Füst lepi el a tájamat
Füst száll a lengedező fák között,
melyet e világba én köpködök,
én eregetem e füstöt a tájra.
Szükségem van néha félhomályra.
Van, hogy nem kell mindent látni,
így csak éppenhogy homálylik
a felvetült féltett remény képe
a szürke vásznú kopott égre.
Ha füst száll, szívemre béke lel,
nem kalapál, nem ver s ütlegel,
bár elködösíti, mit szemem lát...
De a látszat több mint fele vágy.
Mely ködben-árnyban a fák alatt,
ha dereng, ha fénylik megmarad,
csak sanda gyanút ébreszt legbelül...
S ahogy a füst elül,
a fény meglátatja az árnyakat...
Szerencsére ma köd öleli tájamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése