Elvadult a tenger
Túl vadul dúl a vöröslő tenger
s elbúj hullámokkal fedett menedékbe
s valamiért apadni nem mer,
elrejti előlem, mi van mederében,
Tombol, tajtékzik, orkánt kiabál,
villámokat dobál a felszínre szele,
hogy ne érjem medrét, mindent kitalál,
de semmi meg nem rendít partja fele.
Ha kell éles hullámokon át
török előre én akár ezer évet
s megjárva minden hullám tetőfokát
eljutok majd mélyen rejlő mederébe.
...
Oly csodás pedig azúrkék tengered,
hát ha kell én viharoddal szembe szállok
és feltárom mindazt, amit rejteget,
s tán látom én is azt, mit Mózes látott.
Én addig élek, míg végül csendje leszek
s e tenger partján a megszállt nyugalom,
addig míg e szélviharban rendet teszek,
míg a legmélyéig nem ér le tudatom!
Én felkutatom féltve őrzött medredet,
semmi sem tántorít, semmi nem gátol,
azt előlem te felesleges', hiába rejted el,
mert nem félek már semmi tenger viharától!
...
Hisz a Dunán túl e tenger partja dúl,
de a csillagokkal, magasan az égen,
hogy egyszer viharodtól megszabadulj
s azúr szép béke térjen végre tükörfelszínére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése