Bárcsak itt lennél
Most elmondom, mi van, hogyha látlak,
ha épp a karjaimba zárlak,
te drága, te drága, te drága
kicsi mindenség.
Hát fölborul a Föld világa
és fénybe fordulnak az árnyak,
mit homály csendjébe zártak
ide réges rég.
És eltűnnek lények és a tárgyak,
és nem vetít semmi árnyat,
mert mára, mert mára a tájban
már a minden ég.
És hátunkra nőnek ott a szárnyak
s lelkeink már oly messze járnak,
hogy tán soha vissza nem találnak,
utuk minden ég.
De ők még s még tovább szállnak,
míg egyszer összeállnak,
megállnak, meg állnak és várnak,
lesznek minden s ég.
Igy ott új valót kreálnak,
melyben fény, amit csinálnak
s mindaz, mit együtt járnak
e két istenség.
Igy élnek ez ég viharában,
hogy az én dúl kétmagában,
mert látnak, mert láttak, mit láttak
és jaj, mit nem még.
S összecsap e két szív csatája,
mely végre, végre valahára
életre megy és nem halálra,
melyben nincsen vég.
Te benne vagy testem pitvarában
s te vagy lelkem éji álma,
kívánja az árva bezárva;
Bárcsak itt lennél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése