Lassan szakad a napszak
Itt még tűz a nap, de ott már apad
s mire felettem fog, rég rátapad
szemeire a nyugtató, altató álom,
melyben én az övé ő az én párom
s mikor hajnalban álmaiból épp kel,
csak akkor tör rám itt az éjjel,
így hát, ha őfelette Nap forog
én akkor váltok át és álmodok.
Még ötvenkét hold dúl míg érkezem
és ugyan az a csilló-jöttű ég terem
majd a már közelálló két szív fölé,
s lesz ő enyém, én meg ím övé
s lesz álmunk és életünk ugyanolyan.
Nem, mint most, mint a csillagoknak
szerelme a holddal, hogy sosem látja,
míg a másik éjét a Nap le nem váltja.
Hány nap jő, míg eggyé leszünk ég alatt
és szemtől-szembe nem borul ránk éjszaka,
s reggel, mely közös kéjjel kelt fel,
ha az üvegpárán minden egyes éles cseppen
két lét, káprázó, régi-égi test ragyog,
a hű Hold te, a napkorong az én vagyok
s cikázva járva át azon a rétegen fényünk
tükörképünk játssza játszva elébünk.
Attól a naptól kezdve nem számolok napot,
neked adom, mi vagyok, mindkét pitvarom,
lüktető űröm onnantól benned lüktetem,
ha a tiéd is éjjel-nappal értem üt, nekem,
Te majd ölelsz s ölelsz azért, hogy éljek,
én meg ezért fogok ölni s halni érted,
mert szeretlek majd éberen és alva is,
s mert szeretni fogsz életben és halva is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése