Suha Otto Ödön: augusztus 2013

2013. augusztus 29., csütörtök

A szeme

Szeme szürke e képen,

de valójában,

mint világ minden tengerének

hullám-árja,

úgy ragyog a sötétségben,

kies éjszakában,

mint tükrében a csillag fénye,

az alvó óceánnak.

Mecseki szelek

S most megkezdtem új füzetemet,

várva a várt új szeleket,

mik dúlnak a Mecsekről,

hozzák a záporszellőt,

mi magot mosó esőt hoz

s nyomából majd fa nő ott,

minek ága örökkön át,

nyújtja egyre föl magát,

s levelei mindig zöldek,

sosem hullnak le a földre.

Füzetemmel leülök majd ázott talaján,

és megvárom míg az a fa kinő alám.

???

Sötétben

Bárcsak, ha látnék,

talán betűmre találnék,

de sötétben árny vetül,

mi elrejti előlem betűm.

Júl.11.

Valami arcok

Arcok tekintenek ki a könyvek közül

-engem figyelnek- és egy sem örül.

Szemük kopott, arcuk hamvas

s Dosztojevkszij az egyik balja,

de csak néznek, merengenek,

hogy „úramistenazafenegyerek”

megint mit tett, mi égett,

amitől verset ír egy képről,

úgy betéptett.

Júl.11.

Levél

Mindenhol vagyok,

mindenhova megyek,

mindenhol maradok,

de ha kiejted nevem,

eltűnök.

–Csend-

Úri-ember

Egy névtelen úriember

sétált keresztül a főutcán,

mire egy öltönyös alak ért mellé,

majd így szólt;

-Csak egy szóra uram!

-Természetesen- felelt a névtelen.

-Meg ne haragudjon, de maga pucér!

-Igen, jól látja, Ön pedig ha nem tévedek, ruha.

Az öltönyös úr értetlenül megállt.

A névtelen pedig mosollyal tovasétált.

Júl.11.

Szó-lom szólamom

Szó.

Szól az egyesszám első alak.

Szó.

Szólamokba rejtett szavak,

szó-lom, szóhalom,

szólom csak szólamom.

Szóval szóval telve

szótlan csendben,

szo-szo minden rendben,

(de) so sorry, csak szólamom

helyett más szólna most;

szó,

na most gyere!

Júl.10.

Pillák

A fekete pupillái

felett rezdülnek pillái

úgy, mint hangyán

a surranó porszál.

A pupillái felett rezdül, lebben

mint szél, a síri csendben.

Julius 9.

Nap

Ez a fránya, tűző Nap

az ég boltján fennakadt,

hő-fogságba zárva madarat,

békát, teknőst, halakat,

sőt még a hullámló falat

is,

mi délibábot ragaszt

szememre a fa alatt.

S míg a Nap nem apad,

ájuldoznak a fán a madarak,

meg én is!

Júl.8.

Júliusban

A júliusi forróságban

medence híján

egy lavor a hideg-kádam,

melybe csak lábikrám

fér, de jaj a hátam

szénné ég e júliusi forróságban.

Ebben a nyári forróságban

ebem úgy csahol

a kopár tuja-árnyban,

a kert végén valahol,

míg odafenn fecskék szállnak

s lassacskán elájulnak a forróságban.

Júl.8.

11 után...

11:00 után 3 perccel

11:03, nemrég éberedtem,

Gyula még a kanapét öleli,

tán ő még álmába ölheti

éberlétemet.

Éberlétemet?

Hogyan, ha eltemet

párna s takaró?

Ki se keltem még,

de már most leég.

Nem is létezik éberlét!

Júl.7.

F4

Fodrok.Faágak.

Foglyok.Faágyak.

De cella nincs, csak önmaguk.

Júl.6.

Éden

Állítólag Almafa áll az Éden közepén,

de akárhányszor kerestem én,

akármerre bóklásztam, jártam,

én azt az Almafát nem találtam.

Júl.6.

1940 decemberének egy hétfői vagy keddi kora délutánja lehetett mikor álomból ébredő szemeim kitárták pupilláikat a világ felé A hóban feküdtem lábamon lőtt seb tátongott A fejem lüktetett odaemeltem a jobb kézfejem majd rátekintve mintha a Vörös-tenger nézett volna vissza rám akárcsak a körülöttem elfekvő hó és a még álmukba belehalt férfiak az is csupa vér volt. Nem tudtam ki vagyok honnét jöttem vagy egyáltalán miért fekszem valahol kies mínuszokban egy mezőn talán egy egykorvolt legelő kellős közepén Hihetetlen nyugodtság tört rám a tudatlanságtól Egy dolog volt amit tudtam míg a tetem-mező felett szárnyaló csókák és varjak reptét lestem vízszintből hogy ha itt maradok valószínűleg a mellettem "pihenők" sorsára jutok Nem tudom hol vagyok! Akármennyire is fájt de megemeltem a fejemet hogy körbenézzek A látvány elszomorító volt Körülbelül ezer katona feküdt a földön legtöbbjüket a már landolt varjak marcangolják s tán még pár ki ugyanúgy szenvedő arccal tekintenek körbe mint én no meg talán egy-kettő kik fagyhalálukig álmodják újra a múltat Az ideiglenes memóriazavarom a koponyám sérülésének tudható szimpla agyrázkódás viszont a lábam aggasztott A hidegtől egyiket sem éreztem igazán Tulajdonképpen semmit sem éreztem Ebben a "már úgyis mindegy" helyzetben hirtelen felültem engem is meglepett nemhogy a mellettem vérhányásában fulladozó társamat Neki már úgyis mindegy Nem tudom hol vagyok! A jobb combom cafatokká volt sorozva vadászgép lehetett Elég sok vért veszíthettem Elkaptam tekintetemet felfelé; a hullák közt labirintusszerűen kirajzolódott az út a fenyveserdő zöldellő pereméig. Károgás erdőcsörtetés Oly lassúnak tűnt az idő múlása pedig a Nap már éppen hogy csak súrolta a legelő holt-dombjait Nem tudom hol vagyok! Károgás! Velem szemben egy varjú szállt alá Hátradőltem nekem már úgyis mindegy Majd valahol máshol leszek.

Július.5.

Elég

Elég.

Nem ég le.

Nem elég.

Elégett.

Eleget égettem.

Tán be is éreztem.

Júl.4.

Pár

Szerelmes fiatal pár

fekszik el a fa odván.

Egymást szagolják,

míg mind a kettő csókra vár.

Fránya fiatal pár,

elfoglalták a fa odvát,

míg füstöm szagolják,

arra várok; hogy takarodjanak!

Júl.4.

Cigarettám

Itt a város felett,

itt cigarettámat

bármerre pöccinthetem.

Itt. Mindenek felett.

Itt a város falán

senki se láthat,

ezért szívom itt cigarettámat.

Itt. Mindenek falán.

Itt a múló napon

a cigarettámat

el-elszivogatom.

Itt. A mai napon.

Júl.4.

Egyedül mivoltom

Két éves mivoltom tűnik tova.

Túl a fakó holdon, el valahova,

hol látomások, ha énnekem,

önkényúrként, megtiltanak,

nekem azt ott szabad!

Szabad lett létem,

mivoltom tova lett már.

Ezt is megéltem,

hogy magányom elszállt.

Júl.4.

Kettő az egy

Nekem a kettő az egy, s az is meglehet,

hogy az egy a kettő. A világ felcserélendő.

Míg más a földön lép, járdám nekem fenn az ég,

míg mások keményen, én puhán és szerényen.

Mi negatív, ha az, az nekem sebtapasz.

Míg más lába földhöz ragad, enyém alatt nincsen talaj.

Júl.4.

Ágyrománc

Egy év után újra,

takarómba belebújva

vágy s kéj bújt mellém

és én el nem eresztvén

csókolom a nyakát,

harapdálom ajkát,

közben remegve felkiált,

hangja nyekklik, oly zilált,

hisz férfi részem,

szinte teljes egészen

elveszik altájában,

midőn

szeretkezünk az éjszakában.

Júl.4.

Verával aludtam

Ma a Verával aludtam.

Na jó, aligha tudtam,

mert ajka ajkamra tévedt.

Ma a Verával keltem,

s tán szeretőmre leltem,

ha érzésem nem téved.

Júl.4.

Pirospöttyös

Piros-pöttyös kendő volt rajta

a haja egy részét azzal eltakarva,

kiemelve az ajka vörösét,

vérvörös, az oly sötét,

mint az az éjszaka,

mi nemsokára ránk szakad,

de addig szól a nóta,

s én addig írok róla,

az éneklőről,

az éneklő nőről,

kinek hajában a kendő,.

Elmém hangjában elmerengő.

Júl.3.

Cs. Hanna

Beszállja a teret

sőt az egész eget

a Cs. Hanna rekedtesen

szép hangja. A színház mellett

egy fémfedelen

addig hallgatom,

amíg csak hallhatom.

Júl.3.

Kenyerem

Ha ember nem ismer embert,

akkor nem ismer kegyelmet

s míg kegyelemmel

keresem meg kenyerem,

miből majd étkezem,

megrágom, lenyelem,

tudom ismerem,

mert eszem,

lehet félre, de mit nekem

a béke s kegyelem,

ha itt az átok kenyerem

fogom lassan felszelem.

Ismerek én embert?

Többet vagy csak egyet?

Ismerem én a kegyelmet?

Eszek én jót, rendeset?

Lehet, hogy vétkezem,

de megrágom és lenyelem.

Júl.1.

Bárányok

Ülök a hétfői délutánban

tizenhárom júliusában

a pécsi alagúttetőn,

honnan az ég lefele dől

s vele együtt birkanyája,

mi a városnak száll alája

oly hangtalan bégetve,

hogy a busz, autó s ember

zajongása merőn elfeledteti,

hogy a nyáj az eget ellepi

a Napot nem takarva, fedve,

nehogy valaki felismerje,

hogy gyülekeznek, demonstrálnak,

míg mindannyian eggyé válnak

s akkor már mint horda,

hadsereg, úgy tolongnak

és mindvégül mind felkiáltnak,

s hangjuk adják a zajos világnak.

Júl.1.

VBK

Vörösboros kóla

Borvilág, pára fénye,

mindenkinek a kezében

kóla vörösborral,

olyan szőlőpirossal.

Napvilág fránya képe

csillan tükrejében

a fél-vörösborban,

abban a vérpirosban.

Jun.30.

Vállalat

Vál.

Válni.

Megválni valamitől.

Elválni valakitől.

Vál.

Válik.

Meg, el, leválik.

Vált.

Megvált.

Kivált.

Kiváltságos vagyok?

Jun.29.

Harangcsend

Kong a templom, mégis néma,

akárcsak tetején a tégla

vagy az a kongó vasharang,

ma az is túlzottan hangtalan.

Nem hangzik döngő vaskongása

csak vergődik, mint hal a szákban,

de néha átsikolt rajta a Szél;

hogy ismét más lesz valamiért.

Csatarendbe! Jönnek tornádók, szelek.

Csak jöjjenek, mert megveszek,

ebben a fémtől rezzenéstelen

várakozásban.

Jun.27.

Mióta

Mióta Veronikával a padon,

azóta napfényes a nappalom.

Mióta Verával azon a padon,

azóta én nagyon, én nagyon.

Jun.27.

E per 1

E Per 1

Vádlott lettem, s a bíró; Magam.

De a vád nekem túlontúl vádtalan.

A vád; Szerelem! A vádló; Agyam.

Vagy a vádak csak vágyak?

Csak vágyok a vádra?

Maga a vád és a vádlott vagyok

és az ki a döntésre felruháztatott.

Ki kiejti a vádat s majd ejti is azt

s ki tudja a vádról, mi igaz.

De a vád él; Perben,

csak egy ideig felfüggeszt.ben.

Jun.26.

Csak kicsit más!

Film! Csak kicsit más!

Csak tudod, csak kicsit más,

csak egy apró, pici változás.

Minden az, csak kicsit nem.

Minden változik véges végten,

s észre sem veszed, nem!

Pedig változik végtelen…

Jun.25.

Korszak

Talán eljön az a korszak,

mi megadatott pár író-holtnak,

ki ha verset írt, ha szót vetett,

nem magához, ahhoz kit szeret,

kihez ha szavakat szólt, önmaga

az ki szótlan s szótalan marad.

Szavam szólom csak neki, se másnak.

Csak neki, csak a Verának.

Jun.25.

Verával a tónál

Verával a tónál ülünk,

mint a táj, úgy csendesülünk.

Csak szólja a csipergő madárnóta,

mi már nem is beszélünk róla.

S remélem úgy borul majd karomra,

mint a fekvő Napra a hegy orma.

Jun.25.

Dúr, mol

Dúr, Mol

Vadul durmol álmom,

melyben átferdül

A-mol lassacskán D-dúrba,

ahogy rezdül

az élet húrja

s lejátszódik estem dala,

míg újra a Nap nem hasad.

Jun.25.

Kalahári

Mint a Kalahári, úgy száradok

s magot mosó esőre várhatok,

de bőröm már reped, szikes talaj

s oly messze még a nyári zivatar.

S attól nem esik még bennem,

mert még nem enyém a lehetetlen.

Jun.25.

Ne, légy!

A legelő levegősebb,

lankás-lejtősebb

oldalára

leszállt egy légy.

De hirtelen viharába,

rászakadt egy fának

oldalága,

s meghalt szegény.

Jun.25.

Számtalan

Számos alkalommal számolgatom,

vajon mennyi percben az élet.

Kivonok, szorzok meg összeadok,

aztán jön a kotangens képlet,

ctgÉlet szorozva minuszHalál.

Talán,

Már én sem értem.

Sokszor, százszor sőt ezerszer

állok meg hosszas pihenőre,

mikor összeveszek a képletekkel

s elveszek a számolandó időben.

Pihenőt fújok az idő vonalán,

talán,

éppen még Időben!

Újra.

Az évet szorzom háromszáz-hatvanöttel

és nem kifelejtve a szökőéveket,

aztán ugye a napok s órák jönnek,

utánuk a percek, de ez már végtelen.

Megveszek az idők nagy falán,

talán

értem már, az idő számtalan.

Jun.25.

Bele

Beleszeretem az égbe,

hiszen az a szemed kékje,

s a dús szirmú vadrózsába,

mi pírlik, mint ajka szádnak.

Beleestem a fehérségbe,

mi a lelked tükörképe,

s az ágas gesztenyefába,

lágyan leng, mint hajad szála.

Beleszerettem a szélbe,

min hangod dalol végig szépen,

s a buja bamba birkanyájba,

miben a Te az Én párja.

Jun.24.

A farkasasszony...

A farkasasszony zafírszemű leánya

Vonyítások szőtték át éjszakáját,

mikor világra hozta a farkas lányát.

Szeme mint a zafír telihold,

mint a hamvas korong, úgy ragyog.

Vonyít szívem farkasa, ordít neki,

mint kit kórral átkoztak a lány szemei.

A holdnak kerek éjszakáján,

farkas űzi a farkas lányát.

Jun.22.

Lelki gond

Cunamiként árad belőlem a szar.

Savas vegyület vegyült el,

mi hártyáimnak ereibe mar.

Jun.22.

Tik-Tak

Takkok tolonganak a tikkek után

s kiadják lüktetésem ritmusát,

mi együtt dobban földdel-éggel

és minden élő teremtménnyel.

Jun.21.

Nádszerelem

A nádas, mi cirógat a hátamon,

úgy kúszik tova a Pécsi-tavon,

mint az égnek törtető borostyán

a nyaralók naposabbik oldalán.

Lágyan öleli körül a fodrokat

s ettől fejembe ötlik egy gondolat;

Hogy bár a nád simogat engem,

a nád, az a Föld is egyben,

tehát ölel a Föld, minden virág,

simogat fű, nád és a napvilág.

Vagyis szerelmesem a Föld, az Élet,

míg e geoid alakú gömbön élek.

Hát simítom sebzett karommal,

olyan hős-szerelmes buzgalommal

vissza a nád fűrész-levelét,

s ő oly gyengédem sebzi karom erét

a kedves nádas érdes levele,

mint az igazi, éltető szerelem.

Ölelj tó! Simogass kérlek nádas!

Hűtsön árnyék, fűtsön Nap világa,

hisz beszélnek a levelek halkan róla

s erről szól a nyári madárnóta,

hogy ideért az Újak-szele,

így kétezer-tizenhárom Juni fele.

Most ledőlök.

Átkarol a szerelem.

Jun.20.

Tókör

Úsznak a felhők,

mint bálnák az óceánban,

s a felhőterelők

loholnak, mint ló patája.

Lombosnőtt erdő,

vágja a fentnek kékét

e frissen zöldellő

egek peremvidékét.

Öleli e peremet,

a lassú táncú fodros tó,

mint fáit a levelek

szerte-kasul fodrozón.

S talpam vájja

a tó melletti járdát,

míg szemem látja,

a tó peremvilágát.

Jun.19.

Fodrok

Cikáznak fodros vonalak,

akárcsak a háborús hadak,

mint kezemen a varrt minta,

vagy ebben a versben a tinta.

Csillog minden pereme,

mint a múzsának a szeme

vagy ahogy én csillogok vele,

akár az uránnak az ereje.

Jun.19.

Orfű habjai

Pécsi tónak hullámai

simogatják talpaim,

akár lelkemet álmai,

cirógatják lábfejem habjai.

Jun.19.

Hazakérdező

Ma még Budapesten

töltöm el az estem,

de eljön a holnap éje

s városomban leszek, Pécsen.

Tán úgy lesz, hogy minden adott,

a levegőt a légből kapom,

csobog majd az érnek vize,

s tán újra lesz annak íze.

Íze, mint a cukormáznak,

vagy a vöröslő vadrózsának.

Édes, mint cseppenő harmat,

mint borpárlatos fuvallat.

S ez lesz, ha kimondom,

azt mi idáig engem fojtott,

ha szól szám, lát szemem,

akkor fellobbanhat e szerelem.

Jun.15.

Festmény

Egy mozgó vászon a testem,

mire az élet van ráfestve.

Min a fekete tinta fog,

ezért tetováltatom.

Mutassa az elmúlt éveket

és a rámvarrt képeket.

Fekete tintás lesz bőrpapírom,

mint, mivel e verset írom.

Apa, anya, ne haragudjatok,

mert bőröm tetováltatom,

ez csak a test, a karom,

nem változtat a szavakon.

Csak tinta, mi megmarad,

akárcsak a megírt szavak.

Ezek csak kreált képek,

mit belémvarr az élet.

Művészet ez, csak alkotás,

mint zenésznek a kották.

Nekem ez szép, gyönyör

a tintával fertőzött bőr,

mint szavaim úgy folyik szét,

hát miért rossz, ha nekem szép?

Nekem jó, nekem művészet.

Nekem ez a festményem.

Jun.14.

Családi kör

Lehet, hogy édesapám

Amerikába disszidál.

Édesanyám s nővérem

meg maradnak Pécsen,

míg én euróval fizetek

s németül intézem ügyemet.

Talán én is maradok,

vagy apa után utazok.

Ő is marad talán,

felfedezi a széles Amerikát,

míg anya s Kitty fogja

az átok magyar honnak.

Menekülünk, disszidálunk,

eladjuk szép családi házunk,

mert szakad alatta a föld,

hiába mindaz, mi odaköt,

irány Amerika, Németország,

hagyjuk el a magyar fogdát!

Nővérem marad otthon,

anya még ezt-azt fontol,

míg én már jó messze,

s nekem euróval fizetnek

s apa kint az Új-világban,

mert otthon minden hiába…

Jun.9.

Tenalp Edoc

I llet ouy a alet, fi ouy ydaer.

Tsuj tis txen ot em ym raed

dna tel eht alet emoceb a maerd,

erehw seert era ouy, sdrib era evol.

Erehw sdrib reven ylf yawa, reven evael.

Tsuj esolc rouy seye dna emoc.

Enigami fi gnihtyna taht si os duol

si tsuj eht s’eert ’sdrib sdnuos

dna eht s’eert gnieltsihw luos.

Ebyam ti si a maerd tub laer ecalp,

erehw sdrib nac syawlla eb dnuof.

Ti si dellac eht ’Sedoc tenalp.

A tenalp erehw sdrib reven eid,

erehw eht yrewolf seert reven eil.

A ecalp erehw sgniht era dreiw

erehw eht seert era fo leets ton

ot nrub yb gnimalf serif.

Erehw smeard reven, reven sdne.

I evol ot eb na Edoc!

Jun.9.

Levél az...

Levél az Edoc nyelvtudóhoz

Olvasd el, kérlek olvasd fel nekem

e vörös tintával itatott levelem.

Sóhajts fel, nagyot óhajts, feledd el,

mikor olvasod a kapott leveled,

Olvasd fel kérlek, tintám a papíron,

mit tollam jeges vérrel ma írott.

A lassan olvadó hideg vérem

adom neked e mai levélben,

hogy hűtse azt, mi benned forr,

mit magadba a lelked belefolyt.

Csak hűljön fájón forró szíved

s törjön véred a felszínre!

Öntsd azt kérlek egy papírra,

mindazt mit tollad magától leírna,

olvaszd fel azzal az enyémet,

míg nem forr úgy a vérem,

hogy akkor neked kelljen hűteni

s papírodra újra véred vetni,

míg vérünk hője egy nem lesz,

addig írjuk a sok levelet,

mik egyenlítik vérünk hőjét

s enyém nem válik jeges kővé

s tiédet nem emésztik tüzes lángok.

Levelem írom neked hát most,

és várom melegded válaszodat,

mi lehet akár csak egy mondat,

de bennem nem egy, ezer,

remélem írótársam leszel!

Jun.8.

Nem szól szám

Mit is mondhatnék neked?

Hogy milyen csodás a szemed?

Azt, hogy épp csak megismertelek,

de egyből meg is kedveltelek?

E kimondhatatlantól szenvedek,

mit nem mondok ki neked.

Szemed kékében mit látok?

Káprázó-vakító ragyogásod,

tengerfelszíntükör tisztaságot

és egy kóros álmom.

Mitől csak, ha kimondom, válok,

de addig elvakultan látok.

Gyenge vagyok, nem is férfi,

hisz, ha nem mondom, ki érti?

Nem félek! Nem kell félni!

Csak bátran a szemedbe nézni

s kimondani, mi nem fér ki,

akkor leszek újra férfi;

Ha kimondom ezeket:

te vagy, akit szeretek.

Jun.2.

Vörös-hó

Felemészti mindkét felemet

e jégbe fagyott szerelem.

Lilára száradt az ajkam,

talán már meg is haltam,

talán már halálra fagytam,

hiszen nem fűt engemet

a már lángtalan szerelem.

Rámborul, maga alá temet

e hóba írott szerelem.

Hűlő szívem fogva tartja,

tán nem is ver, csak hagyja,

hogy a hó őt betakarja.

Szenvedett már eleget,

de dúlja még e szerelem.

Felemészti az, no kegyelem,

e könyörtelen szerelem.

Benne tombol hóvihara

s fekete-leples varjúhada,

míg fel nem reped pitvara.

Szétrepeszti az kettő fele,

ez a kegyetlen szerelem.

De van nekem egy másik felem,

csak félek, ha azt felfedem,

nem lesz hozzám többé szava,

mitől olvad hűlő szívem hava,

kitől felreppen a varjak raja.

Talán ő a tűz énnekem,

tán ő az éltető szerelem.

Jun.2.

Kelet-Európa

Régi birodalmak dicső földje,

mik mára már a porba dőltek,

miről most én búsan szavalok,

menekülnek szerbek, románok, magyarok.

Disszidálnak bele a kétes jövőbe,

mert e jelen leigázza őket.

Kiűzi őket az otthoni hatalom,

míg e versem Nürnbergben szavalom,

hol az utcák nyelve

már nem is német, török az vagy lengyel,

hol a szó magyar vagy szlovák

s hazájuk nem hazájuk tovább.

Mert menekülnek az életbe bele,

mi otthonukat elhagyta egy ideje.

Elhagyta az élet Kelet-Európát.

Mára már csak duzzadó holtág,

mibe nemzetei lassan belefúlnak,

hát menekülnek bele az újba,

egy sokkal szebb jövőt remélve,

hazájuktól ilyes messze élve.

Kelet-Európa! Fuss! Menekülj!

Lázadjál fel! Ne seggen ülj!

Bújj! Remegj, míg én szavalok,

csak pusztítsa magát a hatalom.

Jun.2.

Élet s Halál

Egy izzó cigarettaszál az Élet,

füstjét akaratlanul belégzem,

árad szét drogként a testben.

Megfertőzi elmém, vérem.

Nekem az Élet lesz a vesztem.

Nekem cigarettaszál az Élet,

mi akár a Halál, ölni képes.

Az Élet az, mi ad s elvesz,

a Halál az csak eljön érted,

s karonfogva visz egy más helyre.

És oly lassan ég e cigaretta vége,

hogy mielőtt még az leégne

csak esdekelve egektől kérdezem,

kell-e egyáltalán ez nékem,

vagy a Halál az mi kellene?

Hisz az Élet csak cigarettaszál,

minek csak a hamuja száll.

Minek szívjam, ha nem élvezem?

Jöjjön inkább a füstmentes Halál,

s az örökkön izzó életem.

S most hinnéd, hogy vágyom a Halált,

de nincs bennem Halálra vágy,

csak egy Élethez, mi végtelen,

miben lelkem s elmém nyugtot talál,

mit örökké füsttelen élhetek.

Máj.30.

Lázas ágyam

Láztól ég a pozsgás arcom,

összefolyik nyálam s taknyom.

Bár mástól forrna forró keblem

s nem láztól rázna a hideg engem.

Didergek, egész testem reszket,

miért írom ezt, pont nektek?

Mert remegek e lázas magányban,

egyedül az emeletes ágyban.

Szemem ragyog a csillogástól,

de nem örömtől, hanem láztól,

bár mástól csillogna szemgolyóm,

nem e láztól, mi éget forrón.

Száraznak érzem szemem, torkomat,

mit e fránya láz ma úgy fojtogat,

hogy kikelni az ágyból semmi kedvem,

csak írni fájdalmaim a füzetembe.

Hiába a kamillatea a pohárban,

torkom és szám is olyan száraz,

bár mástól lenne, mondjuk vágytól,

de nem, csak ettől a lázas láztól…

Mitől karom s mellem libabőrzik,

éberen s ha szemeimet álmok őrzik,

mert e láz nem hagyja a testem.

Ágymagányba kerget engem!

Ezért dugom ma paplanba fejem

s magammal együtt füzetemet,

bár más miatt bújnám az ágyat,

de lázas álmom elkergeti e vágyat;

hogy tudjak aludni.

Mára ennyi

Nincs ma mit mondanom,

mából lesz a holnapom,

miből múló jövőm,

s újraindul megint e kör.

Máj.28.

Kávé, cigi

Kávé,cigi

Szürcsölgetem a finom kávét,

mit nemrég küldtek anyáék

s közben ég a cigarettaszál.

Füstje lassacskán tovaszáll.

Ki az ablakon fel az égre,

a koffein meg jár a vérben.

A gyomromból hopp, felszívódik,

míg e cigarettát szívom itt.

Fújom kifele e füstfelhőt,

a Nap sugarait magába nyelőt

s bámulok bele a fekete lébe,

mitől felpörög az elmélet.

Tőle minden úgy, de úgy pörög,

csak időm nem, a szürke ködöm,

mit én fújok magam köré,

míg le nem ég a szál örökké,

de ha leég, én újra gyújtom,

magam eme időködbe fújtom,

mert oly nehéz arról leszokni,

mint kávét vagy cigit kidobni,

de én addig oly mód függök,

míg el nem oszlik e ködfüggöny,

míg e káros szereket le nem rakom,

míg a múlt szavait el nem hagyom.

De nem minden függésem káros,

maximum, mi az ereimben jár most,

de az minek a lélek a rabja,

hát én azt el hogyan hagyjam?

S míg lelkem nem fúj feledőt,

hogyan legyen ahhoz erőm,

hogy a károsokat lerakjam,

azokat csak múltnak mondhassam?

S ha le is raknám, nem vágynám azt,

akkor is múlt szavaivá válnának

s bővítenék lelkem függőségét,

csak elhagynák a testem vérét.

Eldugnám mélyre, milyen jó volt,

oda, mi már tele oly sok szótól.

Csak ültetném tovább e szóerdőt

s növelném körébem a ködredőnyt.

Máj.26.

Habzik az élet

Égről habzik az élet,

mélyről hangzik az éppen,

vizek lassú tengerében,

ízes-hangú fellegében,

melyben ott a tükörképem,

nekem ront, ma üvölt nékem.

Szánva veti pillantását,

vágya neki nincs, csak ábránd.

S csak neki élek, ámbár

a messzi évek lármás

hangjai lelkem megszállván,

rabjai nekem, s ez fáj már.

Csak néma fodrokban tiszta,

s néha gondoltam, mintha

a kép e folyó minta,

afféle fogyó tinta

habokba vörösen sírva

vagyok ma, köröket írva.

Fellegről földre visszahullva,

s elnyelőn ködbe, sírva-fúlva

örökre ködbe belenyúlva;

Körökbe, Ködbe, Jelen-múltba…

ÁÁÁ! Üvölt nékem ez úgy ma;

Vágy s tükörképem elúsznak!

… Elvesztettem, ma itt hagyott!

Elengedtem az illatot!

Hadd vigyék el a habok,

amíg élek, ha vagyok,

nyelek egy hatalmas nagyot,

s fejessel magamba halok.

Máj.25-26.

Mérgek

Tele van a lelkem méreggel.

Összeveszek én az élettel,

mit néha ellenemre vélek.

Felgyülemlett bennem a méreg.

Tele van fejem képzettel,

mi talán nem is véletlen,

mert méreggel teli a vérem,

s beleveszek, attól félek.

Tele van elmém képekkel,

a régen tovamúlt évekkel

s tán így marad ez míg élek,

míg bele nem veszek végleg.

A képek tele kétellyel,

rosszakkal s túl szépekkel,

míg zsákutcába vezet a végzet,

akármerre járok, ha nézek.

A végzet tele nézettel,

miket sohasem értettem.

Gyötör bennem a lélek

zuhogó fátylú rideg téllel,

remegnek testemben a rétegek,

izzadnak ki az implant-tégelyek,

azok a fránya elmúlt képek

a rosszak, s túlontúl szépek.

Izzadom ki a mérgeket,

a lassan múló, hűlő éveket,

s miként felszínre érnek,

egyből áramlatként visszatérnek

a lelkemnél is mélyebbre,

s nincs mi ezen fékezne.

Keresztül járnak a vérben,

de el benne már alig férnek,

mert tele vagyok méreggel,

meg a sosem múló évekkel,

míg végtelen vezet a végzet,

s a zsákból nem fogy ki a tégely.

Jönnek, ha nézek, a nézetek

s a vég, az a végtelen,

miben elveszik e gyötrő lélek

s felszínre hull mérgezett vérem.

Máj.24.

Radnóti emlékének

Páfránynőtte hazájából, elhurcolva vitték,

felhasználva koholt vádként hitét,

pedig szava s maga is magyar volt,

magyar szavakkal virágozta a magyar hont.

S mégis erőltetett menet vár rá,

hiába állt körébe sok büszke páfrány,

barátai, bajtársai földre rogytak,

de bujtatott szavai sosem fogytak,

ha bombázórajok húztak el fölötte

vagy ha láncon húzták fegyverködben,

ha térde hullott, majd fölállott

őrizte magának a hitvesi álmot;

hogy vár rá asszony s bölcs, szép halál

egy puskaszómentes nap hajnalán,

vár rá otthon a honni éjszaka,

egy szilvafás, Fannis, szép haza,

mit más csak térképnek látott,

de azon Fanni reményekben állott,

hogy viszik párját fájó léptei

s lesz hitvese újra majd őneki.

Az, kinek sokat jelentett e tájék

s kedvese szép volt, mint az árnyék,

ki lélek hosszán át utazott

s mégis a há-borús földbe fagyott.

Elvesztettük őt, s ő a szerető nőt,

hagyták elveszni e nagy költőt,

ki sorstársainak vérével írt

s írt addig, amíg bírt.

Nyugodj békében kedves Radnóti!

E versem, most hozzád szól itt,

mert irigylem az a végtelen erőt

s a téged oly szeretőt…

Hisz bár távol volt tőled ő maga,

oly szépen szóltad így is szavad

a kedveshez, a félő hitveshez,

hogy nincs költő, mint te egysem.

Nyugodj hát örökké e békében,

esküszöm neked, amíg csak élek,

szavaid örökké hordozom magamban

s Te tovább élsz majd írott szavamban.

-Randóti Miklós emlékére-

Máj.21.

Mindenhol a nevem

Loholok széltében a világon.

Nincsenek számomra nagy határok,

mögöttem fellobban az én nevem,

bármerre, ha libbenek, ha szállok

feldúlom az emberi szíveket.

Akármerre ha éppen én járok,

kontinensen vagy át országon,

mögöttem felporzik az én szelem

s tőle keblekre borulnak párok.

Átjárja őket a szeretet.

Ott vagyok az égen, s a tájon,

a madárcsicseregte ágon,

a hajnalban és minden estben

s minden kéjtől remegő ágyon,

az összes érzős-élő testben.

Szelemen húzom a boldogságot,

néha pedig rettentően fájok.

Ott vagyok minden egyedben,

fűszálakon, virágokon, fákon.

Bennük dúlok szebbnél szebben.

Loholok át minden kósza álmon,

kavargok sok összefutó szálon,

az összes érző-vélő fejben,

átdúlok férfin, fiún, nőn s lányon.

Az én nevem; Szerelem.

De néha nevem csak átok,

mert bárhol járok a világon,

szelem mindenkibe belelebben

át országon, tájon, vágyon.

Kivéve egyetlen egybe.

Csak ebben az egyben nem, kinek neve Szerelem.

Remélem nevem elfeledem.

Máj.20.

Forradalmár

Minden barátom forradalmár,

s tán harcosként vesztek szátokra,

de szívem menekül a barátokba,

mert bennem forr a dal már.

Dal forr oly forrón bennem,

menekülök a forradalomba,

mikor dúdolom a dalomat,

mit csak a barátok hűtenek.

Forrongó ütemek forradalma

lázad lázadó szívemben,

pompáznak ellenzéki színekben,

hiába üvölt ellenük a dal ma.

Eltűntek a forradalmárok,

pedig ütemre szólítom őket,

az ellenzékemet gyülölőket.

Tova a lázadó, hű barátok.

Vagy én tűntem el tőlük?

Pedig dúl bennem a forradalom,

lelkemben úgy forr a dalom

s a ritmus, hiába bújok előlük.

Mert nincsenek itt szeretők,

barátok, a jó bajtársak…

Ritmusra ők ütemmé válnak,

s ők lesznek az engem sebzők.

Forr a dalom, szebbnél szebben,

forradalmam mégis évül,

így a hű barátok nélkül,

s forradalmunk a szélben, tovalebben.

Máj.19.

Jégesőben

Oh, te mennyei jégeső,

te az ablakomat verő,

ki széllel jöttél hirtelen,

s záporvized végtelen.

Oh, te egek szépséges vihara,

fellegeknek dörgő zaja

honnan jössz, mit csinálsz itt,

míg hajam ronggyá ázik?

Oh, te orkánként fúvó szél,

hozzád minek is szólnék?

Mintha ti mind én lennék,

mintha odakint én esnék.

Én fújnék kint valamiért,

s én volnék az égi jég,

mi záporként veri ablakom.

Mondjátok ez mind én vagyok?

A vihar, a szél, a borult ég,

az mind-mind én volnék?

Vagy csak az ablakom üvege,

mi mindezt visszaverve

esőcseppes arccal nézi mindezt,

vagy ki idekintről nézi ezt?

Mondjátok, hogy ki is lennék?

A felhőből hulló fehér jég?

A felhők feletti fehérség?

Vagy csak egy viharverte emlék?

Jégesők! Záporok!

Esni én mikor fogok?

Szelek! Zivatarok!

Mondjátok, én ki vagyok?

Máj.19.

Magasba halok

S lám itt is hempelyeg a Duna,

mégis oly messze van Pest-Buda,

hol van Mohács, nomeg Baja,

messze van innen a haza.

De nem az van innen messze,

hanem ki írja ezt a verset,

ki már túl az atmoszférán,

de az ózonlyukon nem fér át.

Fentről nézi, peregnek a habok,

míg a kozmoszban elandalog.

Menekül előlük, préseli magát nyomva,

bele a lyukba, fennakad a torka.

Jaj a buta! Ott fent majd megfullad,

s zuhanna vissza, visszahullna,

de beszorult neki a nyaka

odafent messze, jó magasan.

De nincs is ő innen olyan messze,

nincs még odafent úgy elveszve,

csak a körészorult lyuknak fogja,

láncként azt a nyakán hordja.

Menekülne onnan is míg nem halott,

kiáltozik; Segítség! S nyel egy nagyot,

rádöbbenve, hogy ki értene egy némát,

tán örökké odafönt fuldokolva él már.

Máj.19.

Nevemnapja

Hallgatnék ezer névre,

de fejemet föl egyre kapom,

amit adtak, az enyémre.

S pont ma van a névnapom.

Lehetne más a nevem,

hát hogy ne lehetne?

De hát mégis ezt kaptam,

s így ragad meg rajtam,

ez az én kapott nevem,

mire felkapom a fejem.

Lehetett volna más,

István, Jácint, Balázs,

de én mégis Milán lettem

s bevallom megkedveltem.

Mondhatni szeretem nagyon,

s meg is ünneplem e napon.

Máj.19.

Zajongok

Kongok a vasharangnak,

mi csak némán áll ma.

Énekelek a madárnak,

mindenféle dalt ma.

Butyogok a halaknak

vergődve a szákban.

Döngök minden bogárnak,

egymagam a rajban.

Szisszenek én oly halkan,

szélben lengő fáknak.

Susogok a fűszálnak,

miként lépek át rajta.

Zajongok én a zajban,

dúdolok a napvilágnak,

hogy fényben s árnyban,

éltemnek legyen hangja.

Sütök sugarakkal a Napnak

s egyben én vagyok árnya,

de tán ezt ő sem bánja,

hát emelem magam a kalapnak!

Én vagyok a Nap sugara,

az az égi aranybánya,

s én volnék a mező kalásza

és az egész világ zaja.

Sütöm sugarakkal magam,

de fölémhajolok, fának ága

vagyok, ne ragyogjak mégse már ma,

inkább leszek ázott talaj.

S az vagyok, a földnek alja,

vagy inkább azon a trágya,

meg a fának árnyas szára,

mi a sugaraim eltakarja.

Én vagyok a fű, a Nap, a hal,

a kalász, a madár, a bogárka

e zajos világnak a világa

s tán a legnagyobb marha.

Én a világnak egyik barma,

a dal, a zaj, a hang hiába,

ha csak dúdolok e világba,

de soha nem szól szavam.

Máj.18.

Elbambulás

Elbambulás, látomás

Bambulok, mint falusi népek,

amikor egy városba betérnek,

midőn nézem Nürnberg városát,

hogy itt az élet, milyen más.

Pedig városi gyerek vagyok,

és mégsem ugyanolyanok.

Bár otthon is vannak várfalak,

de ezek sokkal magasabbak.

Bambulok, csak előre nézek,

bármely utcán, ha betérek,

nézem a házakat, az állomást,

hogy itt az élet, milyen más.

Hogy az otthon ettől oly halott.

Itt a tetők s tornyok oly nagyok,

s minden népek száma számtalan.

Itt a hajnal is csodásan hasad.

Bambulom a városi képet,

s közben felidézem enyémet,

mint egy beültetett látomást,

hogy ott az élet nagyon más.

Mert itt az ízek, meg szagok

olyan mások valahogy.

Itt minden más, mi rámtapad,

a színek, a szagok, a szavak.

Még én is az utcán másként lépek,

mikor bambulok bele a térbe.

Itt mindenfele boltok meg szállodák.

Itt az élet, nagyon más.

Ha hirtelen jönnek a fagyok,

nem dermesztik meg a Napot,

az odafönt ugyanúgy áthalad

a szürkefátylas ég alatt.

Itt én mindent szépnek vélek,

a terek, utcák, s lányok is szépek,

bambulhatok én itt bárhová,

hisz itt az élet nagyon más.

Ma is csak bambulok a napon,

s látomásom lassan elhagyom,

míg lábam a járdán fel-le tapad,

míg lábam az utcákon tovaszalad.

Eleresztem azt a hűvös szélben,

hadd szálljon egy kicsit elébem,

mert akármerre nézek, csak csodák,

mert itt az élet nagyon más.

Elszállt s egyből új látomást kapok,

mit mélyen a zsebembe rakok,

hogy tán nem is vágyok haza,

hisz élni máshogy is szabad.

Máj.18.

Pupillák

Tágulnak a pupillák a szememben.

Tágulnak, mintha muszáj lenne.

De hát muszáj, hisz itt az este,

nem tehetek róla, szimpla reflex.

Máj.18.

Reinkarnáció

Hát mi az életért a jutalom?

Sírban fekvő, örök nyugalom?

Parádés, dínom-dánom temetés?

Többieknek nem múló feledés?

Hát leszek inkább Hindu,

hol lelkem a körrel újraindul,

s onnantól én sosem feledek,

örökké itt élek majd veletek.

Valamikor,

máskor

Vera-dialógus

-Öngyömböngyöm.

-Télibe.

-Vera, többek között van egy hibám, hogy van nekem egy teóriám, egy álomszerű, békés világ, melyben nem erőltetnek semmit másra, gondolok itt ideákra meg vallásra. Tán ez lelkem álomvilága, hogy nyugodtan élnek a népek, nincs háború, csak béke és soha sincsen világvége.

-Milán… ez az idealizmus, nevezzük nevén a jószágot, de ki sokat világlátott az tudja: ne legyen mással gondja, elégedjen önmagával meg a családi kompániával. Amerre jár szeressen, fizetséget ne lessen, hogy belül békés, mégis harcos, bölcs s józan lehessen.

………

-ezüst felhő van a szemedben, s ha arra tarka lepke röppen elsöpri a ködöt, a hályogvető ördögöt, hogy nézz kifelé az égnek, hol illatot, s fagylaltot mérnek.

-Tarka lepke nem száll addig szememre, míg meg nem lelem kedvesem. Addig köd s füst az egész, mi tán, ha mégis elenyész, elvesztem a szemvilágom, mert tudom, hogy csak kósza álom, melyben eme lepkék szállnak s aranyozzák egét e világnak, mi csak csukott szemfedőmön át, mint egy ábránd vagy látomás. Hát nekem az nem ad feledést, maximum a fojtó reményt, de azt is csak addig míg, szemem újra ki nem nyílik.

-Akkor tágra zárt szemekkel járj. Az enyészet szemérme, az új felismerése, s addig tiszta párás időt ne várj, míg az esőt el nem mossa a Napsugár!

Máj.17.

Szavakhoz szószedet

Az élet; furcsa, kacifántos képlet, tetézik ízek, szagok, remények.

A remény; tele van vele minden teremtmény, fájdalmas de szép erény.

A vágy; önző élet-találmány, mint a színes szivárvány.

Szivárvány; olyasféle álomábránd, mire mindenkor vágynánk.

A köd; mindig ott a szivárvány előtt, mint hátamon a körök.

Körök; Folyton folyvást pörög, míg időmmel megyek-jövök.

Az idő; mi elmúlt, s mindaz, mi jő, míg magból a fű kinő.

Zivatar; mi mossa magról a talajt, kész káosz és zűrzavar.

A káosz; álmokat az agyon átmos, ha éber vagy, ha álmos.

Az álom; a képek, összefutó szálon, lehunyt szemű önmagányom.

A szem; pupilla, írisz, pálcika sejt, emellett titkokat rejt.

A titok; önbelső kies birtok, sokféle ízek és illatok.

Az illat; mikor csukott a fül s pupilla, de orrod megtapintja.

A hangok; dús az oly sok szavaktól, mik csendben oly zavarók.

A csend; a haláli utáni rend, költőknek zajos ihlet.

A költő; szavakban testetöltő, zaklatott lelkű férfi vagy nő.

A szó; mindaz mi rossz s mi jó, mindaz mi halálig megfontolandó.

A halál; talán a legnagyobb talány, senki sem érti szavát.

Még a halottlelkű, fájó szerelmű, ízektől kínlódó, csendben ülő író, az se értheti, maximum nézheti, hogy szivárványok s sok pécsi lányok, meg illatok és zivatarok, csak úgy belehalnak az éltető szavakba.

???