Naplopó

Naplopó 

Emlékeztek Tóth Árpádra, 

meg a városi tájra? 

Amiért megállt egy-két szóra, 

és lett belőle impressziója. 

Hát most hasonlót látok, 

de nem város, az már távol. 

Fák és vadrécék alakja, 

bár ideér a város zaja. 

Őket nem zavarja, hápognak, 

tán kicsinye is van háromnak. 

Néha el-eltűnnek a kiégett foltban, 

ott a közepén, az ólom-tóban. 

Igen, csak ott izzik jó erősen, 

hol égeti a Nap perzselően, 

körüle szürke itt-ott kék, 

fodrozón fedi el a varjak reptét. 

Beizzott, füstöl. Füstje száll arra, 

hol unott horgászok várnak halra, 

de nem buggyan sem erre, sem arra, 

a víg kapások elmaradnak. 

Jobbommal karolom a szomorú fűzt, 

úgy borul a vízre, mint kit éget a tűz, 

sorra dőlnek a parton a vének, 

míg a hűvös víz aljáig leérnek. 

Hol honol az elfeledett iszap, 

mi feltör majd, ha a tó kiapad, 

de addig fodrozódik, hullámol, csillog, 

a szélben egy-egy öreg meginog, 

hol cipőm orra úszik víznek peremén 

és én-orromat fújó őszi szél 

rezzenti jobbom-vénem ágait, 

s a túlsók is vetik remegő árnyait, 

ez édes tenger szunnyadó ráncaira, 

s a kacsák is búvnak már holnapira, 

akárcsak a vén árnyékok, 

e tavas-völgyes nyugvó tájékon. 

Kialudt a folt, ólom az is már, 

miként elalszik a Nap, úgy alszik a táj.

 -Nov.9.Malomvölgy-