Soko

Soko

Szeress most, amíg még lehet

s szeretlek, ha megengeded;

mert tán holnapra mind meghalunk.

Szeressük magunk, amíg élve vagyunk!

Ne kelljen mondani úgy; Viszon'látásra!,

hogy nem volt időd senki másra

s megtartottad naponta érzéseid...

Ne vesztegessük tovább már éveink!

Szeress most, elvesztjük a perceket,

én is szeretlek, ha éppen lehet,

váltson csókba végre kétes szavunk,

mert tán holnapra mind meghalunk.

A zöld szemű nő

Éjjelente mellkasom bal fele fűt,

tán megleltem azt, ki eddig menekült,

utolértem, megfogtam a kísértetet,

melyet álmom mindezeddig kísérgetett

át tömegeken, városokon, dombokon.

Elengedni mai álmom, soha nem fogom.

Mióta űzöm, évek óta időtlen' kergetem

semmit se tudva róla csak, hogy kell nekem.

Megbűvölt  álmaimban zöld szeme.

A r-égi kert

Kopott szík-sikság tarkítja

kertem, hol még virágok nyíltak

pár kusza évvel ezelőtt

Mára száraz szirom-temető

a kert,

melyben még éretlen gyermek

vallott elérhetetlen szerelmet

rózsáknak, fűnek-fának, 

mindek, mi szép,

akkor még együtt jártak;

A Föld s az Ég.

Ma férfi ül e kertben,

s a kopár semmi szele lebben

át csak a táj fölött,

vacogtatva a sírözönt

s ledöntve a férfit térdig,

ki még hitt,

még valaha tette.

De elengedte.

Ezért nincs évelő virág a kertemen,

ha mégis kinő. én elfedem,

ide más kell, új magokat ültetek!

Hátha lesz egy kert,

melyben gyönyörködve 

ülhetek.

görbül a tér

görbül a tér

Tűlevelek görbítik retinámra a teret

s tavaszt, mely oly lassan érkezett,

hogy azt hittem, hogy már el se jő

s nem veszem le végre téli fejfedőm.

így kerül sapka helyére nyári kalap

s a hosszantartó sötétségre a nap.

Még hűvös, még néha zordra fagy,

de biztos, ez már tényleg tavasz!

Mely lesz nemsoká' forró-termő évszak

elöttem van észak,

karom jobbra mutat...

A nyár diktálja a hazautat.

- háztetőn a világ -

Háborúba születünk, ideológizált vérengzésbe,

melyet csak, ha szabad vagy, kerülhetsz végleg

Szabad, magyarul, ha szellemednek nincsen Ura

s szívednek az Én, a föld s az ég az Univeruma.

A Földön időtlen idők óta folyt a vér, életért cserébe

s ez büszke dolog, de puszta hit s ideólógia cserélte...

Melyeket nem értek.

Nem értem a céljaikat.

Mindegyik vádolja a Létükért a másikat.

Háborúban élünk, itt már sohasem lesz béke,

az embernek háború a kezdete s vége...

Ülök a lemenő ég alatt, meredek felfele,

kúsznak szerte a vörös felhők füstös-terhesen,

azon túl meg csak sejlő csillagok.

Nekem nincs is ott fent Senki

s e háborúban mégis itt lent vagyok!

Hol tudna végre béke lelni?

...

Vallomásom a vallásról

Vallomásom a vallásról

Kövezzen meg bárki, sőt magam akasztom ma,

ha szent bármi vallás vagy írott dogma,

ha az volna,

miért nem születünk szentmisét dadogva,

miért kell magolnunk hozzá szentemberek tanait,

miért nem ismerjük magunktól Isten szavait?

Ha tényleg igaz lenne,

nem is lenne szükség

isten-istenekre.

Ha tényleg igaz lenne,

nem is lenne ennyi

kis-világ-szerte.

Hát vagy egy sem az, vagy mind igaz.

De hogy egy se vigasz, az egyszer biztos.

Lehet, hogy egyszer itt volt.

Vagy voltak, de ma holtak

s minket egyedül hagytak,

vagy tudva bűnük elszaladtak.

Számomra ezért nem szent bármi hitvallása

a "Földnek", én úgy születtem evilágra,

hogy az űrben s az emberben hiszek.

S e hitem életeken át végtelen viszem.

Örökre.

Ugyanúgy már sose dobban

Ugyanúgy már sose dobban

Rengeteg baj zörgeti szívemet,

eme megkövül piciny szervet,

melyet valaha még öröm verte,

ma gond húzza a kín fele.

Oly rég volt abban már béke,

mely mellett mindig is kiállt,

hogy jaj szegény gyakran felkiált;

Legyen már az egésznek Vége!

Ver, még ímmel-ámmal dobban,

de félek, mire tényleg hazaér,

felszakad és a földre fagy a vér...

Félek, hogy a végén belerokkan.

Ha kell, ha segít, akkor ím legyen,

én bármikor kitépem akár örökre,

ha esetleg így lel csupán örömre.

Elrejteném, eltemetném szívemet.

Kitépném, csak hogy nyugalom érje

éjjelente érkező északi fagyban.

Tán ha egyszer újra visszaraktam

rátalál talán a tartós Béke.

Talán... Ha kihűlt, ismét lobban

abban felemelelő, boldog érzelem

s eltűnik belőlem az átok félelem;

hogy tán ugyanúgy már sose

dobban.