Keserédes képzelet
Hogyha elengedem édes képzeletem,
már az otthon képe játszadozik el velem
s elémtárja mindazt a szépet, mi élet
s azt, mi ily messze tőle semmivé lett.
Látom már az ereszkedő gépi szárnyakat
s azok alatt a reszkető égi tájamat,
magyar mezőt, hegyet-völgyet, Pestet s Budát!
Már látom köztük hempelyegni a Dunát.
Hallom már a feketerigók őszi dalát,
a MÁV, BKV és Tükebuszok zaját,
a piacok, várók s boltok tömegét.
Már hallom a régi pécsi utcazenét!
Érzem már gyepünk puha lépteim alatt
s ahogy ebem simogatja az ujjamat,
édesanyám meg cirógatja bús fejem.
Már érzem, mily könnyed tapintású keze.
Látom már úgyis elhagyom a Mecseket,
azok mögé látok már mezőföldeket,
melyeken csak tévedt birkanyáj csavarog.
Már látom a Tiszát, mi közéje kavarog.
Hallom már a legelő zaját a holt csendet,
mely ritka, örök kérésszerelembe kerget,
melyben újra kelnek mindig, ha halnak.
Már hallom, miként ismét szárnyra kapnak!
Érzem már a dúló sodrát a messzi árnak,
e két épp özönlő lélek folyamának
terhes köveit s kavicsait hányja rám.
Már érzem, ahogy végleg végre rámtalál!
De ha elengedem jobban képzelet,
egyből beugrik egy másik képzet nekem
s elémtárja mindazt a rosszat, mi élet,
háborút és vadul viaskodó lelki képet.
Látom már, vihar tépázza majd szárnyamat,
míg az lángoló határokon áthalad.
S a magyar hon, s azon, ki vet, nem ért meg,
kivet, megint, megint kereshetek menedéket!
Hallom már a legbensőm zaját, a volt csendet,
a Káoszt s az arra érkező vas-világ rendet,
melybe törvényt teremt a fő, önző akaratot.
Már hallom a súlyt, mit a múlt szava hagyott.
Érzem már a lábam lépte törmeléket,
mit a valahavolt tömege tört elébem
és sajnos még így is betartom a törvényeket.
Az ego teremt szabályozott tört-éveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése