Ezerarcú leány II,

Ezerarcú leaány II.

Te vagy, te lennél az ezerarcú leány,

hisz írirszed egy végtelen színben megállt

s ha belenézek, mélyen elmerenge,

akkor én ezret látok, nem csak egyet,

temérdek általad megélt életet

s azt, hogy ki voltam s vagyok én neked.

Hosszúra nyúlt út tágult valaha,

volt hogy óceánt húzott, vagy falakat,

eltúlzott messzi ős-világokat,

de miként a méh megleli a virágokat;

úgy lelek én is rád, a kóbor-lélek,

akkor is, ha elsodort az, mit élek,

vagy miket valaha éltem egyszer meg.

Te vagy, te lennél, ki arcod felét elfedted

álmaimban s való nyílta most ki?

Tudom, az égen Te fogsz ragyogni,

ha búcsút int kalappal a nappal.

Hold leszel akkor az estre tapadva

és dúdolod valómra a látomásod;

Csilló-jöttű kételen' másvilágom

idézi elmém űrének közepére.

Léted maga utat mutat az égre,

hisz ha belegondolok nem ezer volt,

tán több, mint mennyi holdat szerteszórt

időnk tengerén a mindenség, a Káosz.

Hogy millió vagy tudom már most!

Álom voltál s gy lettél valóság mára,

megálmodott életem képzet-valósága!