Kávé,cigi
Szürcsölgetem a finom kávét,
mit nemrég küldtek anyáék
s közben ég a cigarettaszál.
Füstje lassacskán tovaszáll.
Ki az ablakon fel az égre,
a koffein meg jár a vérben.
A gyomromból hopp, felszívódik,
míg e cigarettát szívom itt.
Fújom kifele e füstfelhőt,
a Nap sugarait magába nyelőt
s bámulok bele a fekete lébe,
mitől felpörög az elmélet.
Tőle minden úgy, de úgy pörög,
csak időm nem, a szürke ködöm,
mit én fújok magam köré,
míg le nem ég a szál örökké,
de ha leég, én újra gyújtom,
magam eme időködbe fújtom,
mert oly nehéz arról leszokni,
mint kávét vagy cigit kidobni,
de én addig oly mód függök,
míg el nem oszlik e ködfüggöny,
míg e káros szereket le nem rakom,
míg a múlt szavait el nem hagyom.
De nem minden függésem káros,
maximum, mi az ereimben jár most,
de az minek a lélek a rabja,
hát én azt el hogyan hagyjam?
S míg lelkem nem fúj feledőt,
hogyan legyen ahhoz erőm,
hogy a károsokat lerakjam,
azokat csak múltnak mondhassam?
S ha le is raknám, nem vágynám azt,
akkor is múlt szavaivá válnának
s bővítenék lelkem függőségét,
csak elhagynák a testem vérét.
Eldugnám mélyre, milyen jó volt,
oda, mi már tele oly sok szótól.
Csak ültetném tovább e szóerdőt
s növelném körébem a ködredőnyt.
Máj.26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése