Derült Napról hevült rám
Naptól hevült délibáb tört ím rám,
lelkem ismert messzi tájra kíván,
hol gyöngéd társ az Úr szívem felett
s megtett tettek szólnak rímek helyett.
Tájékán az én énbe, a szív szívbe szeret
s így teszik mindazt, mit ébren s alva lehet.
...
Káprázik minden, a magasztos fényes ég
s a táj és köztem áll mind e fényesség
és a hely ahova onnan épp esnék
ilyesztően természetes, kristálytiszta,
attól a pontól már nincsen vissza.
...
Szédelgek, megütött a dél és a vér,
bedagad szemem, tágul űr, az ér,
elmúlik az idő s elmúlik a tér.
A Kóbor lélek visszatér,
hisz kétfelől állja útját fény,
remény s a puszta tény...
...
Délibáb tört a Napra, csakúgy mint rám,
hogy érez, de néha nincs itt már,
valahol máshol ölel hegyet, kegyet.
Kegyét annak, ki mit az Úr megengedett
meg is tesz, s meg is tehet, azt mit szeret,
de ugye a csillagok istenek.
...
Átázik minden lassan, jönnek a fecskék,
hogy az egész eget szürkére fessék.
Minden borús, csak borult fényben én
s most kósza józanságom derült vissza
ráeszmélve, a poros is kristálytszta.
...
Nap mint nap felesleges' verek vér
s könyörgök megtestesült szerelmért,
mit más ha lát sem ért,
hogy az én, hogy szerethet így egyént.
Elmém kába, szívem húzza eső felé,
ily esőben állok majd súllyal e nő elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése