Csenddé lett csendélet
Van egy kép, vastag mázzal festve
s amint a fali pára pereg le
azon, meszólal este festett csendje...
Reccsennek a roppanó levelek,
órdít a tó jege, s ordít a rádőlt jegenye,
a víz meg csattanó csókot nyom jegére
s dért simít a sebzett fa sebére,
mely felett rikácsolnak már a varjak,
odébb meg kóbor kutyák a károgásba ugatnak,
de jobban visít az az éhes pocok,
mely túl hangosan lopakodott,
így a kiéhezett karvaj étke lett,
s az vijjogva oltja ki az életet,
kacagva veszi el, majd az övé lesz.
Közben mókus landol ágról ágvégre
s fájdalommal fenyő koronáján fenyög a hó
messze, a tótól messze, a távolban valahol,
hol se madár, s a kutya se jár...
Megáll, elnémul a kép, a táj,
megfagy a zajos téli csendélet.
A szoba zaja, hirtelen csenddé lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése