Habzik az élet

Habzik az élet 

Égről habzik az élet, 

mélyről hangzik az éppen, 

vizek lassú tengerében, 

ízes-hangú fellegében, 

melyben ott a tükörképem, 

nekem ront, ma üvölt nékem. 

Szánva veti pillantását, 

vágya neki nincs, csak ábránd. 

S csak neki élek, ámbár 

a messzi évek lármás 

hangjai lelkem megszállván, 

rabjai nekem, s ez fáj már. 

Csak néma fodrokban tiszta, 

s néha gondoltam, mintha 

a kép e folyó minta, 

afféle fogyó tinta 

habokba vörösen sírva 

vagyok ma, köröket írva. 

Fellegről földre visszahullva, 

s elnyelőn ködbe, sírva-fúlva 

örökre ködbe belenyúlva; 

Körökbe, Ködbe, Jelen-múltba… 

ÁÁÁ! Üvölt nékem ez úgy ma; 

Vágy s tükörképem elúsznak! 

… Elvesztettem, ma itt hagyott! 

Elengedtem az illatot! 

Hadd vigyék el a habok, 

amíg élek, ha vagyok, 

nyelek egy hatalmas nagyot, 

s fejessel magamba halok. 

Máj.25-26.