Árnyék

Árnyék

Láncokkal kötöttem lábamhoz árnyam

S vonszoltam magammal merre jártam

Fenntartva önzőn a látszatot,

Hogy az árnyékom, az én vagyok.

Az az arctalan, színtelen test,

Ki talpain cipelte gondterhemet,

Ki lopakodva lépte saját léptem,

De ma ideáll kérőn elébem,

Hogy hadd legyen útja önálló,

Hadd lépjen ki lábam nyomából,

Hisz utunk innen már nem közös,

Enyém tiszta, övé még ködös.

Hát búcsút intve sétáltam a fák közé,

S mikor először lestem hátam mögé,

Árnyam az erdő szélén állt még

S nem volt talpam alatt árnyék.

Tettek

Tettek

Bármi is az, mit eddig tettem,

Nem úgy volt, csak tettettem

Létüket, fenntartva a látszatot,

Hogy múlt s jövő egyugyanaz,

Hogy én az idővel gyerekként játszhatok

S így jelenemmé téve a múltamat

Éltem egészen tegnapig

(Körülbelül este fél hatig),

De akkor én ott felnőtt lettem,

Hisz a tettetett tettek

Akkor ráébresztettek,

Hogy este hatra azzá tettek.

Nincs vége

Se eleje, se vége.

    Se ereje a népnek...

pa-pa-rá-rá

Trombitaszó! Fúvom a feledetőt!

Tam-ta-tam a szeretőt

Na-na-ne szeressem őt!

Ti-ti-ti-ti-ti kereplő

Veri fejembe feledőm,

Ne szeressem már e nőt!

Pa-pa-rá-rá vége...

Képeslapom

Képeslapom

Hát kétezer-tizennégy előtt megélem,

Hogy szét kell tépnem a képeslapot,

Mit múltbéli énem hagyott

Átitatva álmokkal s reménnyel.

Darabjait elszórom és lenyelem,

Hadd repüljenek máshoz e szélben,

Feláldozom vágyott jövőbeli énem,

Hátha mást is érhet ez a szerelem.

Röpüljenek  a tépett szélű  darabok,

Vissza se tartom, csak elengedem

Az orkánnal jött szelíd szelen.

Majd írok egy új képeslapot.

De ezt már ne lássam soha egészben,

Csak ne öltsön újra teljes alakot!

Veszek inkább új, tiszta képeslapot

S képmásom festem rá újon enyémnek.

Széttéptem, lenyelem, szál már a szeleken,

Elengedtem most már tényleg

Darabjait a régi képnek,

Ne repüljenek már tovább velem.

 S az újat most itt hagyom,

Erre az asztalra leteszem,

Hátha ettől én is új leszek,

Mint a kép a képeslapon.

Fekete-fehér

Fekete-fehér

Fekete színű verseim folynak

Megtisztult fehér lapokra,

S így lesz néma tisztasága

Gondterhekkel átfirkálva.

 Elfeketedlenek a lapok,

Szavaktól, miket múltból lopok.

Fekete színű szavaim folynak

Fehér lapokra tolongnak

S így lesz néma lelkem vágya

Feketéllő, forró hamu mára,

Mígnem egyszer végleg kifogyok.

Majd akkor jőnek igaz fagyok.

Fekete színű havak potyognak.

Mindazok, mik fehérek voltak

Elfeledték rég, hogy válnak

Sötétségből szikra ragyogásba.

Elfedem szép emlékeim, holott

Még egy sem igazán halott.

Fekete színű könnyim potyognak

Minden egyes hantolt holtra,

Ellepi őket a föld barnasága

S a múló idők képhomálya.

Mit elmém az évektől kapott,

Az lassan mind-mind elkopott.

Mára fekete színű lapjaim az éveim,

Az egyszervolt fehér emlékeim

 Verseimben feketéllenek,

De hátha megérnek egy olyan telet,

Mikor ragyogó fehér hó hullik.

S lesznek ismét élők a hullák.

Nov.17.

Rideg tél jő

Rideg tél jő

Orkánként süvít a fák között a fagy

Feldúlva az őszi-álmot alvó avart

S menedékbe kerget mindent, mi él,

Oly zord, oly erőszakos, de valamiért

Mégis kedvelem.

Mint előfutára a jövő rideg télnek,

Úgy lohol a visító, hideg szélben.

Mintha szólna, riadózna: fagyos tél jő,

Hát meneküljön az, ki fél a téltől!

Én nem fogok.

Sőt meztelen várom meg a telet

S a télbe belenyúló éveket.

Az álmából keltett avarba ülök,

Mint más, én nem menekülök,

Itt megvárom.

Tér s idő

Tér s idő

Téridőben lengnek a messzi tájak.

Felidézem képeit a nagyvilágnak

Merre voltam, merre jártam,

Míg ideértem.

Időben és térben tátongnak a szavak,

Mik átzörrentek ajkam alatt.

Mind mi csupán mondott maradt

A régmúltban.

Időtérben utazok, kutatva emlékeket,

Átlapozva a hosszúra nyúlt éveket,

Az egész lassan múló életem

Hátha megértem

 A tájaknak mondott szavakat.

Hat almafás

Hat almafás

Élném én a hatalmas hat almafás kertet,

Hol kacagó gyermekem kerget

Felijedt szarvasok szelíd vágtájába,

S én is úgy szaladnék a tájba,

Abba a hulló-őszi szép almafásba

Hol a szelet a vadlúd-dallam 

Töri csak meg néha halkan

S egy asszony hívó kiáltása:

-Na gyerünk fiúk, be a házba!-

...ez a kert álmom álom-mása...

Implant-estek

Implant-estek

Megint ily fáradtan esteleg,

S ez éj leple tölti ki testemet

Meg a zörrenő implant-képek,

Miket néha már én sem értek,

Hisz hosszú évek távhomálya

Lassan ködös leplét ölti mára

S hiába az új injektált tégelyek,

Testem "egyszervoltban" émelyeg,

Mit csak ködös múltként élek,

S ugye a képek, miket veszni vélek

Túl a fényen a kósza árnyba,

Pont azok kellenének memóriámba.

Tenger

Tenger

Lassan eldörrdülni látszik

Az azúrkék ólomtenger.

Hullámin a szél oly dalt játszik,

Mint a tűzszünetben

Golyót repítő fegyver.

Fodrai sörényként vágtatnak

Egyenest a háborút szító szélbe,

S lassacskán mind belehalnak

A dúló semmiségbe,

A forradalmi büszkeségbe.

 S el is dörren mind egyesével,

Mikor a holt hullámtestek

Ólomzajjal kicsapódva földet érnek,

S a hang, amit a partra vetnek,

Békét ajánl a tűzszünetnek.

Fűt-fát

Fűt-fát

Milyen volt ajkad íze

Vagy csókod tapintása

Karjaid puha melegében,

Már nem is emlékszem.

Milyen volt hajad színe

Vagy szemeid barnasága

S annak rejlő titka,

Mára az sem tiszta.

Milyen volt hűvös hangod,

Mivel forró éjjel ébresztettél,

Ma már azt is elfeledtem.

Üresen álló emlék lettem,

 Nem tagadom, az vagyok,

S így mára te is emlék lettél,

De ígérnék fűt-fát, sőt virágos kertet,

Ha csak egy napra lehetnék újra szerelmed.

Égi test

Égi test

Mintha csak tegnap lett volna,

Hogy felzuhantam az éji boltra,

Hol sötétségbe hullnak a csillagok.

Mára egy közülük én vagyok.

Bolyongó testem pár éve égi lett,

S ha netán rádborul egy régi est,

Keresd, mely pisláklón hullva ragyog,

Mert lehet, hogy az én vagyok.

Nov.4

Címtelen

Talán utolsó földi-szavaim 

Írom ma

Tökéletes vakfehérségig klórozott

Papíromra,

Hisz létünk valódi jelentése nem szavakba

Van rejtve,

Az "fertőtlen" vaksággal csakúgy el lett

Felejtve,

Mint e hibátlannak hitt papír

Valódi színe,

A büszke fák barnasága fehérré

Vész s íme;

Mi is fehér lapok volnánk, oly

Hitt hibátlan,

Klórozott, fekete szavakkal

Telefirkálva.

Saiid és Jung szavai

Saiid és Jung szavai

Miféle paradox jelenség ez,

Hogy a kreatív emberi elmének

Börtöne a saját teste lesz,

A Föld foglya, intuitív szelleme,

Az elvakultan elvakított elméletek rabja,

A szétszórt kirakós egyik elrejtett darabja.

Hogyan lehet ez, hogy szabadság van,

De nincs lehetség a kreálásra,

(Afféle önmegvalósításra)

Mi az elmét szabadsággal nem terheli,

Hanem tehet- s lehetséget ad neki.

(Csak elfeledtem, hogy a test (da)rabja

 rendszer által felállított téglafalnak

Tehát nem lehetsz, csak engednek,

S miről mondod; ezt szabadon megtetted,

Valójában csak szabad, nem lehet,

Ugye más által megengedett.)

Hát milyen paradox jelenség ez,

Hogy csak megengedett az élet,

És az életed csak úgy élheted,

Hogy szabad, de nem lehet!

Gondolkod-jung

Gondolkod-jung

Tehát a kreativitás el van veszve,

S oka az elnyomott szexualitás lenne,

Gondold csak át, hogy lettél nevelve?

-Fújj, csúnya, ez rossz dolog!-

De ugyan már, te sem így gondolod!

Tehát elnyomott gyermeki szexualitás, 

Pedig nem is volna az semmi más,

Csak egyfajta nemi hovatartozás

Keresése, mit a közösség neveltetése

Saját hibájának elkövetésére késztet.

Tehát kipusztul a kreatív elme,

Ami az egészséges szexualitás lenne,

Mitől egy nyílt-világ megszületne,

Miben mindenki rálelne önmagára

S mások rejlő, igaz valójára.

Így a világ kreatív lenne,

Mindenki mindenkit megismerne,

De ezt valakik nem akarják,

Hát csak hagyják,

Elhalni, mi vagy.

Vias naturales II

Vias naturales II

Tegnapi írásomban tévedtem,

Hogy még ebben a jelen életben

Lefordíthatom bármi földi-nyelvre

Dolgait a való világegyetemnek.

Mert mindaz, már rég felborult,

Hiába tudok magyarul, angolul,

A sok szótalan gondolat elveszett,

Hát mindegy is, hogy értek-e földi-nyelveket.

(Hozzátenném, ha tudnék időt utazni,

Gyermek-önmagamban szótlan kutatni,

Rájönni mi voltam, újra minek születtem

Mielőtt még "önfeledt" felnőtt lettem,

Ki földi-nyelvek s tanoknak tudója,

Egy, a már megnevelt nevelők utódja.

Akkor tán megérteném, tudnám,

Látnám önvalómnak való útját.)

Tegnap amit tulajdonképp vétetettem,

Amiben úgy érzem, hogy mégis tévedtem,

Hogy a tudásra mi a Múltban maradt,

Nincsenek is holmi földi-szavak.

Ezzel mondani most csak azt akarom,

Hogy egyetemes dolgokról nem vagyok

Képes írni, hiába bármi erős akarat,

Ha nem tudom rájuk a földi-szavakat.

Vias naturales

Vias naturales

Mielőtt még gondolkodó ember lettem

Elmém a kezdetleges testem felkereste,

Mérlegelt, elég lesz-e. S csak ezeknek utána

Születtem bele vias naturales a világba.

Csecsemő lettem, tudója egyetemes dolgoknak.

Temérdek élt élet tapasztalatai tolongtak,

De elfeledve a földi-nyelveket, nem is lehet

Elmesélni mindazt a sok történetet.

Aztán gyermek lettem, egy intuitív szellem,

Hisz földi-szavak közt nevelkedtem,

Mik az egyetemes dolgokra nemet mond'nak,

Mik az újszülött elmében igazak voltak.

És végül felnőtt lettem, így nevelve,

Hogy nem szabad, azt mit lehetne,

De én megteszem, leszek ösztön-létem szónoka

S lefordítom földi-nyelvre az egyetemes dolgokat.

Lombok között

Lombok között

Az ősz-fútta szélben bolyonganak

A zizzenő-sárguló lombok alatt,

Mintha már jártak volna erre,

Emlékeznek a fákra a hegyre.

Bolyonganak úgy nesztelen, halkan,

Nehogy zajt csapjanak az avarban

Feldúlva immár tiszta emlékét,

Úgy lesi mindkettő lassú léptét.

 S bolyongnak tova a fák között,

Hova az a régi Ősz beköltözött, 

Mitől emlék-lombok sárgulnak

S levelenként a szélben szertehullnak.

