Levél Jé Enhez
Ne bántsd magad, az nekem fáj,
s míg akaratod ellenál,
addig én nem segíthetek,
pedig azt szeretnék neked.
Már hogy volnék boldogtalan,
ha a karjaimban tartalak,
mi baj szabhat annak gátat?
Esetleg a Föld anyagának!
De hát én Téged szeretlek,
s ha anyja nem lehetsz gyereknek
vagy fiatal nőként temetlek
akkor is, mert a teher már egy,
közös s a csend erre rámegy,
mondd, hisz terhed tartom magamon.
Ne bánts azzal, hogy neked fáj,
mert amíg szívem meg nem áll,
az Érted ver, veled ütlegel;
Hagyd lenni, ez közös-űr-teher.
Hidd el, hogy én boldogabban
tartalak bajban s zivatarban,
bármi Föld vagy Ég viharában
leszek neked menedéked, várad!
Szóld szavad, ne légy kegyetlen,
pont arra vágyok most, kegyedre!
Engedd, hogy megértésünk teremjen,
mi majd minden szélvihart átszel.
Most ne képzelj semmi mást el,
csak hogy együtt akarom s akarod.
Bármi is az, mi bánt, zaklat,
kérlek ne tartsd meg magadnak,
mert már részem vagy, egészem!
Engedd kérlek, hogy megértsem!
Tudom, nehéz, távol a szólt sok szó,
mégis úgy vagyok, amondó,
hogyha teher, hát vigyük közösen,
ka kell körökre, ha kell örökre,
de bármi is az, tudom, szeretlek,
ezért kérlek már-már vezeklek,
add terhed, mi fáj nagyon,
hisz nem tudnom azt, nagyobb fájdalom.
Lelkem már tudja, kim leszel, ki nekem
s tudom én, már az vagy; Hitvesem.
E világban nincs mese, se istene,
van a gond, mi nem egyszerű,
de ha az ember egyszer hű,
hát nem mindegy, hogy mi a baj?
Szóld szavad,
mert míg e verset írom,
mindjárt gyermeteg sírok,
ha nem tudja, hol az anyja...
Kérlek, ne hagyj magamra!
Ne, ne tedd, én megveszek,
ha a hitvesed nem leszek,
mert nem engeded!
Ne, ne tedd!
Mondd, mert így kegyetlen
az, hogy szeretlek!
