ösztönök,
de az Istenért, belénk valami más is költözött!

Nem is rátok, magamra haragszok igazán,
mert nem értem meg oly sokatok igazát,
s ahogy elnézem kevesen vannak még ilyenek,
kik elfogadnak mindent, mi lehetséges idelent.

Nem is tudom, ne meneküljek-e végleg,
hol nem zúg és üvölt, hanem zsong az élet!
Csak sajnálnám e keveset magára hagyni,
sajnálnám magam magamra maradni.

Nem is tudom, tudnék-e bármit tenni,
szinte lehetetlen már ide békét teremni,
talán nincs is rá mód, sőt semmi esély,
még tán e verset, tán még ennyit sem ér.

Engem nagyon bánt és már inkább leszarom,
tudjátok mit, ezt az egészt káoszt rátok hagyom
s én majd boldogan, békésen háborúban élek,
olyanban, amely nem érted van s nem is értem,
nekem se pártom, se vallásom, hát nem értem!

Nem hinném, hogy így valaha is vége lesz,
tényleg ezt akarjátok? Tényleg ezt?


Da-rab

Da-rab

E világból csak az szabadul,
kinek örök igaz szava hull
s kinek öröm s vigasz hihető,
és jaj, még miket hihet ő;
Szerelmet, hűséget, alázatot,
magas rendű bemagyarázatot
minden aprócska jelenségbe,
Anyát Földbe s Apát az Égbe.

Ki kiszabadulhat, az vég sarja
s ha a mindenség is akarja
rendet tehet koszban s a zűrben
s teremthet káoszban s az űrben
egybe központosult életet
s e föltornyosult végtelent.
Ki rég sarja a vén Holdnak,
az Univerzumot szed darabokra.

E világra messzi da-rab hullt
s örök időkben az megfakult
és anyagba zárták, mi nem ő,
pedig szabad szellem, isten ő!
Csak a tér egy testet rászabott
s nyomott lelket, s atomot egységbe,
ez a fogoj-ember teremtése.

De én a vég fia vagyok,
nekem részeim bolygók és csillagok!

Bárki tud lenni

Bárki tud lenni

Ember az óriás szemében nem különb hangyánál,
annak nincs, mi nagyobb lenne önmagánál
s pont ezt érzem, ha a Tettye lóg alattam.
Innen nézve oly hatalmas  a talpam,
hogy porrá zúzná a dzsámit s őerőműveket,
sőt akár eltiporná az egész Havi-hegyet.

Képzeletben összenyomom s pöckölöm a népet,
hangyáknak látom innét én az emberiséget!

De hát persze, mi azok vagyunk,
míg egy pöccenetbe vagy nyomásba halunk,
mit épp felettem képzelnek az egek,
de hát, mi apró, az feljebb nagyobb lehet.

Lehetek idefent én a Bárki, Akárki,
magas szinten mindent ki lehet találni,
megoldani, belelátni s ezek után megteremni.
Bárki könnyen tud óriás vagy isten lenni!

A nő

A nő

A nő, ha tényleg, valóban ő,
szerető, féltő temető minden
férfiú gondnak, mindegy
milyen oknak köszönhető,
de urat mindig köszönt egy nő,
s az is, jaj mennyit köszönhet ő!

Nyugvó ölet, hű kegyet,
mi forró szívet temet
s nem csak sajátot,
befogadja ura pitvarát ott
s kettő vér ver 
két testben mindörökre,
együtt áramlanak a vérkörökbe
és minden idők tágas folyamán.

Jaj, képzeletem ismét hova száll?
Messze, hol engem asszony vár,
hogy végre úr lehessek,
hogy gyökerem eresszem,
hisz te vagy már egészem
és én vagyok a te részed!

Kajdacsi köd

Kajdacsi köd

Körém kering e kába ködös kajdacsi hajnal
s tiszta, csepegő neszei szorítanak a falnak.
Beleszorít, elegyévé válok a homályló csendnek
s igaz levegőt feszít bele hörgőim fonatába,
mi pillanatok alatt tépi szét a vasvilág-rendet
és így hömpölyögtet engem a falu folyamába.

Nem is vágy már lelkem ismét otthoni zajra,
én e lassú, mértékbeli létben lelek magamra
s büszkén válnék e korán kelő falvi utcaképpé;
óllá, omladozó kerítéssé, falakká, mindenné!
Hisz itt még ősi, tisztes s szép emberiesség él,
mi számomra mára fontosabb mindennél!

Belemerengtem a köd csillámló lepelébe
s láttam benne magam szívem szerelmével,
miként e tájban magot vetek, s ő aratja;
Eleggyé válunk s nem tör minket hatalom
s tudom, hogy így lesz, láttam, hogy akarja...
Vele akár örök ködök között vetek, aratok!