Így bolyongnak hangtalan végig,

Hátha a végét még úgy elérik,

Hogy léptük a az avart nem kavarja,

Tán így a lomb is később hull talajra.

21

21

Huszonegy még csak földi évem

S már oly kevés a hely elmémben,

Hogy gyakran veszek el a térben

És az átgondolandó időben.

Oly sok már a számon sarkadt szó

S mennyi a nem szólt mondanivaló

A majdani időben emlékeket hagyó

Féltve feltett komoly kérdések.

Huszonegy évem kúszik most tova,

Jelenembe mélyen belekapaszkodva

Folyik belém mélyen valahova,

Hol emlékeimre tart a mutató.

S ugye az idő az Én, s az elme

A bizonyos mutató, mi kilengve

Tart affelé , mi maga a kezdet,

Mi ugye az elme születése volna.

Most huszonegy évem az álmom,

Miben olykor-olykor megtalálom

Azt a valaha volt idő-párom,

Mihez minden út elvezet.

Kérdőjel

Ha most levelet kellene hogy írjak, nem
Is tudom, kinek küldeném. S hogy mit
Írnék, milyen szavakat, azt sem tudom.
Írjak-e örömről, bánatról s kérdezzem
Övéiről? Levelet kellene írnom.

Több embernek címezném. Borítékban
U.S. Mails-es pecséttel. Csak tudnám, mit.
Írjam: Sziasztok, itt minden rendben,
Hogy több van ebben, e szél most mást
Hozott. Leveleket messzi fákról.

Egy embernek címezve. Megkérdve, mit
Még nem tudok, leírva, hogy itt minden
Rendben, bár azért több van ebben. Itt
Múlt a tét s a jelen meg a jövő.
Küldök hát egy kérdőjelet!

Felettem keselyűkkel

Felettem keselyűkkel

Váltják egymást éjjelek s nappalok

Csakúgy, mint az évek s évszakok.

Váltják egymást rovarok s madarak,

Csak egy dolog, mi változatlan marad;

 A kört lengő keselyűk az égen,

Azon a homály-lepte szürkeségen,

Mi föléje van mindnek, mi változik

S most komoly hangnemre váltok itt;

Mi az, mi változtathatatlan' örök,

Mi felett a keselyű-raj folyton köröz?

Azok a tüzes-pernyés keserű-hadak,

Emlékim közt körző, vonuló madarak;

Miktől eggyé lett éjem és nappalom

S e temérdek évszak és év-halom,

A leírhatatlanul sok emlékanyag,

Mi már egy ideje változatlan maradt;

Mint a keselyűk röpte az égen,

Azon a már tisztuló fehérségen,

Mi föléje van annak, hol állok itt,

Hol egy fiatal férfi épp most álmodik.

Emlékörző

Emlékörző

Kutatok az emlékeim között,

Mi az, mi ily mélyen beköltözött

Az óvva-védve őrzött memóriámba.

S miként járkálok eme képtárban,

Lopakszok is és egyben őrködök,

Magam elől féltve őrzöm őt,

Ki e képes fogdába lett zárva

S e kép előtt vigyázzban állva

Kutatom, vajon mi van a kép mögött,

Ami oda már régen beköltözött,

Mitől nincs e képtár nyitva-tárva

S őrzöm én azt, magam vigyázzba vágva,

Hisz ha kell lopakodva jövök

Át sötétségen, tűzön, ködön,

Így magamat simán kijátszva

Törnék be őrzött memóriámba

S megfejteném;

Ott a kép mögött,

Tulajdonképp én őrködök.

Igazítok

Igazítok

Hogy mi is az igazság?

Már én sem tudom, mi az.

Hol a határ a gazság

S aközött, mi igaz?

Már én sem tudom, igaz?

Igaz!

Jól látom, hogy nem látok

Át azon az épült határon,

Mi elválasztja elmém igazát

S annak szólott hamis szavát.

Igaz-e, hogy nincs igaza?

Hogy hazug lelkem minden szava?

Igaz!

Ó én gaz ember,

Ki igazságtalan kényelemmel

Hazudott szerelmet s igazat,

S mondd, most mi maradt?

Szívemnek hazug igazsága

S pár elszáradt rózsaszála.

De nem többet nem fogok,

A hazug szó számból kifogyott!

Most lelkem az igaz' utoléri,

Mától igaz hazugságban fogok élni!