vár-ár-ok

Vár-ár-ok 

Új városnak lettem rabja, 

megigézett annak egy darabja. 

Nürnbergnek a nemes vára 

s minden egyes udvarleánya. 

Megigézett, csak egy a gondom, 

hogy míg az utcáin gyalogolok, 

oly sokszor érzem parfümöd, 

az imént is épp megütött. 

Ilyenkor eszembe jut a szalvéta. 

Nem mindig, de néha-néha, 

s fúlnék bele a csatornákba, 

hiába a várnak minden lánya. 

Előkapom, beleszippantok mélyen, 

aztán felnézek a kies égre, 

hogy mi megigézett nem is a vár, 

sem akármilyen udvarlány. 

Hiába a vár vagy akár a kanálisok, 

ha téged látlak benne itt-ott, 

akármerre járok, telepszem, 

te maradsz az én kedvesem. 

Nézem a pocakos, terhes nőket, 

kiknek hasukban már babák nőnek, 

hogy bár tiédben lenne enyém, 

jahj, azt úgy szeretném. 

Mosolyod látom minden női arcon, 

míg belül vívom saját harcom, 

hogy téged el minek hagytalak, 

hiába hát a leírt szavaknak. 

Hiába Németország minden söre 

vagy minden prostituált öröme, 

nem okoz az nekem boldogságot, 

csak szívemnek dúló fogságot. 

Fogságot ennek a várnak börtönében, 

hiába nézek fel a kopár égre 

könyörögve istenekhez, hogy feledjek, 

feledjem el azt, mit szeretek. 

Fiatal voltam, s oly ostoba, 

most meg ez lelkem fájó pontja, 

hogy téged el miért engedtelek, 

ha olyannyira szerettelek.. 

Te lettél váram s ketrecem, 

míg mosolyod el nem feledem, 

Te vagy zárkám s börtönöm, 

hiába nekem bármi öröm, 

ha Te vagy nekem szívem vára 

s Te vagy lelkem örömlánya, 

kit mai napig én nem feledek, 

kit a mai napig még szeretek… 

Látom a víznek fodor hullámait, 

látom bennük álmaim álmait; 

Ragyog felszíne, mint mosolyod, 

meg ahogyan a szemed szokott. 

Hát fúlnék bele a folyó árba, 

mint ahogy abba a szalvétába, 

úgy halnék bele a barna vízbe, 

ha rágondolok az édes ízre. 

Arra amit akkor nekem adtál, 

mit oly mélyen bennem hagytál. 

De hiába ízek, meg illatok, 

gondolkodom, inkább meghalok. 

Hiába írok nőkről meg a várról, l

elkemnek fájó hegfoltjáról, 

ha Te párodat keresed, 

Te, kit én úgy szeretek. 

Ha nem a végtelen vízbe ugrok, 

akkor én a levegőbe fúlok, 

hol érzem folyton illatod, 

mit kósza szél nemrég itthagyott. 

Nem írok többet, nem tetézem, 

felnézek utoljára, föl az égre; 

Kérdem istenektől s tőled Ivett, 

hogy akkor velünk mondjad, mi lett? 

Mert bár akkor elengedtelek, 

még úgy is szerettelek… 

Lenézek a vízre, hívnak a habok, 

valahogyan nem magam vagyok. 

Te vagy a felhő a fodrok között, 

te vagy végtelen börtönöm, 

míg illatod újra, nem rajtad érzem, 

akkor nem nézek majd többé az égre. 

kifogytam…kifogytam…. ennyi… 

Máj.4.