Te fogsz, vagy én tartalak?
Hagyj már! Hagyjál kérlek,
ne zaklasd álmom s éberlétem!
Tegnapi álmomban öltem érted
s te mégis gondtalan öltél meg
mellembe szórva saját késem,
melyen lecsordult szeretődnek vére
s enyém övére.
Nincsenek álmok, se nappalok,
hiába ha éj jő, vagy Nap ragyog,
örök szerelmednek foglya vagyok
s míg nem vagy való, addig halott
szívü költő is, épp hogy dobbanok.
Álmomban egy embert holttá tettem,
közben én is mégis azzá lettem,
belehaltam e kurva szerelembe,
mi egyszer rátört életemre...
Nincs azóta Nap, se este.
Engedj! Engedj el, én nem foglak,
engedd el énem, mi tiédnek foglya,
hagyjad menni az élő holtat!
Nem te szorítsz, téged én foglak,
örökké szorítalak.
Én, én gyenge alak,
ki mindjárt sír, érted?
Ki mindjárt érted sír
s sérthetetlen verset ír
az esten át!
Hagyj!
Engedj már!
Kérlek...
Hát nem érted?
Ölök s meghalok érted!
Örök fogyla vagyok szerelmednek.
S mégsem kellek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése