Aphrodité II.
Aphrodité, mily régen szóltam hozzád,
hát szólok, mert múzsa kellene végre,
vagy tintahal, mi leránt a mélyre
s karjait örökkön-örökké körém fonná.
Nyelném ezüstös, csillogó habjait
örömnek vagy fodrodzó tengernek,
míg csókok vagy a hullámok elfednek.
Legyünk hát ketten e víznek rabjai!
Mikor ránt le a rút fejlábú, Te karolj!
Ússz velem a fényre,
a tengernek tükörfelszínére
és mikor tükrünkre az est ráhull,
akkor mondd, mit mondanak a csillagok,
mutatnak-e bármiféle rejtekhelyet?
Hogy mindazt, mit veled most itthagyok,
a víznek fenekén csak fájón elhintjük,
hogy ne találja meg azt földnek teremtménye,
s utána ússzunk tovább, fönn az égre!
Hol majd tán úgy lesz, mint elhittük,
még, mikor láttalak a kagylóból kiszállni,
és természetes bájoddal elém állni,
mikor mondtad; Gyere ússz velem!
S nem háborgott még lelkem tengere,
hát inkább vágyom hulló csillagok óceánját,
és éjjelemnek uránfényes párját.
Márc.28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése