nemistudommilehet

nemistudommilehet

Az életem énnekem

annyit ér,

hogy nem adnám el semmiér'.

Fontos. Foltos,

de töretlenül folytonos,

huszonkét évnyi történelem

az életem

s máris e szavak

tarkítják a múltamat,

hát nem áll meg,

nincs idő és táv se,

igazából semmi sincs.

Hát csak az a kincs,

mit nem adnál el semmiért,

se földiért, se mennyiért,

s az csakis magad lehetsz,

ha szerte eredsz

ezer tájon,

mindenféle vadvilágon

s az életed 

lesz a képzeted.

Képzeled.

Én is.

Kincs, rég nincs.

Rárontok az égre

Rárontok az égre

A csillagokat figyelem idelent,

hogy milyen hatalmasok, nagyok,

hogy én meg milyen kicsi vagyok.

Bár innen ők is azok.

Vaksötétben lengedező pontok,

melyek közé az égre rontok.

Földrehulló csillagokat

Földrehulló csillagokat

Van, hogy úgy, mint a dér,

mikor nap süti s földet ér,

úgy olvadok én is s cseppenek,

de nem fentről, én lentről felfele

az ég felé.

Mint a harmatcsepp a fák alatt,

testem úgy ér eget s szétszakad,

szertefröccsen mérhetetlen atomokra,

s így leszek végül a csillagoknak

táptalaja,

Míg újra nem kel kerek Hold.

Mert addig, mit érkezésem szertszórt

emészti az éhes éji felleg

s egyszercsak a csillagok a Földre esnek

valahol.

Azok a földrehulló csillagok,

melyeket olykor-olykor

magamból elhagyok.

Két költő szíve ver

Két költő szíve ver

Tán József Attila szíve dobog,

ott ahol az enyém szokott,

ugyanúgy, hiányos ütemre.

Mintha így adna jelt, üzenve;

nem lesz csók, sem esti ölelés

s ha lesz is, csak oly kevés

és persze egy sem az, mint volt,

mikor nappal kelt kint Hold

és ahogy a valóra éj lebbent,

Nap ragyogott, akkor idebent,

hol dobban két költő szerve,

ugyanolyan, bús ütemmel verve.

Okt.20.

Illatodat hagytad itt nekem

Illatodat hagytad itt nekem

Elment, búcsút intve itt hagyott,

maga után hagyva egy illatot,

ami napjaimnak íze lett.

Azóta nem is érzek más ízeket!

Se újakat, sem a kedvenc régit,

ha hirtelen felleben a szél itt,

akkor is csak ezt érzem, nagyon,

az őszi szélben szálló illatod.

Elmentél s ezt hagytad itt nekem,

de amíg az ízedre emlékezem,

addig szemeimben belülről látlak.

Már most rettentően visszavárlak!

Semmire sem képes alak

Semmire sem képes alak

Semmire sem képes szavak

zörrenek át ajkam alatt,

mert nincs itt, ki halljon.

Szavaimat csak pazarlom,

melyek a múltból erednek,

de képét festik a jelennek

s végül szerte-szét erednek.

Mindenfelé, lassan szublimálva

léggel, dőlő ággal, vadvirággal,

mignem a hang csenddé válik.

El sem ér a messzi tájig,

akihez szólnak, ő nincs itt,

hangom meg elhal mindig,

hát ott már hallani sincs mit.

Semmire sem képes a lap,

hiszen szó oly kevés marad

a szóltból, mit mondok is,

melyek elkisérnek holtomig.

Mind-mind a múltban erednek,

de a jelenben teremnek

s a szerte-szét jövőbe erednek.

Szerte-szét.

Össze-vissza.

Elmennék.

Jönnek vissza.

Vár rád a tél azért

Vár rád a tél azért

Virágra leltél a hulló őszben

s megbabonázott cifra szirma,

de újon kreált álmaidra

zord tél települ a közeljövőben.

Letépném én most tövében,

ha igy kicsit tovább maradna,

tán még új bimbót is hajtana

s virágozna is akár a télben.

Csodás, tényleg szinpompás virág,

megbüvölt s még egy napig nyilhat,

aztán nem lesz neked, itt hagy.

Fagyos, Zord Tél vár rád Milán!

Zürben (hosszú ü hiányos vers)

Zürben

A társadalom világhálójáról

figyelem otthoni világom,

barátom egy vicces képen,

de nincsen rajta hangja, nevetése.

Családom is csak néhány pixel,

ha a kamerába búcsút intek

s ha épp nincs kép, se alak,

akkor ők csak gépelt szavak,

mik egy-egy bippenéssel kjelzik,

hogy valaki ez itt.

Nem azt mondom, hogy kevés,

azt, hogy nem több, nem elég,

hogy enyhitse a kialakult hiányt,

amit érzek az otthoniak iránt.

Ezer dolog, mi megvan itt nekem,

de otthon is maradt, sok ezer,

barátok, a család s persze Pécs...

Ez mind hiányzik e féltekén,

min élek én

az ürben.

Zürben.

Mintha újra gyermek lennék

Mintha újra gyermek lennék

Gyermekszerelemmel kelt a reggel,

furcsa érzés ez a férfi fejnek,

de még furcsább a szivnek,

hogy nem a formák és az ivek,

hanem bájos, szólt szó generálta.

Ma rólad szólt éjem álma,

Melyben újra gyermekké tettél,

olyan önfeledten gyermeteggé.

Kacajjal s szép szóval karoltalak

körbe, összefonva magunk a Hold alatt

s lassacskán szerelmet szőtt körénk

az ezüstösen csilló' szöszsötét.

Gyermekszerelembe esett fejjel

ébredezek, mint ez őszi reggel

s kivülről figyelem, ahogy ülök

és egy percet sem őszülök,

sőt szivem lassan már gagyog.

Újra szerelmes kisfiú vagyok...?

Kibújok a cellarácsok között

Kibújok a cellarácsok között

Más vagyok Én, ha verselek,

akkor elkap a vers heve

s teljesen megszabadulok.

Szökve, menekülve futok

és hagyom el börtönöm,

mely előtt állok s örködök.

Rácsit addig ütlegelem,

de csak csöndben, némán verem,

észre ne vegye a cella őre

arra járva, járőrözve

s a rácsok közt visszarántson

elkobozva szabadságom.

Ilyenkor kicsit megszökök,

mig a rohanó fák között

rám nem talál, nem lel újra

s akkor pallójára visszahullva

zárkámnak ismét álmodok,

hogy szabadulni, hogy fogok.

Amióta szivem egyet dobbant

Amióta szivem egyet dobbant

Bár neked van ma születésnapod,

köszöntésed személyes szóra hagyom

nem holmi kétlapnyi irásra.

Ez csak lelkem köszönetnyilvánitása,

hogy véred örökké testem vére lesz,

oűörökkön-örökké amig csak létezel.

Köszönöm e testet, amit világra hoztál

s mindazt a tudást, mit nekem tanitottál

és érhettem belőle azzá, ami vagyok.

Beismerem voltak bajok hatalmasok

s nem voltam olykor olyan gyerek,

kire büszkén vethetted volna szemed,

de Te mégis mellettem álltál a bajban,

amit én kreáltal saját magamnak.

Ezzel tanitottál, ezzel a tettel,

hogy hogy kell élni szeretettel,

hát bocsásd meg, mit hibáztam,

ezúton kérem bocsánatát apámnak

is.

Köszönök minden napot, melyben felnőhettem,

köszönöm, hogy ez a felnőtt lettem,

aki éppen most vagyok.

Tudom e szavak nem nagyok,

de mégis olyan hatalmasak,

hogy torkomon akadnak az irott szavak

s szemem hüvös esti könnybe lábad...

Köszönöm,

hogy szólithatlak édesanyámnak,

amióta szivem egyet dobbant.

Sohasem kivánnék, nálad jobbat...

Kényszer ma az idő

Kényszer ma az idő

Hallom az elnyújtott másodperceket...

az idő ma kényes lassúsággal pereg,

majdnem mintha csak állna,

olyan lassú minden egyes kattanása.

Elmaradnak a takkok a tikkek mögött,

az is lehet, hogy tényleg áll, nem pörög.

Talán ma az időn kényszer ül,

amitől egy időre megállni kényszerül.

okt.5.

Tarthatatlan állapot

Tarthatatlan állapot

Furcsa földre lelt csónakom az éjjel,

kikötött a mindenség szigetére.

Tágas volt, mégis zsúfolt,

szinte már véres háború dúlott,

egy tarthatatlan béke volt.

Sohasem szállt ott égre hold,

tengelyén csak a Nap fordult

s a viharszélben is homok s por hullt

felbőszitve ezzel hevét a csatának,

melyben lassan mind a sosemvolt dagályba

nem dőlnek, ez az egész mindenség.

Mig egy nem marad, addig nincsen ég,

csak utána éledhet e szigeten élet

s lehet betarthatatlanból tartós béke.

Magas lépcsőház volt...

   Magas lépcsőház volt, tiz emelet plusz egy használhatatlan, ócska lift.

Mindig nedves doh szag terjengett s a tizediken lakó öreg bácsi cigarettafüstje,

sokszor állt kint és sutyiban dohányzott, hogy az asszony ne lássa meg.

mégis kellemes, bár kissé komótos illattá állt össze, mire megszoktam.

   Esténként sohasem hivtam a liftet, gyalog mentem fel a nyolcadikra.

Egyszer a rezzenő rovarokat számolgattam a lámpák körül, máskor

meg a kattogó lépéseimet. húsz lépcső fél emelet s amikor elérem a

háromszázhuszat, mindig a zsebembe nyúltam, kulcsot vettem elő,

zárt nyitottam, alul felül.

   A kabátomat az övé mellé akasztottam, minden alkalommal, ha éppen

az ott lógott s ha lógott, akkor ablakban kávé mellé füstöltünk és irtunk,

ha kellett még egy ember magam mellett.

...

   Magas még mindig ez a lépcsőház, a rovarok már nem érdeklnek,

a lépcsőfokok száma még mindig ugyanannyi a végén meg ugyanúgy

kulcs zörög.

   Csak kabát nem lóg. Már nincs velem.

Elhagyott az iró felem.