A Halál a titka
Csodálatos, ritka gyönyörű az élet,
de talán ritkább és csodásabb a halál,
hisz valakiért élni szép, halni még szebb,
főleg ha Amor nyila az, mely eltalál
s ha nem raksz varratot felnyíló sebére,
az élet szabadon áramlik át érfalán.
Csodákat fojt itt a tömör Űr ma bennem,
habár én-fogámban nincs már nincs rab-alak,
itt valamiért félig én, ay mi lettem.
Tőle valahogy nincs ma alak, ki cellarab,
csak egy a baj, nagyot feszít; Ó engem,
a vérem az ragyog ma itt és marad!
Hihetetlen s merőben fájdalmas e lét,
már csak a fél s feleség hiánya által
s rendít, hogy az én elveszti puszta eszét,
felét yárja, felét meg nyitva kitárja,
s mely szabad, az hűtelen, félénk felénk,
ezért veszti néha eszét, visszavárva
a lényt, Ki már messzi távot látott elém.
Ki felettem áll erőben, az a páfrány,
táj az, s az ég, melyen ég, mi láng, a fényév,
felírt, hol-halt lény, fele sincs, csupa ábránd.
Kezét tárja, de mégse bírja el kilétét,
mert az rab, azért űrtelen vért élt már át,
s e lét, e kis kép az egésznek a ritka végén
ezért ily tág, mert itt már volt, máshol fán ág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése