Éber álom

Éber álom

Álmomban Fenyvesen dobáltam kavicsokat
a sínekre, hol majd nyikorog a vonat,
mikor a masiniszta végre fékre lép
és lassított mozgással gurul be elém.

A lényegtelen időben buzgalommal vártam
és percenként két pici követ dobáltam,
hogy teljen az, mi úgyis telik,
míg a mozdony a horizonton megjelenik.

Épp egy szép kereket készültem dobni,
de elkezdtek a messzi fák suhogni
s felzúgott a kanizsai sebes kürtje,
vágtatott tovább, új életünkbe.

A kis követ, amit éppen fogtam,
zsebembe nyomtam, el sem dobtam.
Utolsó számolt percem volt az nekem
s míg nem ért be, időtlen álltam a peremen.

Zakatolt a gyors s csak úgy vágtázott a sínen
s csakúgy zkatolt lázban ázott szívem,
mely már a fékek fémes zajára vágyott,
miként a vagonokből egyre többet látott.

A kaviccsal babráltam a zsebemben,
s közben dadogva a szavakat kerestem,
mit majd megfontoltan szól a szám,
ha leszáll a lány valamelyik nyíló ajtaján.

Már a közeli fákat is nyögve lökte jötte
s még a vagon alá pöccintettem a kövem,
a vonat meg sebes jöttét dudálta,
én meg a peron végén remegve vártam.

Közben fülkeképek peregtek szememre,
de szám még mindig a szavakat kereste,
miket mondani szeretne a lánynak,
ha feltűnik valamelyik ablakában.

S nyíltak is, kalaúz pattant a peremre
és szemem a távban rálelt a szemekre,
melyek vörölső bájjal szökk'tek hirtelen
keresztül kasul a peronon s a síneken.

Lábam lépni kezdett, majd szaladni,
de közben elfeledtem mit szavalni,
de ő is, hisz karjaim közt szótlan maradt,
szó helyett csük maradt az ajkak alatt.

Repülés volt, önfeledten kar a karban,
örök-röptű héjanász az őszi avarban,
ott nem szólt szó, szoltak a tettek,
miket azok tesznek, kik szeretettek.


Most a tetőről hajigálok köveket az égre fel
s a vezetékek helyére síneket képzelek.
Most még a meglévő időt dobálom,
míg valóság nem lesz az éber álom...