A füst himnusza
Nem tudom, ki milyen szemmel nézi,
Ha egy költő önmagát idézi,
De ugye írtam anno:
"Ó, isteni ködfátyol, szemimnek nyugta,
Álommal megáldol, mielőtt még kialudna."
Most is ég, még csak le sem égett
Parazsa tűzben lángolva éber
És lesi szemimnek szürke nyugalmát
S hűvös, könnyed felhőt hullajt rá,
Ha a lét tágra veti bús szememet.
E felhő megidézi az isteneket
És félő jövőt, tátongó múltat,
Eloszlathatatlan ködbe bújtat
Minden rezzenő kis gondolatot,
Mit a jelen épp a múltban hagyott
S így vált féltett jövőmmé az "Előbb".
Hát így ejti fogságába e köd,
Azt mit kopott íriszeim látnak,
Elhomálylanak az önző vágyak
S meghal a kitörni vágyódó én.
Áldj meg! Izzál és oly forrón égj,
Hogy ez isteni fátylad rám terítsd
S szememet álmodással nedvesítsd!
Segíts álmodni, egyedül nem megy,
Hadd álmodjak még azelőtt egyet,
Mielébb még végeden kialudnál
És mind a ketten végleg elaludnánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése