Gondolkozom, tehát...
Ember vagyok, tehát vágyok,
de nem holmi földi örömre,
hanem, mi talajától távol
kettőnkben él mindörökre!
...
Kicsim, e világ csodáit nehezen adja,
azokat Ő elföldeli vagy eltakarja,
s mondanád; Ide ördög költözött!-
de nem te mondod, csak menekülő ösztönöd.
De jaj, a vágyak! De jaj, hogy vágyok,
hát hogy ne tenném, hiszen látlak,
s akkor is csak egyet, egyet kívánok,
nem a kéjt, én Téged kívánlak!
Szenvedtem már földi vágytól épp eleget,
mondom neked nem évet, évezredet,
hát önzetlen' és büszkén vetem el mindet,
én tapasztaltam szinte mindent itt lent!
Csak egy, csak egy az, amit még soha,
azt, amit ha veled vagyok észlelek,
hogy az élet végre nem rút s mostoha,
akkor érzem, hogy te én, s te én leszek!
Vágyok, persze arra, hogy veled lehessek,
hogy érthetetlen, önző vágyakba ne essek,
mint tettem azt az időknek tág tengerén...
De nem teszem már, míg ember él!
Már egy vágyam teljesült; az Én vagyok,
mert míg közébünk állt a fél földteke,
megtudtam, mi testben vagyunk csillagok,
kik szabadok idelent s a Föld felett.
Benned tértem s leltem újra eszméletre,
megszülettem, belőled keltem életre,
hogy ha kell, mindent kimondó gyerek
vagy vad bajban hű s szilár férfi legyek!
Férfi vagyok, igen vannak vágyaim,
de önfeledt felnőtt ösztönöknek nem engedek,
hisz nem adom fel jeleim s éjjeleim álmait,
nem adom fel, míg él a gyerek!
...
Ember vagyok s végre valahára
évezredek óta most csak egy a vágyam,
csak az, hogy veled végleg egy legyek,
csak ez az egy, tudjátok meg emberek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése