Minden tükör felszínén
Jaj, mit látok, jaj mit én,
szemeidnek csilló tükörfelszínén;
Félelmeid s minden bánatot,
mivel a múlt ereje áthatott
s tett így téged azzá, ami vagy...
Vágyok, engem átitat az áhitat,
hogy alakítsam azt ragyogássá,
önfeledt boldogsággá, semmi mássá,
mi szíved felett is azzá válna.
Jaj, de mit látsz, mi az álma,
mi nem enged szórni szikrát,
mondd a te szemed az mit lát?
Mert enyém a lényem rejtekét,
nappalokba űzött, rejtett éjt,
s jaj, hogy én abban mit látok!
Látom a ránk szakadó világot
s a törmelékben nyíló szirmokat,
de abból meg oly, de oly sokat,
hogy befedi a szíved s vidéked.
Jaj, bár lehetnék szerelmed néked
s hinnéd is, hogy ez a lény szeret,
hinnéd, hogy feled vagyok én neked!
Mert én tudom, hogy azom vagy,
de így a kies űr az nagyon nagy,
míg kódba rejted annak csillagait...
Mit tegyek, tépjem fel ereim falait
vagy fogjak neked égő üstököst?
Én így csak lebegek az űr között,
mit szívem ver, sőt már mar, ráz,
csak ő az, mi szemeidbe magyaráz
minden olyat, ami nincs már ott!
Nem tudom, lelked eddig, mit látott,
de ígérem bennem magad fogod
s míg szerelmünk a Nappal forog
és hűl a hűvös, ezüstös Holdvilágban,
addig egy a fontos; hogy Látlak!..
Látlak belül és sosem engedlek el,
míg szívem meg nem áll, ütlegel,
addig nem csak lényem él érted,
testem is, s míg ezt meg nem érted
addig nap-mint-nap szerelmet vallok.
Míg te be nem vallod;
hogy kettőnk gyermekei a csillagok...
Amíg be nem látod;
hogy te vagy, aki miatt itt vagyok.
Én leszek világod,
amíg élek, míg meghalok!
Mit látok?
Nincs se átok, se ádáz valóság,
se öröklét, se halandóság,
e világban most ketten vagyunk!
Engedd, hogy szerethessem magunk!
Engedd, csak sohasem el,
engedd, és akkor te leszel
minden tükör felszínén;
a Szív s az Én.
