2015. október 30., péntek

Új virágdal

Új virágdal

Hazatértem, s ősz ült már minden ágon,
de egy még virágzott ez ég-világon,
melynek szirmai mindnél szebbek,
dúsak, vörösek, sokkal díszesebbek!

Letörtem s elástam azt szívem alatt,
hol tán e virág tényleg virág marad,
mígnem be nem érik és teljesedik
s buja burjánjával el nem terít.

Nyíló koronával, milliónyi apró ággal
törhet be lelkembe hű-s szabadsággal,
ha engedi, hogy gyökerét meg nőjem én
s így közös létünk tán majd köbe ér.

Ápolom letört szirmaid s lelkedet,
hisz élni nem tudok, nem veled,
hát érjünk össze, keljünk végleg egybe
s várjuk ki, hogy gyümölcsünk teremhessen.

S bárhogy lesz, ha termünk, ha nem,
tudd, hogy összefont létünk nem hal el,
s ha kell örök karollak majd száradásig,
s egy tovább marad, míg majd vár a másik!

Sarjadó

Sarjadó

Talán a szép sarjat adó föld halott,
fent meg vészesen esnek csillagok,
de míg árnyát veti reánk éjjel a Hold
és tudom, hogy végten veled vagyok,
addig e világ minket szét nem darabol!

Csodát fog hozni a forgandó szerencse,
hogy e két szív újólag csodát teremtsen.
Létét adjuk mi majd jövendő egyednek.

Kitartok éveket én, ha kell századot,
mert szerelmet érzek s hű csodálatot,
te vagy csak nekem, bármeddig várhatok
s megteszem, mert lelkemnek álma volt,
melyben rád talált az áldott állapot.

Gyönyör volt s szemed végre szikrát szórt,
kiöntötte magából a belefúlt világot
s lelked pedig örömkönnyben felkiáltott!

S csordult veled szemem zivatara.
Az égen a végén, ha csak egy csillag marad,
akkor is tiéd szívemnek mindkét pitvara
s lelkem is mindaddig, míg itt marad!
Veled megszerettem végre így magam.

Szebb vagy, nőbb vagy minden nőnél
s tudom szíved alatt hordod majd cseecsemőjét
egyszer magamnak, magamnak újrateremtőjét.

magos...



Nem lesz tán táptalaja
az égitestből hullott magnak,
de lesz tere, melyben szabad,
s talán ott majd kifakad
a gond, mi fojt téged legbelül...
Veled leszek, míg el nem ül
s kivárom, hogy megszabadulj,
s akkor tán, a az ég magja hull
elhint az majd benned új életet.

Kivárom, hogy lehessek ez ég én neked!

Pécsi hegy

Pécsi hegy

Hideg, hosszú köd lepi a pécsi hegyet
s csak oly kóborol  kába szívemen,
hisz mióta újra itthon vagyok,
nem láttam én tiszta eget, napot!

Más most, mélán mereng a Mecsek
s lelkem is csak lomhán lépeget
lábai közt a letarolt réteken.
Sajnos idén az ősz hozta a telet.

Rideg bosszú öleli a régi teret,
ahol jó honolt, mára kín terem.
Itt, mi jó, ma túl nagy titok, halott.
Nem látok többé ritka eget, napot.

2015. október 26., hétfő

Élet, élet...

Élet, élet...

Élet, élet te ringyó, mocskos kurva
minden égen s repedésben meglapulva
minden léptem s rezzenésem meglesed,
s amit kívánnék, hát rögtön elveszed?

Miért sújtassz teherrel engem s eme nőt,
nem szeretnéd, hogy anyunak nevezze gyermek őt?
Miért ne teremhessen ritka anyagunk utánunk?
Élet tudd, hogy csak ezért utálunk!

Ha így akarod, hát én veled szembe állok,
súgok, sírok, szitkot szórok, kiabálok
és semmi viharod nem fog rám szakadni!
Ha így akarod, ellened fog szám szavalni!

Jövőmet újra múltba el nem temetem,
tudd, én e nőt mindörökkön szeretem,
még akkor is, ha nem adod kincsedet,
akkor is, ha jövőmben nem sír kisgyerek!

Élet, Élet te ostoba, te vagy a marha,
hiába feszengeted szívem emerre-amarra,
megtanultam én már viharoknak szemben járni...
Kézenfogva fogunk szembeszéllel szembeszállni!

Tudd, te bolond, érted kűzdünk, nem ellened,
csak már látjuk, hogy mi együtt fogjuk, nem veled...
Hisz minden széles ég és föld felett,
nem te, Mi vagyunk az Istenek!

Tusa



Az Élet állít a szívemnek tusát,
most egyben tárja fel össze aspektusát
s könyörtelen elveszi múló kegyed,
hogy születhessen utána újon egyed.

Nem bírom, engem emészt a tusa,
túl gyönge hozzá lelkem habitusa,
hisz ay világnak s neked elegyed,
mi e Földön pont magammal elegyed.

2015. október 15., csütörtök

K. Máriának I.- II.

K. Máriának

Küldeném e levelet K. Máriának,
Amellyel kérdésére válaszolok,
Hogy ily fiatalon az elmúlással
E nagy hévvel minek foglalkozok.

Azért, mert a múlás a létből ered
 S nem feltétlen' a Halál a lényeg,
Hanem az,  miként az idő pereg
 S megszületik annak eredménye.

Nem valóm, az anyag az, mi elvész,
A költő, az mindig költő marad,
Akkor is, ha teste elenyész
 S minden ruhája ronggyá szakad.

És bár a tudott halandóság
Elgondolkoztat, hisz ember vagyok,
Az mindenkiben ben' motoszkál,
Hisz csak az halhatatlan, aki halott.

Kedves nagyanyám tudd, élek míg élek,
Tudva, hogy csak testem a halandó,
Mert sohasem a Halál a lényeg,
Hanem mindaz, mi maradandó.

S amikor már halhatatlan leszek,
Ígérem, múlásról mélázni már nem fogok
S nem is filozofálok az életen.

Akkor majd az Örök-léttel foglalkozok.

2014.Február


K. Máriának II.

Küldeném ismét levelem K. Máriának,
amelyben levelemre válaszolok,
hogy röpülnek az angyalok, kik Földre szálltak,
kiket nem Isten, hanem Család hozott.

Megjöttem, és hát mégsem én távozok.

Tudtam, hogy egyszer ez lesz Veled,
de én elvesztem az időben és térben
s nem hallottam, ahogy az óra pereg
és hát megszületett látod eredménye.

Az anyag elvész, az élet meg elvesz,
de verseimben a mama, mama marad,
akkor is, ha e gyöngéd gyönge test nem lesz,
akkor is, ha még gyöngébb szívem megszakad!

Nem vettem észre, mily rövid a valóság,
s hogy nem fénylenek örökké a csillagok.
Sajnos e bolygón nem él örök jóság,
és most Te is az egészet itthagyod.

Kedves nagymamám, tudd szeretlek míg élek
tudva, hogy csak a tested a halandó,
mert bennem már mindörök a léted,
s hát látod, torkomon akad a szó...

Te idebent halhatatlan leszel
s ígérem, átadom, amit nekem adtál
keresztül hosszú boldog éveken.

S remélem én is adtam, kaptál,
legalább annyit, mint Te énnekem.

Köszönöm Mama.

2015.Október

2015. október 14., szerda

Ezerarcú leány II,

Ezerarcú leaány II.

Te vagy, te lennél az ezerarcú leány,
hisz írirszed egy végtelen színben megállt
s ha belenézek, mélyen elmerenge,
akkor én ezret látok, nem csak egyet,
temérdek általad megélt életet
s azt, hogy ki voltam s vagyok én neked.

Hosszúra nyúlt út tágult valaha,
volt hogy óceánt húzott, vagy falakat,
eltúlzott messzi ős-világokat,
de miként a méh megleli a virágokat;

úgy lelek én is rád, a kóbor-lélek,
akkor is, ha elsodort az, mit élek,
vagy miket valaha éltem egyszer meg.
Te vagy, te lennél, ki arcod felét elfedted

álmaimban s való nyílta most ki?
Tudom, az égen Te fogsz ragyogni,
ha búcsút int kalappal a nappal.
Hold leszel akkor az estre tapadva

és dúdolod valómra a látomásod;
Csilló-jöttű kételen' másvilágom
idézi elmém űrének közepére.
Léted maga utat mutat az égre,

hisz ha belegondolok nem ezer volt,
tán több, mint mennyi holdat szerteszórt
időnk tengerén a mindenség, a Káosz.
Hogy millió vagy tudom már most!

Álom voltál s gy lettél valóság mára,
megálmodott életem képzet-valósága!

Beburjánzik


Burján nőtt ki szívem köré
s nincs tövis tömegesedő tövén,
sőt épp kinőtt és egyből kivirágzott,
hisz kapott telet, vörös hóban ázott
s megbújt magja ezeregy vihart!

Most pitvaromból egy darabot kimart
és rákként terjed szét a belsejében
s az önző gondolatok már el sem érnek
odáig, hol az egész ego lüktet,
s bár útján nem állja se gaz, se tüske,

csak a sodort magból bújt fa ága,
megtöri őt, a lélek igaz boldogsága.

Virágba tárta tájam ám a lánynak álma mára!

Saját számból

Saját számból

Nem hiszem hogy jobb volnék mint bárki más,
de a hideg kiráz, mikor elmerengek másokon,
hogy miért indul más okon  minden ember
s hogy miért érthetetlen számomra oly sokaknak
önző oka, s az egésznek a tetőfoka, hogy elfogadom
azokat, az embereket, nem az okokat, monhatni
ürügyeket, de az ilyenek ügyesek, hát
a többség az hisz nekik, hogy így működik ez itt.
Csak én nem tudok? Hinni ennyire csak 
én unok? Nincsen semmi értelme rendszernek
vagy istennek, miért lenne? Mit tettek?
Az elől kellen futnunk igazából, mit nem 
tudunk, ki gazából, töviseiből mezőre
rétre, hol keresztül látsz a térben
s nem menekülsz ismeretlen istenségbe
vagy ideálba, azok csak igaz utunk elé ide
állnak s amit tudunk megtiltják, szabályozzák
engedik.

E világon nincs semmi, mi szabályozna 
engem itt.

Semmi dogma, folytó akarat.
Én nem vagyok szolga,
én saját számból szólok szavakat!

gyors csoda


Csoda vagy, sőt annál csodásabb,
már talán csak téged csodállak,
hisz szebb vagy te nékem mindennél,
hiába, hogy e Földön minden él,
nem lelek nálad fenségesebett,
vagy kinek csókja édesebben
érne szótlan, szerelmes ajkaimhoz.
Kinek csókja kísérni a holtomig fog.

Csendje a Balatonnak



Gyönyörű csend szállt a felhők alá,
hiába leng komoran a birkanyáj,
ily boldogság régen járt erre.
Nyugalom tört a szívemre!

Végtelen gondtalanság a Balaton
s itt csakolyat érzek Magamon,
egyőtt ringok náddal, sövénnyel,
s veszem levegőm, minden lénnyel,
hisz nincs, amelyik bántana,
itt nincs, mi lelkemnek ártana.

E csend, mint igaz jóbarátom,
úgy vereget engem a vállon
és halkan odasúgja; shhh! Vége.
Újra kérdi; Élni szeretnél-e?

A csendben csendben válaszolok;
Én nem szeretnék, hanem fogok!
S mosolyogva átölelem az eget,
mind a bús felhőt, mi azon lépeget!

macskakő

macskakő

Cobenhavn hallgatak meszelt falait szállja
a pára és a hűvös európai köd.
Hirtelem mind a lelkem útját állja
s felhányva egy évnyi darabot kiköp
s tapossa bele a macskakövekbe.
S lassú lépteim még lassabban követve
ráeszmélek, mi az a maszlag, sár,
rájövök, hogy ez az én világom,
eddig elmém csak kába, alva-járt,
s most gyötrelmes hosszú évem kihányom
és engedem magam magam lenni,
engedem magam végre, végre menni!
S ahogy kopik a cipőmnek vékony talpa
alja s azon az eltiport por rajta,
már nem is idegeskedek, már vége lett,
de az biztos, hogy életem egy kemény éve lett!

Feltámadott a t.


Feltámadott a magyar tenger,
de nem a vén Balaton.
Feltámadott a magyar ember,
gyűlölködve, szabadon!

Szerintem ez nem Árpád ága,
ez már a népnek butasága,
hogy uszít, lázít, utál s lázad,
de erre nem a vér a magyarázat!

Látjátok,
én is felbosszantottam
Magam.

Szinte eszperente

Szinte eszperente

Megteremtettek s ember lettem, gyermek,
szellem, "leejtett" egy, mely felejtett, elme,
melybe elfedett s elfeledett tervek lettek
temetve, ezer meg egy nyelv, egyenlet s
eszme, de ezek egek felett elvesznek s
lesznek erek s terek, veres szervem terhe,
mekyet verek gyermeteg, fejemben meg 
e rejtett elem, elme veszekedne velem, 
mert teljes terjedelemben megtelt tervekkel
 s tettekkel, megs meg nem tettekkel, 
tele velem, Eszem vesztem egyszer, mert
e kegyetlen' telhetetlen eszme keltett
benne egyszer veszedelmet, mert lelkeket
keresek,ezreket, melyek egyetlenek, 
s melyben egyetlen egy meglel, szeret
s lesz nekem felem. Felemelem kezem,
ez lesz jelem! Egy leszek eme ezerben,
melyben kezeket keresek, melyek nem 
veresek!

Ember lettem emberek,
Te meg Te, nekem egy meg egy,
egyre megy, mert beleteremtem veletek 
ebbe;

Szinte eszevesztett eszperente 
emberszeretetbe.

Szerelembe!

Fura cigi, fura füst

Fura cigi, fura füst

A nyirkos, omló meszű falak alatt
találtam meg önmagamat...

Édes füst vagy köd volt odalent.
A pince sarkában ült ott a test
s benne az, kit Énnek nevezek.

Láttam a vállán valami nehezet,
olyasfajta terhet, mi nem látható
s pont ezért ért oly átható'n;

mert azt vettem észre, mit nem lehet,
azt, mit ha látnak, csak az istenek.
Láttam, én láttam magam magamon,

mint felfoghatatlant, s mint anyagom,
mi csakúgy meredt az omladozó mészre,
ahogy éne vettem saját magam észre!

Fura füst andalog e pince mélyén.
Fura, hogy látom magam a cigi végén.

Babylon átka

Babylon átka

Pártok, vallások, ezerszerű emberek,
ismét fel kell szóljak, látom nem megy ez!
Most egyben bánatos és dühös szavam szól,
mert e világ Harmadik Háborúba araszol
s nincs más, mi ahhoz vezet, csak a gyűlölet
és nem értés, ha félsz fogadni tán hű ölet,
mert harag vagy rögeszme annak ellenáll,
míg e rohadt pusztuló bolygó meg nem áll!

Fájtok, Ti, halálosan egyszerű emberek,
hisz halálosan egyszerű az út, mi elvezet,
de nem a habárúhoz, hanem el attól.
Csak vonatkoztass el önmagadtól
s hagyd halni egód s vele szimbólumait.
A racionalitás nem kíván háborút ma itt!
Hát akkor ez a baj? Nincs józan ész?
Kiabálunk, rámutatunk, örülj, hogyha élsz?

Nem értem, sohasem kívánnám másét,
sőt én könyörgök enyhet adó halálért, 
mert megőrjít minden oldal butasága.
Bár ha az veszem, ez Babylon átka,
hisz nyelv, s kultúra uszítva szül embert,
így került az karóra, vagy épp feszületre,
kapott pengét, később golyót szíve alá!
Hányszor halunk még ily ostoba halált?

Mostoha majdnem milliárdból milliárd,
s most vagy soha, elmém, lényem felkiált!
Mi ez a kiírthatatlan, makacs kór,
amit ne lehetne kiírtani magadból,
hogy a mást ne utálja és sértegesse,
hisz a másik akkor így, miért ne tenne?

Miért ne tenne?

Egód öljed, s béke lenne!

Miért ne menne?


tetősverssok


Feladom, nőtlen, pártalan nincs élet
csak az álom, mely kegyetlen kitépett
szinte mindent, ami a valóságom,
s hogy álmom ismét valóvá váljon
már csak te kellenél s persze én,
hogy egy Hold forogja át a földtekét.

Nem hagyom időtlen, ártatlan kis létem
megragadni tőled ily messzi térben,
hol egy ideje a semmire várok,
hátha valami nemlétezőt kitalálok,
de hív szív, hajt az elme s űz e lét,
már hallom, játszod eme hű zenét.

Belefáradtam.
Jövök.

Egyet mondok

Egyet mondok

Duzzadó elmém hasad, túl sok a szó,
a tátongó ajkamat el nem hagyó
gondolat akad meg a torkomon,
hogy szavaimat szólni hogy fogom.

Nem is tudok írni róla,
mert túl sok e lény mondanivalója,
de míg nincs itt egész valója,
vagy enyém otthon,
addig csak egyet mondok;
Úristenem!

Dehogy őneki, nekem kell, úgyis nekem,
szólni, súgni, kiabálni, üvölteni!
Nekem kellett e testet ölteni,
hogy hangom adjam a csendhez,
mi a kedvtől függve ér füledhez,
de nem mondok semmit, csak egyet;

Szótalan maradok, míg hoznak szerelmet
sorstalan nappalok.
Akkor ott, egyet mondok;

Egy.

Beszállt szél

Beszállt szél

Hűvös őszi szellő száll az ajkamon
s kopogtatja résre nyíló ablakom.
Más most ez, ritka, ravasz,
mintha nem ősz lenne, tavasz!

Hisz eddigiek mind búcsúk voltak,
előzménye jó sok gondnak, fajdalomnak
s most is búcsút intek, de most csak legyintek,
mert már a boldogság irányába tekintek.

Soha véget nem érő örök boldogságba,
hol béke lel a honi benső tájra
és szerelem édes kegye nyugtat este,
szerelem, melybe végre végleg estem.

Hűvös itt, de érzem, nem hűl, sőt hevül
és oly forró lesz az ősz legbelül,
hogy tavasz lesz, a tél pedig a nyár.
Csak tényleg érjek haza már!

Keserédes képzelet

Keserédes képzelet

Hogyha elengedem édes képzeletem,
már az otthon képe játszadozik el velem
s elémtárja mindazt a szépet, mi élet
s azt, mi ily messze tőle semmivé lett.

Látom már az ereszkedő gépi szárnyakat
s azok alatt a reszkető égi tájamat,
magyar mezőt, hegyet-völgyet, Pestet s Budát!
Már látom köztük hempelyegni a Dunát.

Hallom már a feketerigók őszi dalát,
a MÁV, BKV és Tükebuszok zaját,
a piacok, várók s boltok tömegét.
Már hallom a régi pécsi utcazenét!

Érzem már gyepünk puha lépteim alatt
s ahogy ebem simogatja az ujjamat,
édesanyám meg cirógatja bús fejem.
Már érzem, mily könnyed tapintású keze.

Látom már úgyis elhagyom a Mecseket,
azok mögé látok már mezőföldeket,
melyeken csak tévedt birkanyáj csavarog.
Már látom a Tiszát, mi közéje kavarog.

Hallom már a legelő zaját a holt csendet,
mely ritka, örök kérésszerelembe kerget,
melyben újra kelnek mindig, ha halnak.
Már hallom, miként ismét szárnyra kapnak!

Érzem már a dúló sodrát a messzi árnak,
e két épp özönlő lélek folyamának
terhes köveit s kavicsait hányja rám.
Már érzem, ahogy végleg végre rámtalál!

De ha elengedem jobban képzelet,
egyből beugrik egy másik képzet nekem
s elémtárja mindazt a rosszat, mi élet,
háborút és vadul viaskodó lelki képet.

Látom már, vihar tépázza majd szárnyamat,
míg az lángoló határokon áthalad.
S a magyar hon, s azon, ki vet, nem ért meg,
kivet, megint, megint kereshetek menedéket!

Hallom már a legbensőm zaját, a volt csendet,
a Káoszt s az arra érkező vas-világ rendet,
melybe törvényt teremt a fő, önző akaratot.
Már hallom a súlyt, mit a múlt szava hagyott.

Érzem már a lábam lépte törmeléket,
mit a valahavolt tömege tört elébem
és sajnos még így is betartom a törvényeket.
Az ego teremt szabályozott tört-éveket.

Magos

Magos

Mikor lesz egy mag a szikár, tar-tájban,
mely akár egymagában virágba tárja,
s hajt a semmi közepén sarj életet?
Cifra kert lesz, mit szerelem égetett
s az nyílja újra rá magát majd.
Csak legyen, hisz ha lesz mag, fát hajt,
mi majd árnyat vetít, derűt,
kettős-létet, valós álomszerűt!

tetőstörmelék


A kémény tövéve ültem nyugtom keresni
s a Nap vörös parádéját, lementét lesni,
de itt se jó, sehol se...

Mindenütt a magány!

Lepkék és keselyűk

Lepkék és keselyűk

A bágyadt, fekete-terhű lepkék
és fáradt szép keselyűk reptét
követi fejem s cikáz velük
körbe, míg szemem, mit lát belül
csak összemosott kép s vonalak.

Ma összerogyott a holt-alak.
Keserű keselyű hadak lengnek,
se derű s testem hűl, ha lebben,
nem csoda, hogy a tájra járnak,
fel ide, hol halálra várnak.

Csak várjam fekete leplű estém,
még hátha megenyhül e lét
s hőt vet itt nekem világ s ez űr,
mert ölne szívem, Ez Itt, már belül
s csak Ősszel fog szép hon-vadat!

Majd ősszel-hozott fagyott tavak
dere hűl felenyhűlt anyag szervre.
Eme űr felderül ma Ebben,
mert oda, Ott a párja várja,
messzire, hol a lány, vár ma.

Levél Jé Enhez

Levél Jé Enhez

Ne bántsd magad, az nekem fáj,
s míg akaratod ellenál,
addig én nem segíthetek,
pedig azt szeretnék neked.

Már hogy volnék boldogtalan,
ha a karjaimban tartalak,
mi baj szabhat annak gátat?
Esetleg a Föld anyagának!

De hát én Téged szeretlek,
s ha anyja nem lehetsz gyereknek
vagy fiatal nőként temetlek
akkor is, mert a teher már egy,
közös s a csend erre rámegy,
 mondd, hisz terhed tartom magamon.

Ne bánts azzal, hogy neked fáj,
mert amíg szívem meg nem áll, 
az Érted ver, veled ütlegel;
Hagyd lenni, ez közös-űr-teher.

Hidd el, hogy én boldogabban
tartalak bajban s zivatarban,
bármi Föld vagy Ég viharában
leszek neked menedéked, várad!

Szóld szavad, ne légy kegyetlen,
pont arra vágyok most, kegyedre!
Engedd, hogy megértésünk teremjen,
mi majd minden szélvihart átszel.
Most ne képzelj semmi mást el,
csak hogy együtt akarom s akarod.

Bármi is az, mi bánt, zaklat,
kérlek ne tartsd meg magadnak,
mert már részem vagy, egészem!
Engedd kérlek, hogy megértsem!

Tudom, nehéz, távol a szólt sok szó,
mégis úgy vagyok, amondó,
hogyha teher, hát vigyük közösen,
ka kell körökre, ha kell örökre,
de bármi is az, tudom, szeretlek,
ezért kérlek már-már vezeklek,
add terhed, mi fáj nagyon,
hisz nem tudnom azt, nagyobb fájdalom.

 Lelkem már tudja, kim leszel, ki nekem
s tudom én, már az vagy; Hitvesem.
E világban nincs mese, se istene,
van a gond, mi nem egyszerű,
de ha az ember egyszer hű,
hát nem mindegy, hogy mi a baj?
Szóld szavad,
mert míg e verset írom,
mindjárt gyermeteg sírok,
ha nem tudja, hol az anyja...
Kérlek, ne hagyj magamra!

Ne, ne tedd, én megveszek,
ha a hitvesed nem leszek,
mert nem engeded!
Ne, ne tedd!

Mondd, mert így kegyetlen
az, hogy szeretlek!

Tán nincs címe

Tán nincs címe

Magamhoz láncolni még hány helyet
fogok, hány várost, tavat, hegyet?
Hogy őszint legyek már most sok,
de nem elég, hát csak egyet mondok;
Hát legyen! Ad helyet Pécs, Lokeren,
Tirol, Nünberg s az államok, tág terem
lett árterem, melyben virág alá ág terem
magból, melyet a Tisza s Duna medre hord.
Tán hazám lelem, hol e kettő egybefolyt
s szerelem tölti be terem s létemet,
élni bárhol, de nem mindegy, mely ég temet
a világból, s bár jópár megfordult felettem,
de fogja, örök rabja egyiknek sem lettem.

Magamhoz láncolni még hány nevet
fogok, hány arcot, ölet, kegyet?
Hogy őszinte legyek, csak egyet fogok,
nevét annak, kit két folyam sodort,
hogy azon a bizonyos találkahelyen
magból búvó-tavasz ágvirága legyen,
hol folyóm lenne, óceán, nem csak erem;
De hát legyen! Te Tisza, te Duna merre folysz,
mert akkor erem s vérem is e helyre fog,
hisz míg sodra el nem hozza életemet,
addig csak a remélt élet terhe temet
a hiánytól, de már folyamlok e helyre,
hol magból virág s abból újra mag születne.

Lassan szakad a napszak

Lassan szakad a napszak

Itt még tűz a nap, de ott már apad
s mire felettem fog, rég rátapad
szemeire a nyugtató, altató álom,
melyben én az övé ő az én párom
s mikor hajnalban álmaiból épp kel,
csak akkor tör rám itt az éjjel,
így hát, ha őfelette Nap forog
én akkor váltok át és álmodok.

Még ötvenkét hold dúl míg érkezem
és ugyan az a csilló-jöttű ég terem
majd a már közelálló két szív fölé,
s lesz ő enyém, én meg ím övé
s lesz álmunk és életünk ugyanolyan.
Nem, mint most, mint a csillagoknak
szerelme a holddal, hogy sosem látja,
míg a másik éjét a Nap le nem váltja.

Hány nap jő, míg eggyé leszünk ég alatt
és  szemtől-szembe nem borul ránk éjszaka,
s reggel, mely közös kéjjel kelt fel,
ha az üvegpárán minden egyes éles cseppen
két lét, káprázó, régi-égi test ragyog,
a hű Hold te, a napkorong az én vagyok
s cikázva járva át azon a rétegen fényünk
tükörképünk játssza játszva elébünk.

Attól a naptól kezdve nem számolok napot,
neked adom, mi vagyok, mindkét pitvarom,
lüktető űröm onnantól benned lüktetem,
ha a tiéd is éjjel-nappal értem üt, nekem,
Te majd ölelsz s ölelsz azért, hogy éljek,
én meg ezért fogok ölni s halni érted,
mert szeretlek majd éberen és alva is,
s mert szeretni fogsz életben és halva is.

A Halál a titka

A Halál a titka

Csodálatos, ritka gyönyörű az élet,
de talán ritkább és csodásabb a halál,
hisz valakiért élni szép, halni még szebb,
főleg ha Amor nyila az, mely eltalál
s ha nem raksz varratot felnyíló sebére,
az élet szabadon áramlik át érfalán.

Csodákat fojt itt a tömör Űr ma bennem,
habár én-fogámban nincs már nincs rab-alak,
itt valamiért félig én, ay mi lettem.
Tőle valahogy nincs ma alak, ki cellarab,
csak egy a baj, nagyot feszít; Ó engem,
a vérem az ragyog ma itt és marad!

Hihetetlen s merőben fájdalmas e lét,
már csak a fél s feleség hiánya által
s rendít, hogy az én elveszti puszta eszét,
felét yárja, felét meg nyitva kitárja,
s mely szabad, az hűtelen, félénk felénk,
ezért veszti néha eszét, visszavárva
a lényt, Ki már messzi távot látott elém.

Ki felettem áll erőben, az a páfrány,
táj az, s az ég, melyen ég, mi láng, a fényév,
felírt, hol-halt lény, fele sincs, csupa ábránd.
Kezét tárja, de mégse bírja el kilétét,
mert az rab, azért űrtelen vért élt már át,
s e lét, e kis kép az egésznek a ritka végén
ezért ily tág, mert itt már volt, máshol fán ág.

2015. október 13., kedd

Ölre lelni

Ölre lelni

Én nem tudok benned hinni Istenem,
se Lucifer, se angyal nem jelent meg,
merthogy hitetlenként élve vétkezek
s ezt a magasságos főúrnak jelentse.

Felbosszant, hogy lehetséges jelenléted,
de nékem semmiben nem jelentél meg,
te önző, te mindenkihez kapzsi alak,
ha létezel, hát most mutasd magad!

Ha vagy, Te nagyobb, kit képünkre kreálunk,
most fedd fel arcodat s igaz akaratod,
mert mi emberek már régen elhibáztuk
s elpusztítjuk saját fajunk, ha hagyod!

Adj jelet, leszek akár próféta-alak is,
ki szólja igédet és szórja szét a szavaid,
csak szóld már őket, nem ismerelek,
s ha az eddig leírt igaz, nem is merlek.

Hinni nem tudok, míg rád nem lelek,
míg meg nem jellenek éberen istenek
és mondják meg, hogy mit tegyek a világért,
békében nyíló, szép páfrány-virágért.

Kérlek, az ember elfelejtett végleg ölelni.
Az már csak tombolni tud és ölni,
nem tud a lélek hűs szerelemre lelni,
segíts, hogy lehet hábórúban békére törni?

Ehhez ember nem elég, Istenem te kellesz,
mert mondom én a vége mégis ez lesz,
hogy nem leszünk, s mondd akkor ki lesz,
kinek van még hozzád hihetetlen hű hite?

Én készen állok, leszek én a próféta,
mert látom már lassan jő a háború,
s egy vörös Hold árnyéka lángoló éjt ad
és az egész világ s űr majd ránkborul.

Legyen béke végre, erre kérlek téged,
hogy tudjon újra szeretetre lelni lélek
s kart karba vetni, egybe, ölbe kelni,
engedd az embert végre ölt ölelni!

Világunk istene talán már rég halott
s elfeledte az ember, mi az, hogy élet,
de hiszem, magából egy darabot elhagyott,
saját istenemet, a békét; Téged.

Éber álom

Éber álom

Álmomban Fenyvesen dobáltam kavicsokat
a sínekre, hol majd nyikorog a vonat,
mikor a masiniszta végre fékre lép
és lassított mozgással gurul be elém.

A lényegtelen időben buzgalommal vártam
és percenként két pici követ dobáltam,
hogy teljen az, mi úgyis telik,
míg a mozdony a horizonton megjelenik.

Épp egy szép kereket készültem dobni,
de elkezdtek a messzi fák suhogni
s felzúgott a kanizsai sebes kürtje,
vágtatott tovább, új életünkbe.

A kis követ, amit éppen fogtam,
zsebembe nyomtam, el sem dobtam.
Utolsó számolt percem volt az nekem
s míg nem ért be, időtlen álltam a peremen.

Zakatolt a gyors s csak úgy vágtázott a sínen
s csakúgy zkatolt lázban ázott szívem,
mely már a fékek fémes zajára vágyott,
miként a vagonokből egyre többet látott.

A kaviccsal babráltam a zsebemben,
s közben dadogva a szavakat kerestem,
mit majd megfontoltan szól a szám,
ha leszáll a lány valamelyik nyíló ajtaján.

Már a közeli fákat is nyögve lökte jötte
s még a vagon alá pöccintettem a kövem,
a vonat meg sebes jöttét dudálta,
én meg a peron végén remegve vártam.

Közben fülkeképek peregtek szememre,
de szám még mindig a szavakat kereste,
miket mondani szeretne a lánynak,
ha feltűnik valamelyik ablakában.

S nyíltak is, kalaúz pattant a peremre
és szemem a távban rálelt a szemekre,
melyek vörölső bájjal szökk'tek hirtelen
keresztül kasul a peronon s a síneken.

Lábam lépni kezdett, majd szaladni,
de közben elfeledtem mit szavalni,
de ő is, hisz karjaim közt szótlan maradt,
szó helyett csük maradt az ajkak alatt.

Repülés volt, önfeledten kar a karban,
örök-röptű héjanász az őszi avarban,
ott nem szólt szó, szoltak a tettek,
miket azok tesznek, kik szeretettek.


Most a tetőről hajigálok köveket az égre fel
s a vezetékek helyére síneket képzelek.
Most még a meglévő időt dobálom,
míg valóság nem lesz az éber álom...