útjaim

Útjaim

Átitat az áhitat, hogy értsem

Az emberek szavát. Csak hazát

Keresek, kutatom nyugaton

Hátha meglelem, hol jó nekem.

De az istenért, magyar vagyok

S nincs ki ért, szavaim hontalanok,

Mint a zsoldos hadak. Már

Nem is jönnek számra szavak.

Csak az áhitat, mi átirat

Némely angol gondolatot, pedig

Az ördögbe, magyar vagyok!

Mártír... ki csak azért mást ír,

Mert nem leli otthonát,

Felégetett fel sem boronált

Földeket szánt csak a szó

S rajta a magára maradó

Életvfest csak hamis képet,

Vázlatot... Tintával áztatott

Gondolatom hagyom a réteken

S minden újabb rétegen vastagabb

Lesz a kék emlék, mi most szívem

Egyetlen hazája, de kegyetlen tája

Elűz, elkerget s meglehet, hogy

Magyar vagyok, de emlékim

Is hazátlanok....

Hol?

Hol?

Hol?

Sehol, se nap se hold

Nem mutat utat.

Talán nincs hazám

Se álmom

Se valóságom.

Talán nem élek,

Tán nem remélek

Sőt lehet,

Hogy a képzelet 

Sem létezik

Csak létezett...

De akkor lelkem miért éhezik,

Hogy értsek?

Csak fel ne sértsek

Régi sebet s mégis ezek

Járják éjem s nappalom,

Lehet jobb, ha elhagyom

E bajom s nem is 

Értek meg senkit s semmit.

Tán nem gyötörne ennyit

A helyemnek a kutatása.

Talán nekem másra 

Van szügségem...

Talán egy helyre az égen

Vagy a föld alatt hanyatt, 

Mert az istenért én magyar vagyok,

Az útjaim kiszámíthatatlanok.