Kérészek éneke (6-7?)
Emberek, emberek kikiáltom; -Képzeljétek
engem végre szerelem heve éget
s tán még boldogabb sosem voltam,
még nem verte űröm így a baloldalt!-
Hisz a való élet lett valójában álom
s újra feltört gyermeteg kiváncsiságom,
de erős férfié a vágy s az akarat
s megfontolt felnőtt szólja a szavakat.
Emberek, emberek szerelmes vagyok,
s ha kell ellopok akár milliónyi csillagot
vagy feltárom a Hold sötét oldalát,
csak halljam a kérészek szabaduló dalát!
Végre lapjaimra magamat ontom,
a lényt, aki tán először boldog
s elszabadul a szabad szerelemben,
melyben szárnyak szele lebben.
Bent élnek azok testek rejtekében
s piciny szívedben egyet te rejtettél el,
mert ha kebledhez ér mellkasom,
hát a tiszavirág szakad át azon!
Ha veled vagyok, vele szárnyalok
s lelkem lelkedbe vele együtt áthatol
és így kelnek minden nap majd újra,
míg kérészeink szíveinkbe múlnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése