Csalva csalt álom

Csalva csalt álom

Megcsalt álmom, mást álmodott,

oly dolgot, mit sosem szokott.

Tapógatóztam, semmit sem láttam,

a Világ lelkem sötétségbe zárta

s mind, mi egész összerogyott.

Rámszakadt láthatatlan kalitkája.

Mgsem voltam ott elveszett,

mert nem volt út, mi elvezet,

még ujjaimhoz sem simult semmi,

nem is lett volna hova elvezetni.

Álmom eleje nem ismert teret,

melyben űr-anyagnak kéne lenni.

Békét hozott, a szellemet

s h-ős robbanása belőle kelve ki

apróra összenyomott, megalkotva testemet,

első dobbanása vált akkor megszületni.

Vér töltött meg minden eret

s én töltöttem be a teret,

csillagokat s lényeket, a tájat.

Létrejött elmém képzelt világa,

melyben az anyag anyagba szeret,

s anyaga lesz saját anyagának.

Út alakúlt s lábam lépte,

mígnem annak végét elérte

s nem lelt jelet, irányt nem talált,

így idő közben elhagyta magát.

A lény-test elveszett a térben

s elfeledte rég-Univerzumát.

Újra teremt egyfajta béke

s tőlnőtte a tájat s világ anyagát.

Egyik felem még az időt mérte,

másik örök-árnyak talaját.

Áthatott kettős állapot
tört rám, ahogyan álltam ott
és rádöbbentem mi is szeretni,
olyan anyagtalan dolgot teremni,
melyben szerves szíved áztatod,
mely nem hagy földi létet elfeledni.

Testem s lelkem kettészakadt
a Föld fölött, az Űr alatt,
határtalan mindenség tépte szét,
mely onnan le s innen az égre néz,
de egy ponton mindig örök marad,
azon, hol minden idők lelke él.

Fénybe győlt mellkasom s kifakadt,
hagyta felfedezni bennem e lényt,
bár sok évet váratott, de láttam az árnyakat
s nem is tudtam, ennyit már megélt.