Radnóti emlékének

Radnóti emlékének 

Páfránynőtte hazájából, elhurcolva vitték, 

felhasználva koholt vádként hitét, 

pedig szava s maga is magyar volt, 

magyar szavakkal virágozta a magyar hont. 

S mégis erőltetett menet vár rá, 

hiába állt körébe sok büszke páfrány, 

barátai, bajtársai földre rogytak, 

de bujtatott szavai sosem fogytak, 

ha bombázórajok húztak el fölötte 

vagy ha láncon húzták fegyverködben, 

ha térde hullott, majd fölállott 

őrizte magának a hitvesi álmot; 

hogy vár rá asszony s bölcs, szép halál 

egy puskaszómentes nap hajnalán, 

vár rá otthon a honni éjszaka, 

egy szilvafás, Fannis, szép haza, 

mit más csak térképnek látott, 

de azon Fanni reményekben állott, 

hogy viszik párját fájó léptei 

s lesz hitvese újra majd őneki. 

Az, kinek sokat jelentett e tájék 

s kedvese szép volt, mint az árnyék, 

ki lélek hosszán át utazott 

s mégis a há-borús földbe fagyott. 

Elvesztettük őt, s ő a szerető nőt, 

hagyták elveszni e nagy költőt, 

ki sorstársainak vérével írt 

s írt addig, amíg bírt. 

Nyugodj békében kedves Radnóti! 

E versem, most hozzád szól itt, 

mert irigylem az a végtelen erőt 

s a téged oly szeretőt… 

Hisz bár távol volt tőled ő maga, 

oly szépen szóltad így is szavad 

a kedveshez, a félő hitveshez, 

hogy nincs költő, mint te egysem. 

Nyugodj hát örökké e békében, 

esküszöm neked, amíg csak élek, 

szavaid örökké hordozom magamban 

s Te tovább élsz majd írott szavamban. 

-Randóti Miklós emlékére- 

Máj.21.